Tip:
Highlight text to annotate it
X
Amit most láthatunk, hogy amberek sokkal több szabadidővel rendelkeznek
nagyobb a hozzáférésük a forrásokhoz
és egyfajta végtelen tudással rendelkeznek
ami azt jelenti,
hogy bármely alkotási folyamatba
be tudnak csatlakozni
és úgy gondolom, hogy ez
a renszánszhoz hasonló mértékű esemény.
A művészet jövője
Nem tudjuk, mi történik,
amikor az infrastruktúrák egyre több rétegéhez férünk hozzá.
Ha visszetkintünk, és azt a robbanást nézzük,
ami a Web megjelenése és
az időközben általánosodott és megengedett
technikai eszközökhöz való hozzáférés óta történt,
az újítás rétegei
jelentek meg a jelenség csúcsain.
10 éve meg sem tudtuk jósolni
azokat a dolgotak, amelyeket ma láthatunk.
Ami leginkább érdekel
különösen mostanában,
az az, hogy emberek együtt tudnak dolgozni az internet segítségével
olyan dolgok alkotásában, amelyek egyébként
lehetetlenek lettek volna.
Azt hiszem, hogy most, hogy az eddigieknél
sokkal több számítástechnikai kapacitás áll rendelkezésre
a földolgozás, de a tárolás
és a szervezés, valamint a
kommunikáció oldalán is,
tudod, amit láthatunk
gardagabb és tartalmasabb
kontextuálisabb, emberibb.
A demokratizálódássál, amely együtt érkezett a rengeteg
közösségi média eszközzel
és a webhez való hozzáférés demokratizmusával,
azt hiszem, egyre többen próbálják átvenni
a kurátor szerepét
még akkor is, ha ez csak életük nagyon kis részére igaz.
Változatlanul léteznek a 'szakértők',
de azt hiszem egyre inkább láthatóvá válnak a
a kurátorság demokratikus szerepei.
Volt ez a kérdés az elején,
amikor bloggolni kezdtem,
és azt mondták,
Ja.., a bloggerek azt hiszik, hogy ők a kurátorok
Nem, nem vagyok az.
Néha kurátorként dolgozom,
de az különbözik a blogomtól.
A fogalom kiterjedőben van,
Sokat dolgozom az intuícióval.
Ez az első szerep, amit játszunk,
kapcsolatot teremtünk olyan dolgok között
amelyek egyébként nem lennének nyilvánvalóak.
Hát..., azt hiszem, a fordulat régóta történt,
amikor a hozzáférhető információk
és könyvek mennyisége
hirtelen
meghaladta az emberi képességeket,
hogy egész életükben olvassanak, hogy egyáltalán fölfogják.
Manapság viszont
annyi információ vesz bennünket körül,
tehát hogyan kezeljük ezeket?
Alapjában véve naponta foglalkozunk ezzel, egyenként,
mintegy saját történelmünket kutatva.
Ez valóban egy nagyon érdekes szubjektív folyamat,
amelyet magamra vonatkoztatok, napi rendszerességgel.
Vagyis, hogy összekapargatni információkat innen-onnan
és kapcsolatba hozni őket, hogy láthassuk, mi történik.
Valahányszor filmet készítek,
mindig azt mondom, készítsünk úgy el,
hogy ennek a fazonnak a képei,
vagy annak az arcnak a gondolatai inspiráljanak.
És rendben, ma készítek egy ilyen filmet,
és lássuk mi történik.
Nagyon izgalmas és olyan mintha
folyamatosan újramixelnénk a történelmet
Elmondani a teljes történetünket ezáltal.
Ez nagyon izgalmas.
Az eredetiség és tulajdon gondolata
szintén hozzájárul a 'nagy ember' elméletéhez
ami csendben föloldódik.
A zseni gondolata, tudod, Freud,
Marx, Leonardo...
Einstein, aki előjött egy ötlettel,
amely tökéletesen illeszkedik ahhoz
az emberhez, aki előrukkolt vele.
Miközben ma
a gondolatok csak úgy kikerülnek és használatba veszik őket,
és ez a használatba vétel, maga a művészet
sokkal inkább, mint a személy
aki a gondolatot előhozta.
Azt hiszem egyre több
nem lineáris, interaktív tapasztalatot fogunk látni,
Lev Manovich szerint a 21. századot
az adatbázis határozza majd meg.
És azt gondolom, ebben van igazság,
sőt, talán az adatbázison túl is haladunk
az interfészbe
mivel úgy gondolom, valójában ez a metszete
az adatok és történetek gazdagságának,
amelyek körbevesznek,
valamint az a képesség, hogy valamit mondjuk róluk.
Minden kísérleti film az időről szól
mivel a film mindössze időt és teret rögzít.
Azt hiszem,
valami fura módon
a film új típusaival fogunk találkozni,
amely valószínű a három dimenzió gondolatával
és az interaktivitással kezdődik.
EZ nem igazás érdekel engem.
Szeretek bizonyos kötöttségeket.
Azt hiszem, hogy a filmnek már majdhogynem
nincs elég kötöttsége ahhoz,hogy összpontosítson,
tehát én nem fogok beleugrani
interaktív 3d-s művek készítésébe.
De biztos vagyok benne, hogy egyesek ezt fogják tenni,
és olyan terekkel szembesülnek, amelyek mélyebbek.
A 3Dt nem csak James Cameron, vagy akárki használatában értem,
Úgy értem, hogy több dimenzióval szembesülsz,
amikor olyan terekben mozogsz, ahol más is változik,
és jobban megértesz dolgokat.
Azt hiszem az emberek gondolkodásra való vizuális képessége
óriási, valóban hatalmas,
viszont egy kis művelésre szorul,
mindig megdöbbenek, hogy akár a gyerekek vagy a felnöttek
mennyire gyorsan fölfogják a vizuális ***ógiát,
aztán többé-kevésbé absztrakt terekben
kezdenek el mozogni,
és dinamikusabbá válnak, azt hiszem
ez lesz valahogyan a művészet élvonala,
mivel a valóság megértésének
kiterjesztésévé, annak élvonalává válik
valamint annak, hogy miképpen dolgozzuk föl az információt.
A video-mappingben az a vicces,
hogy a környezet részévé válik
tehát nincsen határvonal közted
a tartalom és a fény között.
Tehát természetesebben gondolsz rá
és mindenhez, ami történik,
úgy viszonyulsz, mintha valós lenne.
Nem kell átkapcsolnod
a virtuális
és a valós réteg között többé.
Merre tart a művészet?
Azt hiszem, mindikább természetes környezetünk részévé válik
és nem 'hozzáadottként' látjuk többé
Tehát sokkal természetesebben reagálunk rá.
Ha ezeket az eltolódásokat egyszerűen dokumentálnák
holografikus médiumban, egynézőpontú P.O.V:-re
amely a kortárs 3D filmtechnológiához hasonlítana,
a váltások valóban hasonlítanának
egy hagyományos színházra, amelynek negyedik fala
megőrzi a színházi realizmus hagyományát
egy előadás/publikum vizión keresztül.
Amennyiben viszont a holográfikus médium e negyedik fal
széttörését kísérelné meg, amerre az augmented reality
és a mesterséges intelligencia közösen halad
az elmozdulások a jövő műfajainak, alkotásának tudásteremtésnek
és -kodifikációnak szerves részévé válhatnak.
Azt hiszem, javarészt azt látjuk,
hogy mi történik, amikor elérünk egy pontot,
ahol a számítástechnikai tartalékok többé nem
a gondolkodás legmeghatározóbb tényezői.
Valóban képesek vagyunk
a ciklusok, emlékezet és átviteli sebességek pazarlására.
Ami teljesen különböző
kreatív folyamatokhoz vezet,
ahol az eddiginél valóban sokkal szabadabb a fölfedezés
és a kísérlet lehetősége.
Amikor elkezdünk egy szoftvert írni,
nem kell feltétlenül tudnunk,
hogy merrefele fejlődik majd.
Valójában fölfedezhetünk, formálgathatunk
akár el is dobhatunk valamit,
aminek az előállítása napokat vagy heteket vett igénybe,
anélkül, hogy ez gondot okozna,
és egy újat kezdhetünk.
Ez azt hiszem, nagyon erőteljes tény.
És ami talán a legjelentősebb,
lehetőséget ad saját korlátaink behatárolására
amelyek, úgy gondolom
sokkal több értelemmel bírnak,
mint a média által tetszőlegesen megszabott korlátok.
Például ha van egy műved,
amely tulajdonképpen csak egy adathalmazt állít elő,
amely sokféleképpen értelmezhető,
például az adathalmazból
készíthetsz olyan fotót,
ami három dimenziós,
vagy egy domborművet,
vagy sok fotó helyett
egy film, vagy bármi lenne belőle,
ez azt jelenti, hogy az egyetlen fontos dolog
az lényegében egy adathalmaz.
Hol van tehát a mű?
A mű az adat?
Vagy a mű a kimeneti eredmény?
Van valami mágikus és gyönyörű abban,
hogy veszel valamit, amit egy bizonyos célra készítettek
és a művészeted szolgálatába állítod,
miközben valami újat, szépet
és jelentéstelit állítasz elő.
Másrészről nem vagyok
feltétlenül rápörögve
az éppen hozzáférhető technológiára, csak azért, mert az új,
vagy mert hirtelen hozzáférhetővé vált.
Lennie kell egy oknak, ami megindolkoja,
hogy miért használod a tevékenységed jelentésének,
vagy szépségének alátámasztására.
Én festőnek tartottam magam.
Elkezdtem gondolatokat, ötleteket és dolgokat
eltaszítani magamtól, mivel úgy éreztem,
hogy nem nagyon tudnám megfesteni őket.
A legjobb módszer egy projekt vagy probléma megközelítésére
a legmegfelelőbb eszköz használata.
Ez néha a festészet,
néha pedig a programozás.
Gyakran, amikor új techológiákat kezdtem használni,
és beépítettem őket a munkáimba,
az nem azért volt, mivel láttam egy technológiát,
és azt gondoltam, 'ok, valamit szeretnék ezzel kezdeni'.
Inkább azért történt, mivel volt egy projekt,
amely igényelt egy technikai megoldást.
Mindegyre látsz valamit, és azt mondod,
'oh, ez nagyon király, valaimt szeretnék ezzel csinálni'
Számomra, mikor így közelítettem meg a dolgokat
nagyon nehéz volt a művet úgy elkészíteni,
hogy ne a technológiáról szóljon.
Az emberek annyira könnyen futnak vakvágányra
és esnek bele a
'mit lehet a számítógéppel kezdeni?' csapdájába
a 'Miként segít engem egy eszköz?' álláspontja helyett.
Végtére az egyszerűbb művek
a pontosabb művek..
és világos gondolat van bennük,
és azt hiszem, továbbra is
egyre kritikusabb leszek,
amikor egyre zajosabbá és zajosabbá válok.
Például a felügyelet foglama, amelyet
a Trasmediale és sok más
fesztivál boncolgatott...
...és akkor elmegyek a Lyoni Biennáléra
ami egy hagyományos művészeti biannálé
és ott egy egészen egyszerű
technológiamentes művet látok,
amely a felügyeletről beszél és azt vizsgálja
bármilyen technológia nélkül,
és egyszerűen erőteljesebb...
A performanszművészet látványosan visszatér
egy újrafelfedezett területként
főként a nagy intézményekben.
Az az érzésem, hogy ez a számítógép-tér
és technológia ellenében történő reakció
van tehát ez a szélsőséges high-tech
amelyet ellensúlyoz
a színpadon megjelenő puszta személy
technikai segédeszközök
és segítség nélkül
és az ember az, aki valamit cselekszik
Valóban érdekel a tárgyakhoz és tapintható dolgokhoz
való visszafordulás
és azon túl talán a
megérinthetetlen tapasztalatok is
amelyeket viszont másokkal közösen szerzel
Az ő fizikai jelenlétükben
minden bonyodalmával együtt.
Sok szempontból úgy érzem,
hogy a gyakorlatom kétfelé hasad:
egyik oldalt ott vannak az Internet-művek
olcsó, mindenütt jelenlevő, hozzáférhető,
fölpakolhatom az anyagaimat,
nem túl időigényes,
és rendlkezésemre áll egy potenciálisan ismeretlen publikum,
akiről fogalmam sincs, kicsodák,
és nagyon, nagyon érdekes dolgok történnek,
amikor kapcsolatba kerülsz velük.
Másrészről viszont ott van az élőművészeti tevékenységem
néha színpadiasabb,
máskor racionálisabb,
valakinek az arcába bámulni
vagy azonos szobában tartózkodni
és a fizikai jelenléteddel szembesíteni őket.
Kimondott vágyunk lényegében az, hogy társadalmi kapcsolatokat hozzunk létre.
És az eredmények mindössze ürügyek
a filmek, a zene, az albumok
vagy a falra akasztott képek.
Tuljadonképpen egy olyan világban élünk,
ahol rengetegen alkotnak.
Vannak, akik a kreatív ipar
hanyatlásáról beszélnek.
Hogy a zeneipar miként tud alkalmazkodni túlélése érdekében.
De nem ez a kérdés.
A kérdés azt hiszem az, hogy
az emberek miként alkotnak?
és hogy az a mód, amiként alkotnak
valamit megváltoztat a világban.
Nekem valahogy nagyon bejött
egy Bruce Naumann idézet
'A műtermemben bármit csinálok, művész vagyok'
a saját műtermemben, ha tehát ott csinálom, az művészet.'
És arra gondoltam, hogy ez felszabadító és nagyszerű
ugyanakkor ezzel behatárolta magát a műtermébe,
csak ott érezheti magát biztonságban,
És akkor arra gondoltam, hogy a műtermen
kívűl kell dolgoznom.
Előtte mindig a műteremben dolgoztam,
most a publikum előtt szeretnék,
és az egész folyamatot művészetnek szeretném nevezni,
nem a műteremben készíteni,
és megnézni, hogy van-e bármi korlát,
és persze, hogy nincsen.
Bárhova mennél, és bármit tennél,
nevezheted művészetnek, ha akarod,
ha művész vagy,
ha elég bátor vagy ahhoz, hogy művésznek nevezd magad,
akkor azt mondhatod: 'Íme a művem'
persze az emberek nevethetnek rajta, de művészet.
Nincsen nyilvánvaló összefüggés egy mű
minősége
és értéke között.
A piac nagyon elvonatkoztat
a valós tárgytól vagy tartalomtól
A művészeket száz éve éppen
ez kezdte érdekelni.
Amikor Duchamp bevezette a readymade-et
pontosan ez volt a lényeg.
Bármit odatehetsz, és az valószínű
annak a piacnak a termékévé válik.
Mostanában viszont új támogatási és elosztási formák jelennek meg
és a művészek sokkal
közvetlenebbűl részt vesznek saját piacukban
és nem feltétlenűl
zárkoznak be műtermeikbe
ahol a díler - a művész és a világ közötti -
egyetlen közvetítő
előadja szerepét.
New Yorkban voltam egy barátommal,
aki afféle Kickstarter-figura
és nagyon érdekes dolgot mondott.
'Tudod, ahogyan te élsz,'
ahogy az életed éled,
valószínű két-három
Kickstarter projekted lehetne évente.
és akkor annyi, az van, érted?'
És ez eléggé igaz.
Teljesen benne egy ilyesfajta életben,
a crowfundingban (közösségi finanszírozás)
ami nem túl szép szó
de én tényleg nagyon hiszek benne
És tényleg próbálok erre
különböző pozíciókból gondolni,
és ez egyszerűen elképesztő, ez a Kickstarter dolog
számos kultúra számára.
Azt hiszem csodálatos dolgokat
láthatunk közelegni,
különösképpen az elkövetkező öt évben
A hír el fog terjedni
világszerte
Hát, a nemzeti művésznek
egy hosszú hagyománya van.
Van egy rakás név, amit mindannyan ismerünk
és a nemzetek borzasztó büszkék rájuk.
Brit, indiai vagy amerikai művész.
Én magam nomád vagyok.
Számunkra nem gond egy olyan törzshöz tartozni,
amely folyamatosan mozgásban van,
mivel a helyek egyáltalán nem érdekelenek.
Nem érdekes, hogy Torontóban, Berlinben vagy Amsterdamban vagy,
ami számít, hogy milyen fajta értéket
képviselsz a munkádban.
Nem érdekes, hogy Ázsiában
Európában vagy Amerikában élsz.
Bizonyos értékek az egész földgolyón jelen vannak
és mindenhol megtalálod őket,
és nem számít, hogy nomád vagy
vagy városlakó.
Az utóbbi tíz évben a nomád művészek
jelentős felemelkedését láthattuk.
Ami tuljadonképpen társadalmunk
egyik valós szükségletével feleltethető meg,
a mozgás, mozgó testek kérdésével
akik egyik helyről a másikra hordozzák
a film, vagy zenekészítés ürügyét,
hogy mozgásban maradjanak, utazzanak.
Ez nagyon érdekes, a modern nomadizmus gondolata
És tehát, nem tudom, szóval végülis
ez az, amit teszek és ez elég fantasztikus.
Azt hiszem számos ember nomád manapság,
egyre inkább, és ez a folyamat
nem fog leállíni, az biztos.
A mi generációnkban egy igazi tendencia van
ebbe az irányba.
És az Internet meg az összes digitális eszköz,
vagy a kis kamerák
hihetetlenül segítik ennek a művelését.
Amit az életemben értékelek
attól függetlenűl, hogy merre megyek,
hogy van minimum 7-10 ember,
akiket nagyon jól ismerek,
megbízom bennük, és ők is bennem
és messze a Facebook barátságon túl van.
És azt hiszem ez a lényeg.
Bíznod kell az emberekben, ismerniük kell téged,
ott kell lenniük jó és rossz időkben,
és nemcsak akkor, amikor 'mutat' üzemmódban vagy,
amikor te vagy a menő művész.
Enélkül nem tudom elképzelni a művészlétet.
Az ilyen típusú kreatívok számára
az identitás egy töredezett valóság sorozatává válik,
halmazokká, amelyek folyamatos változtatásra
követésre és frissítésre szorulnak.
Ez a töredezettség módosítja,
hogy miként dolgozzuk föl a világ
érzelmi és pszichológiai hatásait.
Ezek az identitásokat, amelyeket az
avatarok és profilok használata hoz létre
a különböző platfromok és interfészek
gyarlósá*** alakítják.
Egy egyénnek sokféle profilja lehetséges
a különböző elosztási rendszerekben.
Ezek a töredezett profilok
valójában elhomályosítják
ez egyéni kiállításokat.
A felhasználók valakit szintetikusnak tekinthetnek
a karakterük, vagy avatarnevük alapján
még akkor is, amikor kapcsolatba lépnek vele
a fenomenológiailag meghatározott valóságban.
A hagyományos pszichológia elméletei szerint
az ilyen identitás-ökológiák az elsődleges identitás
finom finom töredezettségét jelenítik meg,
amely a skizoféniával rokon.
Az érzelmeket meghatározó alapkategóriák
és a pszichológiai állapotok reformra szorulnak
a kortárs/mesterséges koncepciók mentén.
Nagyon sokat dolgoztam a fejemben levő
különböző hangokkal, és a vállamon űlő apró emberkékkel.
Lehetőségem volt egy programot szervezni
a Yale University-n
és ezt ezt a nagy, nagyon komor fekete festményt festettem
és hogy valamiképpen kitörjek ebből körből
és kimzdítsam magam
egy teljesen új irányba
egy kis teknőst festettem
a komor kép sarkába,
és ez a kis torzítás
egy teljesen új oldalamat engedte be a műbe.
Eltávolodtam a művészet nagyon komoly fölfogásától
mivel ha komoly művészetet csinálsz,
annak komolynak kell lennie,
viszont készíthetsz komoly művészetet
nagy adag humorral benne
és néha ez a legjobb megoldás
mivel a humort eszközként használhatod,
hogy emberek elméjébe bejuttass dolgokat,
- úgymond a hátsó bejáraton -
és megengedi, hogy a gondolatok, konceptek és dolgok
a néző tudatába átmehessenek
anélkül, hogy ők ezt észrevennék.
Egyik módja, amivel a művészek megerősíthetik
a szokatlan kapcsolatok létrehozására való képességüket
a tudatalattin keresztül vezet,
amit mi álomként érzékelünk.
Nagyon szeretnék eljutni
egy olyan szintre
ami álomszerű.
Ahol egy térben mozoghatnál,
valaki más álmának a terében
miközben mindent fölfognál,
hiszen nehéz tudni, hogy álmodom,
hasonlóképpen, ahogyan te álmodsz,
vagy éppen pontosan emlékezni az álmunkra,
ez azt hiszem nagyon érdekes volna,
ha valaki tudna készíteni egy művet,
ami annyira valószerű volna, mint az álom,
és amelyben választási lehetőségek lennének
miközben nem tudnád kontrollálni,
egyszóval ilyesmik.
És azt hiszem, ez kellene legyen a művészet jövője,
egy jövő, ahol a művészet arról szól,
hogy van egy tapasztalatom,
amelyet megpróbálok másokkal megosztani,
és korlátozva vagyok, ha egy vászonra festem
és az egy négyzet, és ilyen nagy.
MIndannyian úgy gondoltátok, hogy lerajzolhatjátok a világegyetemet,
a kis marslakókat,
akik mindenfele futkosnak,
hogy lerajzolhatnál mindent, amit csak elképzelsz,
jelenteket a valós életből,
mindent, amire csak gondolsz,
álmokat,
embereket, valójában ember azt mondja
hogy nem tud embereket rajzolni,
de ha ráveszed az elmédet,
lényegében bármit lerajzolhasz,
Tudod.., talán az utcákat kellene kidíszíteni,
mert az utca az nagyon szép dolog,
de nem a legnagyszerűbb néznivaló, tudod?
Amit talán tennék,
hogy elhagyom az összes nyilat és pöttyöt
szakszokat és vonalakat
de bárhol, ahol ezek voltak,
a legszebb terveket valósíthatnád meg.
esetleg...
Hozatnék egy törvényt, hogy mindenki köteles lenne
az autója kereikeire naponta friss festéket tölteni,
hogy amikor autózik
mindenfele színes ösvényeket rajzolna
de ezek nem lehetnének a vonalakon,
és ez, azt hiszem
A világot
egy jobb hellyé tenné.