Tip:
Highlight text to annotate it
X
A kérdés tehát a következő: Mi lenne, ha abszolút semmit nem kellene tenned semmivel kapcsolatban?
Abszolút semmit, egyáltalán semmit, semmivel kapcsolatban!
Persze, készíthetsz egy csésze teát, mert ez nem okoz semmilyen gondot,
vagy bármi is az, amit tenned kell:
felvenni a telefont, találkozót megbeszélni, vagy bármi más...
de ezekhez nem fűződik az a gondolat, hogy
hogy van valami,
amit tennem kell azért, hogy
szilárdan a Tudatban lehessek, mert azt kell mondjam, ez egy csapda!
Felejtsd el!
Ha beveszed ezt a gondolatot,
hiteddel azonnal valósággá teszed.
Azután pedig egy másik gondolatot kell hinned, hogy megszabadulhass az előzőtől.
Szóval, inkább dobd el mindkettőt, és maradj, ahol vagy.
Egyszerűen itt vagy, ahol
mindez megjelenik számodra,
beleértve a spiritualitást is.
Felejtsd el a spiritualitást. Igen.
Felejtsd el a megvilágosodást.
És felejts el mindent...még saját magadat is.
Akkor mi marad itt?
Az marad, amitől
nem lehet megszabadulni.
Ennyi az egész - ilyen egyszerű!
Néha túl nagy hangsúlyt helyezünk
az intellektuális képességekre,
pedig ezeknek csak az a szerepük, hogy elvigyenek e belátásig.
Akkor pedig azt mondják: "Viszlát, eleget szolgáltunk téged." És eltűnnek.
Egyszerűen csak itt vagy.
Mindaz a 'spirituális tudás'-nak nevezett tudás, amit elsajátítunk, egy tükör csupán,
melyben az Időtlen szemléli önmagát.
És mi okból?
Azért, mert valamilyen oknál fogva lenyűgözi
önmaga felismerése.
Nem hiszek
abban a gondolatban, hogy valami nehéz,
ami pedig egy tartós elképzelés
a Tudatosság emberi kifejeződésének pszichéjében,
hogy valamit tennünk kell azért, hogy...
Néha itt is arról beszélünk,
hogy úgy érezzük,
van valami, ami meg kell értenünk
pontosan.
Ezért szoktam azt mondani, hogy az ÉN-ben nincs pontosság.
Vagy azt, hogy minden az ÉN.
Ha feladod
minden elképzelésedet, minden erőfeszítésedet arra,
hogy megpróbálj eljutni valahová...
csak dobd el, itt és most...
megvan minden erőd hozzá.
Csak dobd el.
Igen.
Olyan ez, mint amikor egy zsúfolt étteremben ülsz,
ahol az emberek koccintgatnak,
csörömpölnek, beszélgetnek, és szól a zene,
te pedig mégis kellemesen el tudsz beszélgetni az asztaltársaddal,
mert egyszerűen nem engeded be a zajt.
Igen.
Ugyanígy ne engedd be ezeket a gondolatokat:
'Biztosan van valami',
'amit tennem kell azért',
'hogy jobban'
'jelen lehessek.'
És abban a pillanatban, amikor nincs ez a gondolat,
eljön a felismerés.
Tudjátok mit?
A felismerésnek ezt a pillanatát gyakran nagy nevetés kíséri.
Nincs ott senki, aki nevet...egyszerűen csak...
Túl egyszerűnek tűnik ahhoz, hogy igaz legyen.
Mert hány könyv?
Hány könyvtár?
Hány CD?
Hány tanító?
Hány történet?
Lehetséges, hogy mind erre az egyszerűségre mutat? Te Jó Ég!
Micsoda vicc! Milyen különös!
Egyszerűen csak vagyok.
És, hogy úgy mondjam, megtörténik
ennek az örökérvényű Igazságnak a teljes
elfogadása.
Nevezhetjük ezt kegyelemnek, egyfajta áldásnak,
vagy bármi másnak...
de ez csak úgy megtörténik.
És az az elképzelés, miszerint
valamit korrigálni kell...
igen!
Néha én is mondom ezt,
mert
van úgy, hogy azt mondom: "Tudod mit?"
"Ezt inkább hagyd abba, és csináld helyette azt."
És meg kell legyen
az a rugalmasság,
az a nyitottság,
amely jelen van a Létben,
hogy valóban meghalld
és meglásd ennek pillanatnyi értelmét,
és mégis felfogd, hogy
bár valamit tenned kell azért, hogy felfogd,
tulajdonképpen semmit nem kell tenned azért, hogy az légy.
Szóval, úgy tűnik, ilyesféle ellentmondásba
ütközünk.
És többnyire az a gondolat is zaklat minket,
hogy valami útban van.
Igen.
Lehet, hogy egyszer azt mondom: "Igen, jelenleg úgy tűnik, hogy ez és ez az útban van."
És azt is megkérdezem: "Minek az útjában?"
Igen.
És mi az, ami szemléli
ezt az akadály-érzést, és minek állja útját ez?
Beszéltünk már arról, hogy a Tudat nem lehet
a 'túloldalon', amit valamilyen munkafolyamat vagy gyakorlás
útján érünk el. A Tudat az,
amiben a törekvés gondolata megjelenik.
Az első gondolat már
a Tudatban történik.
Vagyis, az első gondolattól
történő bármilyen irányú mozgás is
csak a Tudatban történhet,
de nem vihet el téged a Tudathoz mint objektív célhoz.
Csak...felismerés van.
Az alany felismeri saját magát.
És néha, amikor olvasol róla,
persze próbálod megfejteni azt,
amit szavak igazán ki sem tudnak fejezni,
szavak nem érinthetik vagy hordozhatják.
Legfeljebb annyit mondható,
hogy a belátás cáfolhatatlan
erejénél fogva,
azokat a szavakat valamiféle Jelenlét járja át.
Van bennük erő.
Több fény vagy valami van bennük,
amikor ebből a belátásból fakadnak
legjobb esetben.
Igen.
Bennük van az, hogy te magad
vagy a (be)látás és
a tapasztalás,
és mégis egyszerre vagy mindkettőn túl is.
Ezt nem lehet megmagyarázni. És, mint már mondtam,
szerencsére nem kell szakdolgozatot írnod róla.
Ez egyszerűen csak
saját belső látásod.
Valami 'nagyon privát'. Használjuk most
ezt a kifejezést rá.
De lerántja, lehántja
a 'kellene' és 'nem kellene' dolgok
összes rétegét,
és csak a mezítelen Igazságot hagyja maga után,
itt és most, úgy ahogy van.
Mi lehet egyszerűbb ennél?
Ami még az egyszerűséget is megelőzi,
Az vagy te.
Az elme ritkán élvez
ilyen tökéletes nyugalmat.
Amikor az elme
teljes nyugalomban van,
azaz nem hordoz semmilyen szándékot,
semmilyen elképzelést arról,
hogy valamit
el kell érni ahhoz,
hogy lehessen valami,
akkor spontán módon
egy
önmagában.
Ez maga az ÉN.
Igen.
Vesd el a gondolatot, hogy bármi is megakadályozhat abban, hogy Ez legyél.
Ez csupán egy Ebben felmerülő gondolat.
Mi Ez?
És ki van Ez-en kívül, aki ismerheti?
Ebben,
amik vagyunk,
még csak azt sem mondja, hogy:
"Én vagyok Ez."
Ezért mondtam, hogy
elsiklunk a nyilvánvaló felett,
mert
belebonyolódunk valamiféle magyarázatba
arról, hogy mi lehet Ez.
És persze amikor ránézel az elmédre
és kondicionáltságodra,
úgy érzed, meg sem érdemled:
'Nem is vagyok méltó Rá
tulajdonképpen.'
Inkább azzal azonosulsz, ami
azt érezteti veled, hogy
kevesebb vagy.
Mert amíg van keresés,
addig hiányérzet is van.
Éppen ezért
folytatódik a keresés.