Tip:
Highlight text to annotate it
X
1963-ban megváltozott az életem,
nagyjából akkor, amikor a Beatles színre lépett.
Végül is a Carnaby Street korszakában nőttem fel.
Nagyon izgalmas volt ez az időszak,
láthattam például a Rolling Stones fellépését a Hyde Parkban.
Nem a múlt héten, hanem 1969-ben.
Lényegében az egész napom azzal telt, hogy furakodtam át a tömegen: „Elnézést,
bocsánat, szabad lesz?”, míg végül pont a kezdés előtt odaértem az első sorba.
Az első lemez, amit megvettem volna, talán az „I Wanna Hold Your Hand” lett volna.
Meg az első Rolling Stones-lemezek. Emlékszem, mikor szerettem bele a zenébe,
ugyanis bentlakásos iskolába küldtek,
ami elég kemény volt. Farkastörvények uralkodtak.
Kissé sokkoló volt iskolába járni.
Óriási változás volt az iskola és a felismerés, hogy a környezetben,
amelyben élni kell, mindent megmondanak: mit tegyél, mikor állj fel, mikor ülj le.
Joe: Emlékszem, hogy hallgattam a Rolling Stones-tól a „Not Fade Away”-t,
amely a pihenőszobában elhelyezett hatalmas farádióból szólt,
nagyon hangosan. Mindig nagyon hangosan szólt.
Amikor beléptem a szobába, az szólt, hogy
„Ching cha cha ching a ching ching”.
Később megtudtam, hogy Gene Pitney
rumbatöközött, lendületet adva a felvételnek.
Az volt az első gondolatom, hogy ez valami teljesen más.
A tökéletes ellentéte mindannak, amit itt el kell szenvednünk.
Kemény helyzet volt.
Szerintem akkor éreztem úgy,
hogy rés nyílt a felhőkben,
hogy kisütött a nap. Szerintem ez volt az a pillanat,
amikor beleszerettem a zenébe. Tudat alatt hoztam egy döntést,
hogy csak a zenének fogok élni. Erre akarom feltenni az életem.
Számomra akkor változott meg a zene világa,
amikor láttam a Beatles fellépését a Palladiumban,
a Royal Variety Performance gálán, amikor John Lennon azt mondta:
„...a drága helyeken ülők csörgessék az ékszereiket”.
Élénken emlékszem erre, meg arra, mikor a The Who-t láttam
a Top of the Pops műsorban, és először láttam Keith Moont.
Ám a zene akkor változott meg igazán a számomra, mikor találkoztam ezekkel a srácokkal.
Ha egy valamit kell kiemelnem, akkor az az, mikor megérkeztem a próbákra,
és belefutottam ebbe a két fickóba és Joe-ba.
Mikor Terry Chimes kilépett, nagyon hamar,
és találnunk kellett egy másik dobost, szerintem meghallgattuk
az összes dobost, akinek volt felszerelése. Az összes dobost Londonban.
Ha jól emlékszem, 205 embert.
Minden dobos, aki feltűnt egy együttesben az elkövetkező
tíz évben, tuti próbálkozott nálunk is.
Ilyen volt például az összes újromantikus vagy az összes ilyen banda.
Rusty Egan, John Moss, az összes dobos, akiből valaha lett valaki,
kezdőként biztosan próbálkozott nálunk.
Paul: Sokan jöttek tam-tamokkal,
láb- és pergődobokkal, cintányérokkal, majd miután összerakták a felszerelést,
úgy egy óra múlva mondtam, hogy oké, ennek a számnak
„London's Burning” a címe, nagyon lényegre törő, csak egy rendes ütem kell.
Amúgy meg ki volt rád hatással? Erre ők: „Billy Cobham és Ginger Baker”.
Én meg mondtam, hogy jó, jó,
de rendes ütem kéne. Senki sem volt képes
rendes ütemre, bármilyen felszerelése is volt,
mígnem Topper végre igen.
Joe: A rock and roll egyik szabálya az, hogy olyan jó vagy, amilyen jó a dobosod.
Ez nagyon igaz, ha ugyanis elképzelünk egy együttest,
amelynek a dobosa szétcsúszik, akkor nem számít, mi mit csinálunk,
az egész szétesik, mint egy alapok nélküli ház.
Topper Headon azért volt fantasztikus,
mert kis zenekarokkal lépett fel.
Az Államokból átjöttek soul együttesek, kiválasztottak brit bandákat,
és ő is egy ilyen együttessel lépett fel kisebb helyeken 15-16 éves korától.
Igazi soullegendákkal.
Aztán én elmentem turnézni az I. G.-vel,
csináltam ezt-azt, míg végül újra találkoztunk
a The Kinks koncertjén, de addigra ő teljesen megváltozott.
Rövid lett a haja, fekete nyakkendőt és
fehér inget viselt, miközben én szinte semmit nem változtam.
De sokkal érdekesebbnek látszott.
Azt mondta, menjek el az új együtteshez meghallgatásra.
Gondoltam, igent mondok, de aztán másnap felkeltem,
és rájöttem, hogy nem tetszett a legutóbbi együttes.
Másnap felhívott, és én mondtam, hogy délután megyek. Nem tudtam dönteni.
Utána megvettem a New Musical Express magazint,
amelyben Mickről, Paulról és Joe-ról írtak.
Kötöttek egy nagy üzletet, én pedig... már mentem is.
Tudott funkot és soult játszani, és még a reggae sem bosszantotta fel.
Igazából az az oka, hogy a The Clash olyan érdekes zenei formáció lett
később, hogy Topper Headon ült a dobok mögött.
Fantasztikus ereje és állóképessége volt.
Ha nem lett volna állóképességünk, kimerültünk volna.
Olyasvalaki kellett, akinek nemcsak tehetsége van, hanem ereje és
állóképessége is. Ez jelentette számunkra az áttörést.
Ha nem találtuk volna meg Topper Headont, nem értünk volna el semmit.
Topper: Hármuk között hihetetlenül nagy összetartás volt,
és én korábban még sosem tapasztaltam ilyet.
Megpróbáltak rávenni, hogy csatlakozzak az együtteshez, vagy legalábbis remélték,
hogy elég jó leszek hozzá.
Ugyanakkor megpróbáltak elijeszteni a hajviselettel, a ruháim megváltoztatásával,
hogy hagyjam el a feleségem... Mick: Mi ilyet nem mondtunk.
Topper: Tényleg nem mondtátok, de én ettől független elhagytam.
Bárcsak mondtátok volna.
Ideadták az albumot, hogy tanuljam meg, és a „Police & Thieves” fogott meg leginkább,
ugyanis korábban még nem nagyon hallgattam reggae-t.
Paul: Olyan környéken nőttem fel, ahol a reggae-t általában szerették,
és a legtöbb ember házából ilyen zene szűrődött ki.
Az emberek akkoriban azt mondták a basszusról, hogy
„A reggae lényege az, hogy a basszus
újra és újra ugyanazt játssza.” Mintha nem értenék a lényeget.
Ha az ember egy normális teremben hallgatja a basszust úgy, ahogy annak
szólnia kellene ezekhez a lemezekhez képest, akkor megértheti, hogy voltaképpen
ez koreografálja a tánclépéseket. Velem is ez volt,
amikor gyakoroltam a basszust. Hallgattam a reggae-t,
és sokkal könnyebb volt kihallani a basszust, mint lett volna
az átlagos a rock'n'roll lemezek esetében, mert azokban nem kap akkora hangsúlyt.
Valamilyen szinten megtanított ráérezni.
Mick: Ennek a hangszerelésnek az ötlete
jórészt a korábbi együtteseknek köszönhető. A Beatlesnek és társainak.
Eleinte kortárs R&B dalokat dolgoztak fel,
mint a „Money” vagy a „Twist & Shout”, vagyis az akkori slágereket.
Olyan volt, mint a „Police & Thieves”, amely nagy sláger volt '76-ban.
Ugyanez volt az elképzelésünk a feldolgozásról, csak egy reggae dallal.
De hozzáadtuk a saját elképzeléseinket.
Joe: Nem próbáltuk úgy játszani a reggae-t, mintha Jamaicából jöttünk volna.
A saját punk-rock stílusunkban alaposan átdolgoztuk, és ez működött.
A dal elég erős volt ahhoz, hogy megfeleljen az igényeinknek, és minőségi legyen.
Azonban ez remek dolgokhoz vezetett el minket később.
Lee Perry és Bob Marley is hallották, és tetszett nekik annyira, hogy tiszteljék.
Jogukban állt volna azt mondani, hogy
„Pogány gazemberek, megszentségtelenítettétek Jah-t.”
Joe: Sokan mondták már az elmúlt években,
hogy amikor először hallották a „White Man in Hammersmith Palais”-t,
el sem tudták képzelni, hogy mit hallgatnak,
ugyanis akkoriban nem tételezték fel rólunk, hogy ilyesmivel rukkolunk elő.
Mi a masszív riffek bandája voltunk, a kőkemény ütemeké,
és igazán váratlan volt, hogy kijöttünk a „White Man in Hammersmith Palais”-vel.
Szerintem ezek minden karrier legjobb pillanatai. Amikor olyasmivel
rukkolsz elő, amire nem számítanak. Ez volt az egyik legjobb lemezünk.
Topper: Volt egyfajta fura lábcin hangzás, amely lényegében egy törött lábcin hangja.
Amikor a lábcint felengedtük, a pedál kiadott egy hangot, amikor felemelkedett.
Ott hagytuk; egész jól sikerült hangot adott ki, legalábbis szerintem.
Paul: Ez az első album egyfajta kinyilatkoztatás volt, hogy hol tartunk,
és hogyan érezzük magunkat a körülményeink között. Valamiféleképpen kifejezte,
hogy hol tartottunk mind egyénileg, mind pedig együttesként.