Tiltott Oktatás - Full Movie

Non-profit célokra a jelen dokumentumfilm teljes vagy részleges újragyártása, másolása, fordítása, szinkronizálása (Felirat: bedoun77 [at] gmail [dot] com) és/vagy újraforgalmazása valamint nyilvános vetítése engedélyezett és bátorított. (Felirat: bedoun77 [at] gmail [dot] com) Ez a film a folyamatos tanulási folyamat összegzése és semmilyen körülmény alatt nem tekinthető végleges véleménynek. A filmben szereplő személyek különböző ötletekkel és véleményekkel rendelkeznek és a részvételük nem jelenti azt, hogy minden esetben egyet is értenek a teljes tartalommal Producerek: Az összes gyereknek és fiatal embernek, aki szabadságban szeretne felnőni Emlékszem egy filozófia órára ahol a tanár a következő történetet mesélte… Emberek egy csoportját tartották fogva születésük óta egy barlangban, egymáshoz láncolva úgy, hogy csak a barlang hátsó falát láthatták. Egy máglya és más emberek által irányított alakok mindenféle árnyékokat vetettek arra a falra. Ez az árnyjáték volt az egyetlen összeköttetés a foglyok számára a külső világgal... Az árnyak voltak a világuk, a valóságuk... Az egyik foglyot egyszer elengedték és láthatta a barlangon kívüli valóság teljességét Vajon mennyi időre lesz szüksége, hogy hozzászokjon a külvilághoz egy élethossziglan bezártság után? A reakciója esetleg egy erős félelem lesz a valóságtól... Vajon felfogná, mi a fa, a tenger vagy a nap? Tételezzük fel, ez az ember valósnak látja a világot és megérti, mekkora csalás volt a barlang... A tanár röviden elmagyarázta ennek a mítosznak a jelentését: figyelembe véve a tudást, illúzióinkat és a valóságot lehetséges, hogy mi is egy hatalmas barlang belsejében élünk, ami egy másik, még nagyobb barlangban található... De a kiszabadított ember kétségtelenül kényszert érzett magában, hogy visszatérjen és a többiekkel is megossza amit kint látott... "A Tiltott Oktatás" - A tizenegyedik tételben tehát így ér a filozófus következtetése végére, vagyis, hogy a filozófusnak nem csak értenie kell a valóságot, de azt át is kell alakítania. A média, könyvek ezrei, az összes politikai beszéd, nemzetközi szervezetek, szakemberek, filozófusok és weboldalak mind egyetértenek, hogy az oktatás fontos. Az emberek képzésekbe, módszertani javításokba és kutatásba fektetik pénzüket, könyveket, netbookokat, elektronikus táblákat vesznek. Tanfolyamokat tartanak, fizetést emelnek, fizetést csökkentenek, külföldi példákat utánoznak. Mindezt, hogy emeljék az oktatás színvonalát. Mindez persze nem akadályozza meg, hogy annyiféle iskola létezzen ahány társadalmi jelenség van. Felzárkóztató iskolák a szegényeknek, üzleti iskolák, dolgozók iskolái, szakemberek képzései, középosztálybeliek oktatása, állami és magániskolák, gazdagok iskolái, az elit iskolái. A többségük célja, hogy befogadja és megtartsa a lehető legtöbb diákot, sokan mások arra törekszenek, hogy a munkások különböző szintjeit hozzák létre, és csak nagyon kevesen kötelezik el magukat az úgynevezett minőségi oktatás mellett. A különbségeiken túl mindegyik egy közös iskolai eszménykép felé igyekszik. Mennyire segít bennünket ez az eszményi iskola egyéni és közösségi fejlődésünkben? Valóban az emberek magasabb életszínvonala és a közösségek jobbítása a célja ennek az oktatási mintának? Létezik egyáltalán olyan iskola, amelyik ezt eléri? Létrehoztak-e már ezen elvek mentén oktatási rendszereket? Mindezen kérdések egy ajtót nyitottak ki egy olyan világra, amely legtöbbünk számára ismeretlen. Ez a film feltehetőleg egy végtelen folyamat része, egy kérdésé, amelyre valószínűleg nem létezik válasz. A tanulás és oktatás valódi természete utáni kutatás rámutat az elkövetett hibáinkra, és elsősorban az ötletekre, amelyek további kutatásra és tanulásra ösztönöznek. - Gondolom, amit Alicia akar, amit az igazgató akar, az egy egyszerű egyetértés, egy megegyezés arról, hogy mit fogtok mondani. Ez egy iskolai előadás, és az iskolának tudnia kell mi fog elhangzani. - Persze, persze. - Nos, Javier, hogyan döntöttetek? - Hát, azt javasoltam, hogy gyakorlásképpen a diákok írjanak egy esszét, ahol bemutatják, szerintük ennyi év iskolai tanulásnak mi a végeredménye. Ennyi. - "Nagyon kevés igazán fontos dolog történik az iskolában." - "Megtanítják, hogyan maradjunk távol egymástól és hogyan versenyezzünk." - "A tanárok és a szüleink nem hallgatnak ránk." - "Ezért mondjuk, hogy ami elég az elég." "Az oktatás tiltott." -"Ha különböző eredményeket kerestek, ne ismételgessétek ugyanazt újra és újra. " A diákok nem tanulnak meg rendesen olvasni 12 év után, nem tanulnak meg matematikai műveleteket, nem… hát, nagyon keveset tanulnak… Mi az, amitől egy diák megbukik az iskolában? Hidd el, meggyőző bizonyítékok léteznek, hogy nem a diák az, aki megbukik, hanem a rendszer van rosszul kitalálva. 73 00:06:18,431 --> 00:06:23,598 Tény, hogy a manapság használatos oktatási reformok rosszul közelítik meg a problémát. . Gyorsan ki akarják javítani azt, amiről azt gondoljuk, hogy gondot okoz az iskolákban. A probléma az oktatás paradigmatikus felfogásában van, az alapvető meghatározások problémája ez. A latin-amerikai általános és középiskolák nem egyebek, mint az unalom központjai. Sokszor megkérek embereket, jöjjenek el és látogassák meg az iskolát, hogy lássák, mi az, amit meg kéne változtatni. És ez a tanár maga, a táblánál, amint órát ad 81 00:07:04,005 --> 00:07:08,171 a 21. század közepén! Ennek egyszerűen semmi értelme. Ez egy statikus tárgy, agy tárgy amiben nincs semmi mozgás, egy tárgy, ami csak szavakat használ Én vagyok a felnőtt, én vagyok az aki nektek ezt az információt átadja. Így kell ezt megtanulni. Azért mert. Ti vagytok a gyerekek. Most pedig csend legyen és csináljátok, amit mondok. Csend! Maradjatok csendben! Sosem tudtok semmit! Nem keresnek, úgymond, semmilyen fejlődést a tantervben előirt rendszeren kívül. Túlságosan lekötik őket a tárgyhoz kötődő fogalmak. Akik nem tanulnak meg olvasni, írni és számolni azok műveletlenek. Mert a munka csak egyes képességekre koncentrál, egyes területeken. Manapság a tudás elfogult mert a szemléletünk is elfogult. Azt mondjuk, hogy a mai hagyományos iskolákban a tanulás megelőző jellegű. "Tanárnő kérem, ez mire jó?” mire a tanár: „Hát, lehet, hogy egy nap majd szükséged lesz rá! De közben rájöttünk, hogy az ilyen fajta tudás nem tartós hosszú távon. Manapság nagyon gyorsan változnak a követendő minták. A tudás folyamatosan változik. Ami persze nem változott, azok az oktatási rendszerek, legalábbis nem olyan gyorsan, mint ahogy a társadalom változott. És itt van a probléma gyökere. A tanárképző intézetek és egyetemek mindig is azt állították, hogy a cél mérhető és megfigyelhető. Így hát elkezdtünk keresni egy módszert amivel ezeket a célokat lemérhetjük. Végül ezek lettek a ’jegyek’. Mindegy, hogy ötösnek vagy mosolygós arcocskának hívjuk őket, 107 00:09:00,935 --> 00:09:03,373 a lényeg mögöttük mindig ugyanaz, az összehasonlítás. Hogy összehasonlítsanak egyéneket, a tanulási folyamataikat egy szabványosított skálán ami megméri… mit is? Minden egyén különleges és nincs két egyforma személy. 111 00:09:17,429 --> 00:09:24,416 A rendszer egy számot keres ami majd meghatározza… még azt is, milyen ember vagy. Valójában én így ellentéteket teremtek az észlelés szintjein. "Nézzük csak, ki csinálja ezt először…" Ennek az lesz az eredménye, hogy lesznek győztesek és lesznek vesztesek. ÉS valahányszor akad egy vesztes, valaki rosszul fogja magáét érezni. Ez egyértelmű. A gyerekeket lelkesen biztatják, hogy versenyezzenek egymással. A legjobb diákok elismerést és jutalmakat kapnak. Aki pedig nem teljesít jól a vizsgákon szidást kap, vagy sok esetben egyszerűen csak semmibe veszik Mindenki a békéről beszél de valahogy senki nem tanítja. Az embereket versengésre nevelik, és a versengés az első lépés a háború felé. Elméletileg az összes oktatási törvény beható társadalmi fejlesztési célokról beszél, emberi értékekről, együttműködésről, közösségről, együttérzésről, egyenlőségről, szabadságról, békéről, boldogságról sok szép szót felhasználva. De az igazság az, hogy a rendszer alapvető szerkezete ennek pontosan az ellenkezőjére biztat... versengés, individualizmus, m, megkülönböztetés, szabályozás, érzelmi erőszak, anyagiasság. Bármely ötlet ami a fenti gondolatokból ered összeegyeztethetetlen azzal amit a rendszer fenntart. Bár az oktatás elméletet alkot és megtárgyalja az erkölcsi elveket és értékeket, azokat tárgyi dologként kezeli. Ha én ebben a darabjaira tört rendszerben élek, ahol a feladatom a történelem oktatása, meg fogom nézni, az adott egyén mennyit tud a történelemről, mint tárgyról, miután elmondtam neki minden fontosat róla és elolvastattam vele egy történelem tankönyvet Ezek után végeztem vele, semmi egyéb teendőm nincsen vele kapcsolatban. nem érdekel, hogy szenved-e, vagy jó családból származik-e, gazdag vagy pedig szegény. A hagyományos tanár számára a legegyszerűbb feladat ugyanazt ismételgetni, amit az utóbbi években is ismételgetett. Egész életedben középszerű akarsz lenni? Vagy amit használat közben felszedett. Már nem vagy alsó tagozatos. Tehát, a tanítás egy szimbolikus ismétlési folyamattá válik. Egy mukkanást sem akarok hallani! Manapság, itt Argentínában a gyerekek döntő többsége azt mondja: A fenébe! Hétfő van, és ismét mehetek vissza az iskolába! És ez nem is a legrosszabb, hanem az, hogy az argentin tanárok többsége ugyanezt mondja. Úgy hiszem, a mai tanárok egy rendszer eredményei. Egy tanár nem annak születik, és nem azért lesz tanár, hogy jó vagy rossz legyen. Egyszerűen az, akivé az állam teszi. Ebből elég! Neked ma nincs szünet! Na ne! Ne kezd az „otthoni problémák” kifogásokkal! Hogyan tudom ezeknek a gyerekeknek az érzelmeit formálni ha a tanárképzőn senki soha egyetlen szóval nem említett érzelmeket? Ha nem hagyod abba a beszélgetést el leszel ültetve! Én nem akarom, hogy a gyerekem az idejét pocsékolja az iskolapadban és nem akarom, hogy gondjai legyenek. Manapság egy 8 éves gyerek több időt tölt az iskolában mint egy egyetemista az előadóban. Ennek semmi értelme, nincs ennyi tanulnivaló az iskolában. "És akkor az iskola még csak a tanulásra sem jó!" Ez egy hatalmas napközi, vagy ahogy én hívom, egy óriási gyerekparkoló. Úgy gondolom, az iskolák börtönök, szerintem szörnyűek. Gondolj bele, be kell zárnod a gyerekeket, és őrizned kell őket nehogy megszökjenek. Így aztán még zárkózottabbak lesznek. Még magasabb falakat építünk. A falakat építhetjük téglából vagy fából, mindegy, a lényeg, hogy elválasztanak, elszigetelnek. Azt akarom, az iskola a személyes fejlődésének legyen a színtere, és nem valami helyé ahol egy jövőbeli középiskolába kerülésre képezik ki, ahonnan majd mehet egyetemre utána meg egy munkahelyre. És utána? Merre? Persze sokkal könnyebb azt mondani: "Most… csend legyen, most... nyissátok ki a füzeteket most... vegyétek elő a piros ceruzát” Ez kutyaiskola, 168 00:14:00,284 --> 00:14:01,944 nem oktatás. - Igen, hát, a diákok igazából úgy gondolták, hogy az előadás alatt felolvassák ezt a fogalmazást. De ez csak vázlat. - Haha, ez nem vázlat. Ezt pontosan így fogjuk felolvasni. - Nem, nem, nem Martin, ebben agresszív szavak vannak. 173 00:14:26,481 --> 00:14:29,857 - Nem támadhatsz meg minket így minden alap nélkül. - Ha ezt támadásnak veszi, annak biztos jó oka van. - Na várjál csak! - Alicia, csupán annyit tettünk, hogy a tanár által adott feladatot megcsináltuk. - Ezért mondom, ez csak ez vázlat. Finomítani fognak rajta. - Nem fogunk rajta finomítani, így fogjuk felolvasni ahogy most van. - Martin! - Nem fogjuk finomítani. - Nem! - Martin, ez nagyfokú tiszteletlenség, úgy ahogy van. 180 00:14:50,763 --> 00:14:53,703 - Elnézést! Elfelejtettem, hogy a véleményem megfogalmazása egyenlő a tiszteletlenséggel. "Az erőltetett beiskolázás problémájának megértése egy kellemetlen tényből ered: hogy emberi szemszögből káros hatása teljesen elfogadható a rendszer szemszögéből. 184 00:15:14,714 --> 00:15:20,374 Kevesen tudják, de a közoktatás, amelyik ingyenes és kötelező a történelem során alakult ki. Előtte nem létezett. A régi időkben az oktatás nagyon más volt a maihoz képest. Az ókori Athénban, például, nem voltak iskolák. Plátó első akadémiái a gondolkodás, beszélgetés és szabad kísérletezés helyszínei voltak. A kötelező oktatás a rabszolgáknak volt fenntartva. Másrészről, a szomszédos Spártában az oktatás inkább egy katonai gyakorlatra emlékeztetett. Az állam megszabadult azoktól akik nem érték el a kívánt szinteket. Kötelező órák voltak, kegyetlen büntetések és viselkedési minták fájdalom és szenvedés árán. A múltban az oktatás a Katolikus Egyház kezében volt, legalábbis a nyugati keresztény világban. És csak a 18. században, a felvilágosult zsarnokság idején (erről talán hallottatok az iskolában) alakult ki a mai oktatás fogalma… ... nyilvános, ingyenes és kötelező. A ma ismert iskolarendszerek a 18. század végén és a 19. század elején alakultak ki Poroszországban. Annak érdekében, hogy a francia forradalomhoz hasonló felkeléseket megakadályozzák, az uralkodók egy kis „felvilágosodást” vezettek be, hogy kielégítsék a népet, de fenntartsák az abszolutizmust. A porosz iskola alapja a társadalmi osztályok és kasztok erőteljes szétválasztása volt. A szerkezete, a spártai modell folytatójaként, fegyelmet, engedelmességet és egy tekintélyelvű rezsimet támogatott. Mit kerestek ezek a művelt despoták? Fejet hajtó, engedelmes embereket, akiket ki lehet képezni azokra a háborúkra, amik akkoriban robbantak ki frissen alakult nemzetek között. Oroszországban Nagy Katalin cárnő például francia tudósokat hozatott, hogy a rendszert összerakják neki. Diderot, az egyik leghíresebb, ott volt és segített neki az oktatási csomag összeállításában. Igen, nem állampolgárokat akart, hanem… az államnak engedelmes alattvalókat. Az új, sikeres oktatási modell híre gyorsan elterjedt, és éveken belü amerikai és európai oktatók utaztak Poroszországba továbbképzésre. Ahogy teltek az évek, a rendszer nemzetközi lett. Sok ország bevezette ezt a korszerű oktatási rendszert, amelyet mindenki számára elérhetővé tett. Az egyenlőség zászlaja alatt a rendszer lényege a despotizmus maradt, ahol a cél egy elit réteg létrehozása volt a társadalmi osztályok megosztása révén. Így született meg a Közoktatás Figyeljünk arra, mit mondott Napóleon, minden uralkodó esküdt ellensége, egy kicsit később. Azt mondta, kertelés nélkül: "Teremteni akarok egy oktatási rendszert, amely majd irányítja a francia nép gondolkodását." Érted? Ő minden bizonnyal értette! És ez a mai napig tart, akár tudunk róla, akár nem. Az iskolák egy optimista világban születtek amelyet egy ipari gazdaság kormányzott, tehát a rendszer megpróbálja a lehető legtöbb látható eredményt elérni a lehető legkevesebb erőfeszítéssel és költségekkel, miközben tudományos képletekkel és általános törvényszerűségekkel magyarázza jogosultságát.. Az iskola a munkások igényeire egy tökéletes válasz volt és a 19. század nagy ipari mágnásai voltak akik a kötelező oktatást pénzelték az alapítványaikon keresztül Mit csináljak ezeknek az embereknek a gyerekeivel, hogy azok dolgozni tudjanak? Hogyan tanítsuk meg őket olvasni, hogyan teremtsünk intelligens munkást? Az oktatás ma is ugyanaz: a hasznos munkások gyártásának módja, és egy ügyes eszköz annak biztosítására, hogy a kultúra mindig ismétlődő és egységes marad Ami egyben tartósítja a társadalom mostani szerkezetét. Az iskolákat viselkedésirányítási kutatásokkal, társadalmi utópisztikus javaslatokkal és faji felsőbbrendűségi elméletekkel erősítették meg. Nem meglepő, hogy azok az országok, akik először vezették be a porosz vagy ahhoz hasonló rendszereket előbb-utóbb a szélsőséges idegengyűlölet és nacionalizmus melegágyai lettek. Az ipari gyártósor egy tökéletes példája lett az oktatásnak. A gyermek oktatása olyan lett, mint a tömegtermelés: bizonyos jellegzetes állomásokat igényelt egy specifikus sorrendben, vagyis kor szerinti kategóriákat látott el osztályzatokkal. Az egyes állomások egy bizonyos elgondolás szerint működtek, melyek tartalma biztosította a szakemberek által gondosan előkészített sikert. Más szóval, a tanár a felelős azért, hogy egy sor előírt tárgyat tanítson egy meghatározott korcsoportnak csak azért, mert valakik így döntöttek. De az oktatást nem a biológusok találták ki ... és meglepő, de nem is az oktatók maguk, hanem a bürokraták és a köztisztség-viselők, azok, akik soha nem tanítottak. Az egész oktatási láncban egyetlen ember felel a folyamat egy kis részéért amely eléggé kicsi ahhoz, hogy megismerje a teljes rendszert vagy az abban szereplő embereket... Egy tanár évente, tárgyanként minden 30 vagy 40 diákra eljut addig a pontig ahol a teljes folyamat tisztán mechanikus lesz. Az oktatás, ahogyan ma létezik, egy adminisztratív feladat. A diákok megérkeznek az iskolába, a tanárok megtartják az órákat, a diákok hazamennek, a tanárok is hazamennek és a következő napon kezdődik minden előröl. Az állami iskola tanára egy tisztviselő akinek a főnöke azt mondja: "Ezt kell tanítanod, ezt és ezt, ilyen módon" Azért, mert túl sok gyereknek kell ugyanazt elismételnie a túldolgoztatott tanárnak akinek nagyon kevés ideje marad az egyes diákokra figyelni. Tehát mindig egy csoportnak fog beszélni, mert egyértelmű, ha van 30 diákom, nem várhatom el, hogy mind a 30 ugyanazt akarja ugyanabban az időben. Ez a gyártósor, amely az un. Taylorizmus alatt bukkant fel, az iparban is használatos lett, valamint iskolákban és egyes távol-keleti országok hadseregeiben. Néhány évtizede még az iskolák egy kicsit kaszárnyákhoz vagy elmegyógyintézetekhez hasonlítottak, ahol még a szüneteket is egy személytelen csengő, nem egy emberi hang jelzi, és amely arra utasítja a gyerekeket, hogy egyetlen bizonyos csempedarabon álljanak, egy bizonyos fej mögött, testmagasság szerinti sorrendben. Az elmúlt évszázadok alatt úgy építettük iskoláinkat, mintha gyárak vagy börtönök lennének, előnyben részesítve a társadalmi rendszabályok iránti engedelmességet. Az iskolákat engedelmes és hatékony fogyasztók előállítására alakították ki, ahol az emberekből előbb-utóbb számok, osztályzatok és statisztikák lesznek. A rendszer elvárásai és nyomása eredményeképpen mindenki elveszíti emberi mivoltát, mert ez már túlmutat a tanárokon, igazgatókon vagy az állami ellenőrökön. Úgy kezelik az iskolákat, mint egységes csoportokat, egységes elképzelésekkel amelyekkel egységes eredmények várhatók Mindannyiunknak ugyanazt kell tudnia, annak ellenére, hogy mi, felnőttek nem tudjuk ugyanazt és annak ellenére hogy nem is csináljuk ugyanazt. Az iskolán belül mindenkinek ugyanazt kell csinálnia, ugyanolyan jól. Így tehát az iskolák képtelenek az egyéni szükségletek kielégítésére, mert az iskolák kiképeznek, mivel igazából kiképzőközpontok. Aki nem tanul, hátramarad. Ennyi. Ez arra utal, hogy az oktatási rendszer egyben egy társadalmi kizáró rendszer: kiválasztja azokat az embertípusokat, akik majd egyetemre jutnak, hogy aztán majd az elit részeseivé váljanak az elité, amely a vállalatokat és a termelést, a gazdasági és kommunikációs rendszereket irányítja. A másik típusú ember, akiknek az iskola nem eléggé megfelelő akiknek a jövője a kevésbé biztos megélhetés mert nincs meg az ahhoz szükséges képzettségük A rendszer, az államok egyáltalán nem aggódnak emiatt mert nem érdekli őket az emberi lény, az egyén. És ebben a rendszerben bármilyen oktatást, amelynek más a célja, be kell tiltani. Az igazság, hogy a porosz iskola lényege mélyen beleágyazódott az iskolai rendszerünkbe. Egységesített tesztek, kor szerinti csoportosítás, kötelező órák, a valóságtól elrugaszkodott tantervek, a megfelelőségi rendszerek, a tanárokra és diákokra nehezedő nyomás, a jutalom-büntetés rendszere, szigorú órarendek, a közösségtől való elzárás és elszigeteltség, függőleges óraszerkezetek. Mindezek a mai napig részei a 21. századi iskoláknak. Az iskolák el vannak zárva a külvilágtól. Régebben a könyvem címét magyaráztam: "Az iskolai térképektől az oktatás területéig" egy Borges által elmondott mesére utalva, amely egy térképészről szól, aki elkezd egy térképet rajzolni egy adott területről, és annyira tökéletesre akarja csinálni, hogy végül a térkép helyettesíti a területet magát. Tehát manapság az iskolák egy dobozban vannak, bezárva a térkép határain belül. Mi tanítanak? A térképen található adatokat és nem azt, ami a valós területen látható. Az iskola nem az oktatás szinonimája, hanem inkább a tudás ósdi, régi térképe. De az oktatás az a terület ahol a tanulás történik. Mitől lesz jó az oktatás? Rávenni a legtöbb gyereket, hogy minőségi osztályzatokat kapjanak? Számukra érdektelen eszközöket és ötleteket adni nekik, hogy a mások által állított akadályokat leküzdhessék? Nem az volt az oktatás eredeti célja, hogy jó életminőséget érjünk el a segítségével? Egy pillanatra felejtsünk el mindent, amit az oktatásról tudunk, ahogy azt értelmezzük, és mindent, amire azt mondták, hogy az életben meg kell tanulni és a gyerekeinknek megtanítani. Kezdjünk el helyette mindent megfigyelni, megvizsgálni, mintha előtte még sosem láttuk volna. Más szóval minden tettet, hozzáállást, szokást. Ha nem úgy csinálnánk mindent, ahogy csináljuk, csak azért mert mindig is így tettünk, hogyan tennénk egyébként? Igaz? Ez olyan, mintha megráznánk a fejünket mondván: Jól van, kezdjük újra Kezdjük újra! - Lássuk csak. Meg kell értened, hogy az általad írt szöveg sok embert felháboríthat. - Rendben, de ha így érzünk és azt így írtuk le, miért nem olvashatnánk így fel? - Ezek a mi szavaink, a mi gondolataink, mi ebben a gond? - Vállaljuk a felelősséget azért, amit írtunk! - Nem, nem, nem, várj, várj, várj! -(Vitatkozás) Várj, várj egy kicsit Martin, ismerlek. Téged ebben az iskolában minden felbosszant, én felbosszantalak, a tanárok felbosszantanak. Ismerlek jól. - Nem, nem ismer. - De, ismerlek. - Nem, nem ismer. "Ne kövess, kövesd a gyereket" Nem oktatókra, hanem tanítókra van szükség. Ezt könnyű elérni. Ami nehéz az a személy rendes fejlődését elősegíteni. Ha ezt el akarom érni, ismernem kell az emberben rejlő személyt. Mik a képességei? Milyen korban jönnek elő ezek a képességek? De, de nem halad a gyerekkel, nem figyeli. Nem ismeri igazán a gyereket, nem ismeri az egyes gyerekeket. Helyette ismer egy csomó elméletet. Így tehát olyan, mint egy felnőtt aki csak azt tudja, mit kéne a gyereknek tennie, de a valóságot illetően egy kicsit vak. Más szóval, az oktatás alapja a gyerek. Tehát, az oktatást a gyerek szükségletei felől kéne megközelíteni és nem a saját, felnőtt szükségleteink felől. A gyerekek a teremtés képességével születnek, kreatívak, jó megfigyelők és kíváncsiak. Az iskolában két dolog történhet: vagy segítik ezt a folyamatot olyan gyakorlatokkal, amelyek ezt a képességet fejlesztik, vagy megakadályozzák azt. Valójában azt állíthatjuk, hogy az emberi lény hajlik a tanulásra. Még tovább is mehetünk: a tanulás nem egy emberi erény. Még tovább: az ember nem tud nem tanulni. Nézd meg magad. A gyerek folyamatosan kérdez: "miért ez? miért az?" Nem arról van szó, hogy rá kéne venned, hogy kérdezzen, a kérdés a személyének lényege. Elég, hogy vannak érzékszervei és tud különbséget tenni, nem? Van agya, tud gondolkodni, következtetni, képzelni, létrehozni, álmodozni. De az iskola ennek pont az ellenkezőjét teszi: elhallgattatja. Tehát, ha odafigyelsz, láthatod, ahogy a gyerekek egyre idősebbek lesznek elkezdik elveszteni kíváncsiságukat és tanulni akarásukat. Egy 12 éves gyerek ritkán fog egy könyvet kiolvasni iskola után, ezt csak nagyon kevesen teszik. Miért? Mert teljesen elege van abból, hogy megmondják neki mit kell és mit nem kell tennie, és mert minden érdeklődését elveszítette a tanulás iránt. A gyerek agyának olyan tanulási kapacitása van amely minőségében nagyságrendileg nagyobb, mint egy felnőtté, mert úgy van alkotva természeténél fogva, hogy mindent érzékeljen, amivel találkozik Így alkotja és építi fel önmagát az elme. Néhány év alatt megtanulja a testét irányítani, több nyelven megtanul beszélni, megérti a természeti törvényeket és a kultúrája jellegzetességeit. Mindezen összetett és csodálatos folyamat öntudatlanul zajlik le. Mindet egyedül tanulja meg a legkisebb erőfeszítések árán. Mindabból, amit az iskolában tanultunk, még ha sokat is tanultunk, nagyon kevés az, amire valóban szükségünk van a mindennapi élethez. Lehetséges, hogy az iskola hasznos de nem hiszem, hogy egyben szükséges is. Úgy hiszem, a társadalomnak nagyon, akár túlságosan is, hasznos lehet, de mi meg tudunk élni nélküle. Meg tudunk élni a logaritmusok ismerete nélkül de nem tudunk emberi kapcsolatteremtő képességek nélkül élni, vagy anélkül, hogyan kell járni vagy szerszámokat használni. A gyerekek mindezt a játékon keresztül tanulják meg. A születésüktől fogva megvan a képességük önmaguk építéséhez és formálásához, mindenből tanulnak ami körbeveszi őket: a játékból és a világ felfedezéséből. Befogadják a kultúrát, magukra öltik szüleik kultúráját, ez jól látható többek között a nyelvtanulásban is. Az emberi lény kulturális sminkje tartalmazza a számokat, betűket és szavakat, tehát megtanulja őket. Ugyanúgy, ahogy megtanul járni csak azért, mert a felnőttek is járnak. Tehát, amikor egy ember megszületik a biológiai lénye nem kényszeríti arra, hogy emberré váljon. Ahhoz egy emberi környezet kell. Minden, ami körbevesz vezető szerepet játszik a tanulási folyamatainkban. Az együtt töltött percek, a családjuk öltözködése. Érzelmek, előnyben részesített tevékenységek, hitvilágok. Mindez része annak a környezetnek amelyben felépítjük magunkat. A kérdés akkor a következő: Miféle környezetet kínálunk fel gyerekeinknek, hogy ilyen felnőtté váljanak? Mert a gyerek egy ellentmondást nem tűrő környezetbe kerül "Ülj ide!", "Maradj ebben a sorban 6-7 órán át!" Milyen szörnyű! Ha egy családban az egymáshoz ragaszkodás nagyon gyenge és az erőszak gyakori az a gyerek nagy valószínűséggel nagyon agresszív lesz. Nem lesz feltétlenül erőszakos, nem azt mondom, hanem azt, hogy egy erőszakos környezetben az erőszak könnyedén megismétli önmagát. A gyerek azt adja vissza, amit kap. Éppen ezért kell sokkal szeretetteljesebb, őszintébb kapcsolatokat ápolni az osztálytermen belül. A mostani tanulmányok alapján az öt éves gyerekek 98%-a a zseni kategóriába esik. Kíváncsiak, kreatívak, problémamegoldáskor több síkon gondolkodnak, vagyis nyitottan gondolkoznak. A gond az, hogy 15 év múlva már csak a gyerekek 10%-ban lelhetők fel ezek a képességek. Úgy értem, magán az elmén kívül a tudatos világ szempontjából mindannyian zsenik vagyunk. És igazából, a tanárnak azt kell megtanulnia, hogyan vegye rá a diákjait, hogy kitárják az agyukat és elővegyék mindazt a tudást, kreativitást és nagyszerűséget ami mindannyiunkban megvan. Ha megnézzük az emberiség nagyszerű férfijait és asszonyait, mindannyian nagy álmodozók voltak, vagyis hatalmas volt a képzelőerejük. Emberi lényként több ezer év természetes adaptáció és kiválasztódás eredményei vagyunk. Mindazokat a tulajdonságokat hordozzuk, amelyek lehetővé tették számunkra a túlélést, változást és fejlődést. Az éhségérzetből fakadó evési kényszertől kezdve a gyerek ösztönös, világfelfedező kíváncsiságáig. Ez a lehetőség ott lappang mindenkiben arra várva, hogy kiengedjük. Ezt látjuk a gyerekek önfeledt játékában, a mai fiatalok lázadásában és abban, ahogy úgy érzik, meg kell változtatniuk a valóságot. Miért ragaszkodunk ahhoz, hogy kiöljük belőlük ezt a spontaneitást és megbüntessük a lázadásukat, amikor ezek csupán egyszerű jellemvonások amik arra utalnak, hogy éppen most próbálják kialakítani benső emberi szükségleteiket. Minden gyerekben van egy belső tanár, különösen az első években, amely ráveszi, hogy tanuljon, felfedezzen, mozogjon, amely bátorítja, hogy részt vegyen, dolgozzon, viselkedéseket utánozzon, amely segít neki eldönteni mikor akarja abbahagyni valaminek az ismétlését mert azt már tudja. Ha megfigyeljük, hogyan tanulnak a gyerekek, rájövünk, hogy ugyanazt a módszertant használják, mint a tudósok, pontosan ugyanúgy. Természetesen más szinten, nem igaz? De nincs olyan gyerek, aki ne lenne egy módszeres megfigyelő, nem létezik olyan kicsi aki ne kísérletezne. Mit tehetünk, hogy kreatívabbak legyenek? Már azok! Annyit ell csupán tennünk, hogy biztosítsuk számukra a kreativitásuk kiteljesedését különböző módokon Ha így folytatják, holnapra tudósok lehetnek, vagy művészek. Hadd legyenek. - Hagyd abba! Ne csináld, Martin, erre semmi szükség, mit akarsz ezzel elérni? - Kritizálják az osztályozási rendszert, például. Azt mondják, minket csak az év végi osztályzat érdekel. Hogy nem érdekel minket, tanulnak-e vagy sem, tudnak-e vagy sem. - Ne csináld, Martin. - Jól van, tehát mit nyerek ezzel? Egyszerűen csak jól esik! - Miért vagy ilyen makacs? - És, továbbá, versenyeztetjük őket egymással. - Te is így gondolod? - Nézd, nem hiszem, hogy a javaslatuk annyira elrugaszkodott lenne, annyira téves. Egyértelmű, hogy valami az iskolai rendszerben bántja őket. - Nézd, Javier, szerintem a társadalom maga bántja manapság a gyerekeket. És a mai társadalomban a legjobb dolog ami egy gyerekkel történhet az, hogy iskolába jár. Nem így gondolod? - Oké, de ez így elég erős. - Igen, tudom, de... - Elnézést! - Igen. - Ez minden amit az iskolában öt év alatt tanultam. Tudja, mi fog mindezzel történni? Mindet el fogom felejteni. Valójában, már el is felejtettem "A tanulás nem az ötletek fogyasztásából áll hanem azok alkotásából és újraalkotásából." Így működik tehát az oktatás, még több adatot kell beléjük tömni mert úgy gondoljuk, fontosak ezek az adatok. A kérdés amit felteszek magamnak az, mi mindenre emlékszünk az általános iskolában tanultakból, például? Mire emlékszünk a középiskolából? 467 00:37:05,991 --> 00:37:09,524 De ahogy ezt előadják az senkit sem motivál. A diák pedig azt hiszi, semmi mást nem kell tennie mint ismételni, ismételni, ismételni... amíg megragad. Ismételjék kérem: " Aktínium, Ac 3, fém, " Aktínium, Ac 3, fém" Tehát. Amikor ismétlek, amikor ismétlek valamit, amire azt mondják, ismételnem kell egyszerű ismétlővé válok "dezoxiribonukleinsav, dezoxiribonukleinsav, dezoxiribonukleinsav" Az, hogy felfogom-e vagy sem nem lényeges, mert ami számít, hogy ugyanúgy el tudom ismételni. "dezoxiribonukleinsav, dezoxiribonukleinsav" Ha többet követelek egy gyerektől, mint amennyit adni tud, stresszt váltok ki benne. "dezoxiribonukleinsav, dezoxiribonukleinsav, dezoxiribonukleinsav" A tanulás egy fáradságos folyamattá válik, egy nehéz folyamattá, és abbahagyom. Minden, amit megtanulhatnál napról napra az iskolában a háttérbe szorul, ha nem a saját döntésed és akaratod az, hogy megtanuld. Rideg tényekké válnak, egyszerű szavakká, amelyek eltűnnek idővel. Az információ vagy tudás az agyunkban, egy könyvben vagy egy számítógépben egyaránt tárolható. De a megértése egy eszköz, amely folyamatosan fejlődik, egyedi jellemvonásokkal, amelyek egyénenként különböznek. Jellemzője, hogy ismérvek között kapcsolatot teremt és hoz létre, hogy egy problémát megoldjon, és új tudást építsen. A gyerekek nem voltak robotok, akik csak egyszerűen másoltak vagy ismételtek; valójában sokkal több tudatosság volt a részükről arra vonatkozóan, amit csináltak. Az elgondolás eljut hozzá, valahogy felfogja a saját élményén keresztül. Ha a tanulási folyamat nem élvezetes, akkor nincs valódi tanulás. És mindenek felett, a lángelme, amit minden gyerek magában hordoz nem tud kibontakozni, nem tudja az osztály többi tagját sem a tanárt gazdagítani. Az igazi tanulás csak érdeklődésből születhet, akaratból, kíváncsiságból, és az eredete az ésszerűség határain túl fekszik. Ez sokkal több, mint eszmék vizsgálata és összehasonlítása. A tanulás egy mély folyamatot jelent, ahol kapcsolat jön létre a személy és a környezet között. Létezik egy idegsebészeti törvényszerűség: 508 00:40:09,863 --> 00:40:12,370 "Az emberi agy leginkább tudni szeret, tudni élvezettel és örömmel, ami leginkább a játékhoz hasonlít." Az érzelmi aggyal kezdtük, hogy aztán elérjük a logikai agyat, és az a logika valós, jó és teljes. Csodálatos látni... a felfedezés pillanatát, ami a tanulás pillanata is egyben. Az a gyerek sosem fogja elfelejteni azt az élményt, amikor megértette: miért. Régen a tudást csak könyvtárakban vagy egyetemeken lehetett megtalálni, és a hozzáférhetőségük a tanulás alapfeltétele volt. Manapság a szabad információáramlás, online könyvtárak és közösségi tudástárak korában mindenki számára adott a lehetőség nem csak a tudás megszerzésére, hanem annak frissítésére is. Amit ma az iskolában megtanulunk 521 00:41:10,543 --> 00:41:15,672 lehet, hogy négy év múlva, amikor elhagyjuk az intézményt, már teljesen elavult lesz. Az oktatás, a rendszerbe erőltetésén keresztül, eltűnt az iskola mélyén és elvesztettük a kapcsolatunkat a természettel. Manapság elolvasunk egy könyvben megjelent elméletet, 526 00:41:30,938 --> 00:41:34,169 és mivel a legtöbbjük igaz, miért vitatkoznék velük? Ha így teszünk, eltorzítjuk a tanulási folyamatot, aminek a lényege a felfedezés, nem csupán az igazság megismerése. A dolgokat nem fogják bizonyosságként kiállítani, hanem meg lesznek mutatva, és ugyanakkor lesz idő kérdésekre, megvitatásra, nem igaz? HÁZILAG KÉSZÍTETT LABDA SZOMSZÉD HÁZA VÁSÁROLT LABDA ELVESZETT LABDA "Amit meg kell tanulnunk azt úgy tanuljuk meg, hogy csináljuk." Minden szinten, az emberek megtanulják amit csinálnak. Erőfeszítésükbe kerül megtanulni azt, amit nem csinálnak. Először jön a tett, azt követi a felismerés. Mégis, sokszor a cselekvést negatívumként fogjuk fel, holott világos, hogy a felismerés nagyon is a tetthez kötődik. A játék az ismeretlen kihívása. Az ismeretlen kihívásáé, hisz amikor a gyerek játszik és szembesül ezzel, azzal a tudattal indul neki, hogy valamit mozgásba hoz. Az oktatásban mindig valamit mozgásba hozunk. Úgy értem, azért járunk suliba, hogy tanuljunk, egyértelműen nem csak a játék miatt járunk, de a játék... a játék közben rengeteget tanulunk. A természetbe kimerészkedve tanulunk, keresve, felfedezve, találva, kísérletezve. Amikor a természettel kapcsolódva dolgozik a gyerek akkor bármit el tud érni. Iskolába járni élvezet, hiszen minden nap annyi dolog van amivel kísérletezni lehet, amit meg lehet vizsgálni, hálásak lehetünk, hogy élünk. Az oktató feladata akkor minden esetben a természeti rejtélyekre rámutatás, élethelyzetekre rákérdezés lesz, amelyeket, bár a tudomány már felfedezett, még senki nem magyarázott el a diáknak. Ilyen módon a diák elcsodálkozik majd és megkísérel saját maga magyarázatot keresni a jelenségekre. Évtizedekig létezett egy mozgalom "aktív iskola" néven, ahol a gyerek előad és termel, távol az asztalától. De mindez nem újdonság, ezt már Piaget leírta az ötvenes években, csupán nem lett a gyakorlatba átültetve puszta lustaságból. A 20. század elején számos új pedagógiai irányzat jelent meg, művelői a fejlett világ különböző pontjairól cselekvésközpontú élményeket hoztak létre, szabadságban és az önálló tanulási folyamatokba építve; egyben a hagyományos iskoláztatás teljes szerkezetét újragondolva. De a század közepére az összes ilyen reformer ötlet a feledésbe merült, a diktatórikus államoktól való félelem okán. A módszer alapja, hogy a gyerek a teljes tanuló. Természetesen kellenek fizikai akadályok, megfogható tárgyak amikkel a gyerek játszhat, kísérletezhet. Minden az általános iskolában operatív, minden, de minden egy megfogható tárgy. Ahogy halad, a gyerek maga jön rá, hogy hibázott, mert az anyag maga önmagát kijavítja Normális esetben nem a felnőtt dolga a gyereket kijavítani. A gyereknek magának kell ezt megtennie. Manapság a többi gyerektől is sok javítási szándékot látunk. Úgy gondolom, hogy oktatási szempontból a hibák és rossz döntések jó dolgok. Tény, hogy a tudomány több hibát gyártott, mint helyes választ. De mindez előre visz, és tudjuk, hogy ez így van, amikor találkozunk a sikerrel, de mégis a hibák azok, amik előre viszik a tudósokat. Látom, ahogy a gyerekek azt mondják: "Nem baj, ha hibázom, mert abból tanulok, itt senkinek nem kell nyernie, mert azért vagyunk itt, hogy jobbak legyünk valamiben." A villanykörte feltalálója több, mint ezer sikertelen kísérletet vitt végbe mielőtt az működött volna. Amikor egy újságíró megkérdezte, milyen érzés ezerszer sikertelennek lenni, azt válaszolta: "Nem voltam ezerszer sikertelen, a villanykörte az egy ezerlépcsős találmány." A tudományos felfedezésekhez hasonlóan, a kötetlen oktatás egy erősen kaotikus folyamat, amelyben az ember egy alkalmi, ésszerű rendet keres, váltakozva a káosz és a rendszerezettség között. De ez a tanulási folyamat a káoszból származó kérdésből születik és nem a rendszerezettségben található válaszból. Amikor megszületünk, a társadalom tesz minket tudatlanná, mert kész válaszokat szolgáltat. Előre gyártott válaszokat ad, előre gyártva a filozófiában, politikában de még a vallásban is. Így teszik tönkre a kérdezés folyamatát és ezáltal a tanulás képességét. Úgy hiszem kijelenthetjük, hogy az iskolák válasz-orientáltak. Ehelyett, az iskolán kívüli oktatási folyamatok irányai a kérdezés, az érdeklődés, ahol a válasz bár megjelenik, de nem a folyamat központjában foglal helyet. Mit kell tehát az oktatónak tennie? Segítenie kell a leleplezésben, nem pedig a válasz közlésében. A kérdezés fontossága az ókori görög filozófia születése óta létezik, ahol a tanulás az újragondolásból és keresztkérdésekből született. De ha ilyen a tanulás természete, miért ragaszkodunk a szerkezetbe építéshez, korlátozáshoz, szabályozáshoz és osztályokba soroláshoz? TANTERV KÉSZÍTÉSE Így tanul minden élőlény, egymással és a környezettel ápolt kölcsönhatáson keresztül, nem pedig egy, valaki által írt előző tanterv alapján. Az iskolaidő tehát egy félrevezető idő abból a szempontból, hogy rákényszerít minket egy rögzített tervbe vetett hitre, arra az ötletre, hogy a tanuló a tervezett program szerint fog előre haladni. Ebből a szempontból az iskoláztatás egy vonal mentén halad, 606 00:48:52,636 --> 00:48:54,388 első lépés, második lépés, harmadik lépés és a tízedik lépés a kilencedik után következik majd De a tanulási folyamat ettől eltér, az ember néha folytatólagos, egyenes vonalban halad, egy, kettő, három, majd a tizedikre ugrik. A tanterv egy ügyes segédlet, hogy a korábbi tapasztalások alapján szerkezetbe foglaljuk a tudást. De ha a tanulást ilyen sokféle és egyéni eljárások jellemzik, miért erőltetjük, hogy célokat érjen el? Az oktatási célokat manapság általában a diákon, a gyereken túlról állítják: "Elvárjuk tőle, hogy egy jó állampolgár legyen" "Elvárjuk, hogy részese tudjon lenni ennek a versenyző társadalomnak", stb., ezáltal a gyerek elkezdi megérteni, hogy az emberek cselekedetei nem egy belső erőnek az eredményei, vagy egy természettel való kapcsolaté, az érzékelésé vagy az élettel kapcsolatos érzékenységé, hanem valami külső dolog motiválja mindezt. Azért tanulok, hogy átmenjek a vizsgán, nem azért olvasok, hogy tanuljak, nem azért gondoskodom az állataimról mert szeretem őket, nem, nem, az van csupán, hogy most éppen nem az állatokról szól ez a tárgy, hanem valami másról. Ha nem ébresztem fel az érdeklődésüket, ha nem fejlesztem a kreatív ötleteiket, célorientált robotokat gyártok, ezért a csodálatos lehetőségekkel rendelkező gyerekek 60-70%-a hátramarad. - Ismételjétek még egyszer: "Aktínium, Ac 3, fém" Még egyszer! "Aktínium, Ac 3, fém", Aktínium, Ac 3, fém, Aktínium, Ac 3, fém, Aktínium, Ac 3, fém Azért csinálom, mert így kapok majd díjat, ilyen vagy olyan autóm lesz. És ha ehhez spekulálnom kell, vagy bárkin át kell lépnem, hazudnom kell vagy átgázolni az előttem fekvőn, nem érdekel. Milyen oktatási kapcsolathoz vezet mindez? Olyanhoz, amely eredményorientált. Ahogy felnövünk, az iskola és a társadalom külső motivációkat kényszerít ránk céljaink eléréséhez, és képtelenek vagyunk felfogni, hogy bárki bármit tenne anélkül, hogy cserébe valamit elvárna, csupán a puszta élvezet kedvéért. De a kisgyereknek nincsenek céljai, egyszerűen csak élvezi, ahogy felnő, a járás és a felfedezés öröme kedvéért jár, és ez eredményezi a fejlődését, a motivációja nem a végső célban vagy az eredményben rejlik, hanem a folyamatban. Ez azt jelenti, hogy nincsenek kimondott céljaink gyerekeink életével kapcsolatban, hogy specifikus dolgokat tanuljanak, hogy bizonyos módon viselkedjenek, ezek nem céljaink. A mi tantervünk egy folyamatra összpontosít, és a gyerek az, aki ezt a folyamatot kezeli, tehát megvan neki, tudja. Ezáltal nem a tanár az előadás sztárja, a főhős nem a tartalom, a főhős a gyerek akit egy közvetítő felnőtt kísér, aki találkozik a tudással, és ez a tudás csábítja és kezeli önállóan őt. Ahogy mondtam, így tiszteljük a gyerek saját időbeosztását, vagyis nincs egy alapvető kényszer, hogy a gyerek egy bizonyos célt elérjen egy bizonyos idő alatt. Ha nekem az egyik célom, hogy megtanulják ebben a félévben leírni a nevüket, akkor aggódni fogok, és ahelyett, hogy a gyereket nézném csak a célt fogom nézni és megpróbálom a gyereket hozzáigazítani a célhoz. Ha azt akarom, hogy a gyerek tanuljon és éljen, mondjuk úgy, hogy spontán módon, akkor mindezt úgyis felszedi majd. és én nem fogok aggódni miatta, hanem mindketten élvezni fogjuk a szabadon áramló folyamatot. A végén – úgy értem, 20 év múlva - a gyerekek nem csak élvezték mindezt, - tele kedves emlékkel az iskoláséveikről, ami azért ritka - de jobban is fognak teljesíteni, jobb hosszú távú eredményekkel. - Micaela, mondd, miért ragaszkodsz ennyire ehhez a beszédhez? - Mert ki akarom fejezni magam, írni arról, amit gondolok, amit érzek. - Kedvesem, mindenki szeretné azt csinálni, amit érez, de gyakran azt kell tennünk, amit nem szeretünk. - Nem, elnézést, de nem értek egyet. - Jó, megértelek, de... - Idefigyelj Micaela, nem akarsz ballagni, diplomázni, állást találni, valaki lenni? - De... Én már egy valaki vagyok. "Valójában, csak a szeretet cselekedete létezik, (...) Azt jelenti: életet adni, növelni annak életképességét. Ez egy folyamat, amely egy időben fejleszti és erősíti önmagát." Kétféle alapvető pedagógiai út létezik. Az egyik: "A gyereket kell hozzáigazítanom a kultúrához", és a másik, amely azt mondja, "A kultúrát kell a gyerekhez hozzáigazítani". Más szóval ez egy pedagógia jobbra vagy balra, ez ilyen egyszerű. Az igazság valahol középen rejlik. Az iskoláztatás egy alapvető ötletre épült, amely meghatározza a teljes szerkezetét: arra, hogy a gyerekek üresek, és ennek következtében a különbözőségeiket meg lehet törni és újjáépíteni külső szükségletek alapján. A gyereket kutatási tárgyként kezelték, mint egy patkányt, a történelem legnagyobb szocializációs laboratóriumában, amelynek a fő célja az emberi lény átformálása volt. Ez annyira tipikusan emberi, nem? Azt feltételezni, hogy az erdő elpusztul, ha nem gondoskodunk róla. Minden esetben elég, ha csupán békén hagyják. Csak azért van még erdő a világon mert az ember még nem avatkozott bele a fennmaradó erdőfoltok életébe. De az emberiség még mindig azt hiszi, ha beavatkozik, akkor több lesz, jobb lesz. Egy magban megvan mindaz az információ, ami az élőlény fejlődéséhez kell. A környezetben megvan minden, ami egy fa növekedéséhez szükséges, de ez a fejlődés a mag belső szerkezetétől függ. Minden egyes reakció egy külső hatásra minden élőlénybe bele van kódolva, legyen az egy fa vagy egy ember. A létfontosságú szervek kialakulása, a csontszerkezet, szövetek, az alapvető tulajdonságaink mind egy belső, független folyamat eredményei amelyhez nincs szükség emberi beavatkozásra, amiben az anya csupán alap szükségleteket szolgáltat, de nem irányít. Minden sejtnek van egy belső szerkezete amely, tudat alatt, jelzi, minden időben az aktuális szükségleteket, azt, milyennek kéne lennie a külső környezetnek, hogy kielégítse genetikailag kódolt belső szükségleteit, hogy az a sejt ***á válhasson, ami a lényege. Más szóval, az élet célja maga az élet és annak beteljesedése, és ehhez minden élőlénynek olyan környezetre van szüksége, amely tiszteli és kielégíti a belső szükségleteit. Volt egyszer egy kertész, aki annyira szerette a növényeket, és annyira akart róluk gondoskodni, hogy amint elkezdtek csírázni elkezdte nyújtani a szárukat. Vajon mi történt ezután? AZ összes növény vagy torz lett vagy elpusztult. Más szóval, a fejlődés veleszületett tulajdonság, semmit nem kell nyújtani. Nem kell rávenned semmire, csupán meg kell adnod neki mindent, amire szüksége van. A túléléshez egy sejtnek bizonyos alapvető igényei vannak: élelem, biztonság, és talán mind közül a legfontosabb, az, ami minden biológiai evolúciót lehetségessé tett: a szeretet. Amint a sejtnek rendelkezésére állnak mindezek az erőforrások, elkezdheti magát fejleszteni és beteljesíteni. A szeretet az élet fejlődésének minden szakaszában fontos. Az embrionális fejlődés során társaságot és védelmet nyújt a méhben, aztán jön a fizikai kapcsolat, érzelmi támasz, kifejezések, jelzések, hangok, megértés, elfogadás, tisztelet és bizalom mások iránt. Ha a szeretet valóban ilyen fontos a fejlődéshez és tanuláshoz, miért akarunk alapesetben fenyegetéssel, feszültséggel oktatni, megfeledkezve a szeretetről? És mit teszünk mi, felnőttek? Rájuk kényszerítjük akaratunkat és itt kezdődik a büntetések és jutalmak rendszere: "Nem. Én majd kiértékellek és leosztályozlak, és át kell menned a vizsgán, mert ha nem, akkor a rossz eredményeket hazaküldjük, ahol a szüleid majd leszidnak és... bla, bla, bla, annak következményei lesznek." Hiányzik belőlünk a szeretetre való képesség, így a szeretetünk túlzsúfolt. "Ha egyetértesz velem, szeretlek, ha nem akkor nem szeretlek." Általában így szeretünk. Ha egy személy nem érzi, hogy szeretik vagy bántja valami, újraalkotja önmagát. Valótlanságokat állít önmagáról. Ahogy nő a fájdalom, annál messzebb kerül a valóságtól. Ha arra köteleznek, hogy mindenféle dolgot csináljak, amik egyáltalán nem érdekelnek, még akkor is, ha alapjában véve vonzanak a díjak, büntetések, osztályzatok vagy édességek, a való szükségleteim merőben mások lehetnek. De nem foglalkozhatok a szükségleteimmel, mert mást kell tennem, minek folytán fokozatosan elveszítem a kapcsolatot a saját erőforrásaimmal, a saját életerőmmel. Az alapvető szükségleteket jutalmakkal és büntetésekkel szabályozzák. Ha nem kapuk szeretetet és védelmet mindent megteszünk, hogy azokat megszerezzük, viselkedési mintákat gyártva amik segítenek a túlélésben. Függővé tesszük magunkat. Az a gyerek nem azért magol, hogy tanuljon, és nem az öröm vagy a beteljesülés kedvéért, hanem azért, mert különben elveszti a biztonságot és a szeretetet, és az olyan, mintha meghalnál. A teljes viselkedését a félelem kezdi szabályozni. Ami manapság az iskolákban történik, általánosságban szólva, az a félelem terjesztése. A személyt behatárolják, és ahelyett, hogy fordítva lenne, ez a határ a félelem maga. A strukturált gondolkodásunkban, amikor egy hiedelmen belül alkotunk, az agyunk a félelem segítségével akadályozza meg, hogy kilépjünk ebből a hiedelemből. Amikor megközelítjük egy hiedelem határait, megijedünk. Ez egy szabályozási mechanizmus, az etikai manipulálás eszköze. Ha jól viselkedsz, jó osztályzatot kapsz. Ez egy viselkedési minta, a nagy viselkedési modell ami annyira tönkretette a társadalmunkat. Az 1913-as viselkedési kiáltvány a viselkedés előrejelzésének és a magaviselet szabályozásának ötletét támogatta. Patkányok és más állatok viselkedéstudományi kísérletein keresztül fejlesztették ki a társadalmi szabályozás tudományát, amelyet többek között a modern oktatás, a reklám, a politikai propaganda, katonai kiképzés és kínzási módszertan alapjainak tervezéséhez használtak fel. Tömeg manipuláció a félelem eszközeivel. Minden, kivétel nélkül minden amit körülöttünk látunk a félelmen alapszik. Félelem a változástól, félelem a fejlődéstől, félelem önmagunk vállalásától, félelem a szeretettől, félelem attól, hogy kitárjuk valódi énünket a világnak. Így aztán egy olyan társadalmat alakítottunk ki, amelyben az emberek nem szeretik a munkájukat, csak azért csinálják, hogy pénzt keressenek vagy társadalmi státuszt nyerjenek. Más szóval ez egy önámító társadalom. 764 01:01:13,452 --> 01:01:16,550 "Ilyen diplomám van, olyan végzettségem van. Nekem van." És a birtoklás az, ami igazából elválaszt minket a valódi énünktől, ami visszavisz a félelmeinkhez. "El kell játszanom, hogy létezek." Azok a gyerekek, akik jártak már ezekben az iskolákban, boldogan mesélik, hogy nem érzik ezt a nyomást, mert a gyerekkoruk és felnőtté válásuk során rájöttek, hogy mindent önmagukért tesznek, személyes örömért, személyes jutalomért, személyes célokért. Ami igazán lényeges, az ez az élni akarás. Nélküle az életnek egyszerűen semmi értelme, nem? És a gyerekek azok, akik megmutatják nekünk ezt az élni akarást, amit mi, felnőttek már elvesztettünk. Tehát, az első kérdés amit fel kéne tennünk az, Gondoskodom ennek a gyereknek az élni akarásáról vagy sem? Úgy értem, ha a gyerekről megfelelően gondoskodnak, az azt jelenti, hogy tiszteljük az életfolyamatait, amelyeket készséges felnőttek kísérnek végig akadályok sorozatával amik segítségével megerősödik, ahol a gyerekre odafigyelnek ha együtt akar másokkal építkezni, szeretetben. Ha egy gyerek mindig azt teszi, amit a felnőttek mondanak neki, eljön a pillanat, amikor elveszti az érdeklődését. Viszont, ha hozzászoknak saját sugallataik követéséhez, akkor kapcsolatban maradnak benső énükkel, tudják mit akarnak, tudják kik ők. A gyerekek valójában kézen fognak és elmondják, mire van szükségük, ez az egész arról szól, hogy meghallgatjuk-e őket és részt veszünk-e az útkeresésükben. Az élőlények egyik meghatározása az, hogy autopoietikusak. vagyis olyan szervezetek, amelyek képesek önmaguk folyamatos reprodukciójára, és a többsíkú kapcsolódásaik sosem utasítóak, hanem az élettel, megtelepedéssel és fejlődéssel foglalkoznak. Ez alapján a természet sosem engedelmeskedik külső vezényszavaknak, hanem egymáshoz kapcsolt, tudatos rendszerekből áll amelyek önállóan fejlődnek egy látszólagos káoszon belül. Más szavakkal, nincs szükség ingerekre, nem kell ösztönöznünk a gyerekeket semmire. Ha csinálni akarnak valamit, megteszik, ha pedig nem, hát, akkor nem. De nincs szükségük motivációra ahhoz, hogy valamit jól csináljanak, mert tudják, hogy jól fogják-e csinálni vagy sem. Az a tény, hogy ki tudják választani azt és el tudják magukat helyezni abban ami igazán érdekes arra ösztönzi őket, hogy felfedezzék a saját, egyéni tehetségeiket. A saját felelősségeddé válik az, ami alapesetben a rendszer felelőssége. Úgy értem, hogy az, ami lenni akarok az én felelősségem. És a gyerek ennek tudatában van már nagyon korai éveitől kezdve. A sejtekben van egy hártya ami elválasztja őket a környezetüktől. Ez a hártya féligáteresztő, vagyis mindent beenged kintről, amire szüksége van. Az egyetlen követelmény, hogy ezek az erőforrások rendelkezésre álljanak körülötte anélkül, hogy azokat a sejtbe erőltetnénk ezáltal a sejt biztonságát és jólétét fenyegetve. Így tudja magát a szervezet megteremteni, beteljesíteni. Így tanuljuk saját kultúránkat. Nincs végleges válasz arra, hogy mi az ami ösztönös és mi az ami tanult, mert mindkettő egy bonyolult kapcsolatrendszeren alapszik, amelynek tiszteletre és szeretetre van szüksége. Tehát az élő szervezet a kreativitáson keresztül fejezi ki önmagát, felmutat valamit amit épített miközben figyelembe veszi a saját igényeit. Alapvető felfogással igyekszik érzékelni a pillanatot, amelyben éppen van, mi az, amire szüksége van, mit akar, mi az ami leginkább megmozgatja. Mert a végén a gyerek lesz az, aki megteszi azokat a lépéseket, mert senki sem tanul erőszak által. A tanulást nem lehet erőltetni. 815 01:05:19,817 --> 01:05:24,390 A gyerekkor annyira gyönyörű, tele van örömmel. Én ezért hiszem, hogy bármilyen oktatás jó lehet ha ápolja azt az örömöt, a gyerek életigenlését. - Jól van, gyerekek, záróvizsgák jövő héten. Elolvastad azt a könyvet? Rövid volt, rövid volt. - Nem olvastam el, tanárnő, az évvége hamarosan itt van. Elegem volt. Miért akarnám ezt? Én egy balerina akarok lenni. Semmi haszna ennek a számomra. - Persze, hogy nincs, ha a balerinák nem tanulnak. - Hasznos lesz nekem, és marketinget akarok tanulni, ez segíteni fog. - Számomra sem hasznos ez, tanárnő. Miért kell éveket töltenünk olyannak a tanulásával, aminek semmi haszna nincs senki számára? - Ez így van, semmi haszna - Mint a levél, amit írtam - Az a levél ismét! Hagyjátok ezt abba, gyerekek! - Engem érdekel az a levél. - Lássuk csak, ssss, hé, hé, lássuk csak. (kiabálás, beszéd) - Te és te, hé, kislány, hozzád beszélek! 829 01:06:16,674 --> 01:06:20,220 Ti ketten nagyon hálátlanok vagytok. A tanáraitok azért küzdenek, hogy segítsenek nektek, hogy megtartsanak valamit, de titeket ez nem érdekel. 831 01:06:21,941 --> 01:06:27,581 - Na, na, hagyjátok abba! Mariela, elég volt, figyelj ide. Nézzük… Csendet! - Martin, kérlek mondd el nekem, mi ez a levél. Te is, Micaela. Az összes osztálytársuk nevében beszéltek, hogy milyen szörnyű volt. - Én is egyetértek, tanárnő, de ahogy mondta - (Zaj) - Mit akarsz, Juan? - Kimehetek egy percre, kérem? - Nem. Csak tíz perc van hátra, ülj le, folytassátok, kérlek. - Látja, mennyire mások vagyunk? Őt nem érdekli, mert ő egy amőba. (Nevetés) "Érezd a lelked, hallgass a szívedre!" Miért szükséges a gyerekek korcsoport szerinti szétválasztása? Mert van e mögött egy célzás, hogy azonos korú gyerekek azonos dolgokhoz vonzódnak, azonosak a képességeik, azonosak a... mindannyian azonosak. Természetesen, ha egy kis gyereket egy olyan környezetbe helyezel, ahol azt látja, hogy ő ugyanolyan, mint mindenki más, és mindent megteszel annak érdekében, hogy ezt el is higgye, a gyerek ugyanúgy fog érezni és ugyanúgy fog viselkedni, vagyis homogenizálódik. "Ez a gyerek túl sokat beszél, csendesebben kéne viselkednie, ez a gyerek túl keveset beszél, beszédesebb is lehetne, ez a gyerek túl keveset játszik, többet kéne neki, ez a gyerek túl aktív, le kéne nyugodnia." Bármit csinál, az sosem jó, úgy tűnik átlagos gyerekké kéne válnia, aki mindent feleannyira csinál. Egyénenként ugyanolyanok vagyunk, mert biológiailag egy fajhoz tartozunk, de szociálisan és kulturálisan különbözőek vagyunk, és ez az, amit félreért az oktatás. Különböző sebességgel tanulnak, különböző érdeklődéseik és kezdeményezéseik vannak, különböző módon viszonyulnak egymáshoz. Jó sok évvel ezelőtt Gardner kijelentette, hogy az embernek nem csak nyelvi vagy logikai-matematikai intelligenciája van, hanem másmilyen intelligenciái is, köztük sokféle, ami az érzelmekhez köthető. A sokféleség, a maga módján, pontosan azt jelzi nekünk, hogy mindannyian egyediek vagyunk. Egyediek vagyunk, mint egyének és egyediek vagyunk, mint kultúra vagy mint társadalom. Fontos ennek a ténynek az értékelése és a gyerekek hozzásegítése ahhoz, hogy megértsék, az emberek közti különbségek azok, amik érdekessé teszik az életet. Hogyan tudjuk értékelni ezt a sokszínűséget ha még felnőttként sem értjük meg? AZ, hogy egyenlő jogokkal rendelkezünk még nem jelenti feltétlenül azt, hogy ugyanazt is kell csinálnunk. Manapság sok, az elvárttól eltérő érdeklődésű vagy viselkedésű gyereket pszichiátriai rendellenességekkel diagnosztizálnak. Hogyan lehetünk biztosak abban, hogy nem tévesztjük össze a gyerekek sokszínűségét egy betegséggel? Ez egy valóságos járvány, mivel egyes országokban az iskoláskorú gyerekek 10%-a 871 01:09:45,108 --> 01:09:50,296 pszichotróp gyógyszereket szed a feltételezett hiperaktivitása ellen. Nincs bizonyíték arra, hogy a hiperaktivitás létezik neurológiailag, még csak betegségnek sem tartják hivatalosan. Csupán bizonyos vizsgálati feltételek teljesülése miatt valaki más úgy dönt, hiperaktív (túlzottan aktív) vagy, hogy tehetséges vagy, vagy éppen intelligensnek vagy tartható a normálisnak nevezett állapot elfogadott határain belül. A gyerekek vagy sokkal aktívabbak ma mint korábban, amit nem hiszek, mert ha így lenne, meg kéne kérdezni önmagunktól, mi lehet a probléma oka, mit tettünk a gyerekekkel, hogy ilyenné váltak? Vagy, a másik lehetőség, hogy ugyanolyanok, mint voltak. Tehát... mit tettünk, hogy többé ki nem állhatjuk őket? - Tanárnő, elmehetek krétáért? - Azt mondtam, nem! - Tanárnő, kimehetek a fürdőbe? - Várjál a szünetig. Nem. Amikor egy gyerekre rásütik, hogy hiperaktív, a teljes környezete belekeveredik az ügybe, megpróbálják lelassítani, megnyugtatni, biztatni, de mindez csak még feszültebbé teszi a gyereket. Így hát meg kell érteni, hogy amikor jellemzőkkel látnak el minket, valójában kasztokba rendelnek, és a szárnyainkat levágják, hogy ne tudjuk elérni a legnagyobb teljesítményünk. Az IQ tesztet hagyományosan az intelligencia lineáris mérésére használják. Hasonlóan, a vizsgák a teljesítményt bizonyos körülmények között mérik. De ezek az értékelési módok nem fontolják meg azt a több tucat változót amik befolyásolják kisebb nagyobb mértékben a fejlődést, és amelyek létfontosságúak az oktatás számára. Az emberi lény teljes lény, és az egész világra kiterjedő értelemre és alapos, a teljességre törekvő oktatásra van szüksége. A holisztikus felfogás azt javasolja, hogy lehetséges egy egyesítő intelligencia kifejlesztése, mert a holisztika egyszerűen a teljesség látásmódja. Számunkra az egyensúly fenntartása a fej, szív és kezek között azt jelenti, hogy úgymond kiegyensúlyozott emberi lényeket tudunk kifejleszteni. És a végén ugyanazt ismételgetjük az oktatásban, szétdarabolva a teret. Itt környezetismeretet tanítunk, itt pedig társadalmi ismereteket, tehát ez nem egy átfogó oktatás. Képzeljük el, hogy María szülei azt akarják., hogy gyermekük átfogó oktatást kapjon, tehát egy háromtannyelvű középiskolába küldik, ahol mindenféle sportra jár, tíznél több tárgyat tanul, számítástechnikai és kémiai laborokban ül. Havonta viszik tudományos kirándulásokra. Sakk foglalkozások, színjátszás, művészeti szakkörök, zene, tánc, korcsolya, egy farm, karate, jóga és meditáció. Az iskolában bent ugyanúgy, mint kint, az átfogó oktatás a globális megközelítéssel áll összefüggésben és nem az iskolai erőforrásokkal vagy tárgyak számával Mert egységesített területekkel dolgozik, és nem széttagoltakkal, mint a hagyományos oktatásban, ahol pl. csak spanyolul vagy csak a matematikáról gondolkodnak. Inkább... a matek az történelem, meg nyelvek, meg földrajz egyaránt. Ez egy kozmikus oktatás, ahogy Montessori magyarázza, amiben minden mindennel összefüggésben áll. Tehát, ha minden összefügg egymással, csinálhatok valamit és tanulhatok belőle ugyanabban az időpontban. Meg kellett engednünk a gyerekeknek, hogy különböző élményekben részesüljenek. Az iskolának egy kísérleti padnak kell lennie, egy padnak, amely nyitva áll egy sor lehetőség előtt: tudományos, művészeti, emberi, mindenféle lehetőség, és meg kell nézni ezek közül bármelyik felébresztett-e valamit bennük. Ennél a módszernél nincsen különleges ösvény vagy egyetlen követendő út, ahogy nincs két ugyanolyan gyerek sem. Ha azt akarjuk, gyerekeink kreatívak legyenek, akkor egyrészről meg kell engednünk, hogy teremtsenek, meg kell engednünk, hogy olyan dolgokat csináljanak, amelyekben spontán viselkedhetnek. A művészet alapvető szerepet játszik a kreativitás és önkifejezés keresésében, mert ez a módja a kreativitásunk és személyiségünk kifejezésének. Fontos, hogy a művészetről alkotott felfogásunk olyan nyitott és szabad legyen, amennyire csak lehetséges. Ezáltal a művészetek a célorientált közösségek felépítésének alapjai, nem pedig az úgynevezett kulturális iparágaké, amik a képzőművészetekre építkeznek. Itt vagyunk tehát, a popkultúra közepén. 928 01:15:07,355 --> 01:15:11,669 Festéssel, zenével, tánccal, színházzal, tervezéssel, építéssel, meséléssel, szobrászattal, irodalommal, humorral, játékokkal teremtünk, mindennel; ami spontán előjön a gyerekből az maga a teremtés. Mindenki a belső énjét a művészeten keresztül vetíti ki. A művészetet nem állítják az oktatási eszközök szolgálatába. A művészet maga elég hiteles ahhoz, hogy oktatási eszközként használjuk. Ilyen módon a művészetnek igaza van. Ha nem tudsz hozzájutni a művészethez, nem tudsz elérni egy teljes oktatást. Úhy hiszem, a művészetek alkotják az élet működésének alapjait, az érzelmek vezérelnek minket; mielőtt egy döntést hoznék, érzek. Nem kell egy bizonyos iskolát terveznünk az "érzelmi oktatáshoz", de észben kell tartanunk, hogy az egyén az egy érző lény, és az érzelmeink sokrétűek. Amikor kapcsolatokkal, tanulási helyzetekkel találkozunk, már előre tudjuk, milyen érzelmet fognak azok előhozni, és fejleszteni fogjuk azt (az érzelmet). Egy emberi lény sem tud érzéketlenségben vagy elhanyagoltságban élni, szükségünk van szeretetre, ragaszkodásra és elfogadásra a többi embertől. Egy érzelmileg biztos lábon álló, egészséges és kiegyensúlyozott felnőtt csak akkor létezhet, ha gyerekként sok szeretetet adtak neki sok türelemmel és gyengédséggel, és ha úgy érzi, hogy szeretetet és türelmet kapott. Az egyik legfőbb elem itt a gyengédség. Meghallgatni, odafigyelni. A sóbeli gyengédség (odafigyelés) helyett inkább egy fizikai gyengédség, olyan, amely támogat, fenntart. Ahol nem csak szeretve, elfogadva érezhetik magukat, hanem ahol megtanulják kifejezni az érzéseiket. Amikor tudják, az érzelmeiket tisztelik, nem lesz gondjuk azok kifejezésével. Sokat beszélek erről a diákjaimmal. Lehet, nincsen állásod, vagy a környezeted nem a legtutibb, de ha tudod kezelni az érzelmeid, sokkal jobban fogod magad érezni, nem igaz? Mint emberi lények, mint élőlények fontos, hogy gyerekként tudjanak kapcsolódni a belső énjükhöz, ahhoz, amit éreznek, hogy felismerjék, mi az, amit éreznek. Hogy ismerjék saját értékeiket. Tudniuk kell, mi az, amit az emberiségnek fel tudnak kínálni. Tudniuk kell, hogyan fejlesszék az önismeretüket, ahelyett, hogy folyton kifelé néznének, mintha a környezetük megoldást tudna nyújtani az összes problémájukra. A tanulás lényege az önmagunkba tekintés. Megtanulni felismerni az összes, rendelkezésre álló eszközt, hogy... alapvetően, hogy meghatározhassa mindenki a saját sorsát. Hogy mindenki megtanulhassa, hogyan legyen saját sorsának a saját maga által választott kovácsa. - Martin, Martin. Nem akarjuk, hogy így hagyd el az iskolát. - Nem akarom én sem "így" elhagyni az iskolát, de ettől függetlenül fel fogjuk olvasni azt a beszédet. - Kedvesem, hamarosan kikerülsz innen, választanod kell egy karriert, döntéseket hozni, felelősnek lenni. Nem folytathatod ezt a gyerekes hülyéskedést! - Oké, oké... Rendben. Tökéletes. - Mikor is tanítottak meg itt engem dönteni? " ...Az oktatás szabadság nélkül egy beteljesületlen élethez vezet." Az élet tele van lehetőségekkel, és meg kell tanulnunk döntéseket hozni. Ezért szervezzük át az összes oktatási anyagot, hogy a gyerekek tanuljanak meg választani. Ez egy olyan környezet, amely tiszteli a szükségleteiket, amely mozgásteret biztosít számukra, amely sokféle anyagot tartalmaz, amely megengedi a felfedezést, az érintést, a saját sugallataik követését anélkül, hogy bárki megpróbálná őket ezekre megtanítani. Ahol a diákok kiválaszthatják a tárgyakat, amelyeket nem akarnak tanulni, amelyeket tanulni akarnak, egy helyszínt ahol fejleszthetik saját, önerejű tevékenységeiket. Egy nyitott iskola, egy iskola, ahol a diákoknak nem kéne beszámolniuk senkinek, ahol mindenki saját maga lehet. Tehát, aki akar betérhet itt, vagy itt. Ezáltal a különböző korú gyerekek számára minden elérhetővé válik, érdeklődésüktől függően. Azt tanulhatnak amit akarnak, a saját időbeosztásuk szerint, és nem kell tanulniuk azt, amit nem akarnak. Ahogy kiválasztják azt, amit csinálnának, az rádöbbenti őket, még mi mindent kell kiválasztaniuk. A maguk módján ezek a projektek ráveszik őket, hogy sok mindent kipróbáljanak, míg végül, a saját folyamatuk végén, tisztábban látják majd magukat. A gyerek fokozatosan megtalálja a saját életútját, miközben biztos abban, akár cipész lesz akár orvos, jó lesz a szakmájában, ha azt a lehető legtöbb szeretettel, szaktudással és elkötelezettséggel végzi majd. Érted? Nem lehet a szabadság elméletéről tanulni, majd elhagyni az iskolát, és szabaddá válni. A gyerekeknek már az iskolában szabadnak kell lenniük. Ha nem dönthetjük el, mi az, amit át akarunk élni, mit akarunk csinálni az életben, akkor nagyon korlátozottak vagyunk, amikor a tanulásra terelődik a szó. Csak ha önálló vagy, és ezt az önállóságodat érzed, hogy tisztelik, csak akkor fogod tudni, mit is akarsz. Tulajdonképpen azok a gyerekek, akik nem érik el az önállóságnak ezt a fokát, akik másoktól függővé válnak, sosem fogják tudni, ők maguk mit akarnak, csak azt, mi az, amit mások tőlük elvárnak. Először meg kell tanulnod magad megoldani bizonyos helyzeteket. Ennek a folyamatnak a során kialakul a felelősségérzet. Én választok, én cselekszem, én szerzem és ebből egy körforgás lesz... "döntéshozatal, akaraterő, a szabadság megszervezése" És a felelősségérzet után megcélozható a valódi szabadság. Lehet, hogy a legnagyobb kihívás számunkra saját hajlamunk, hogy megszervezzük a gyerek elfoglaltságát. Az egyetlen oktatási mód, amit ismerünk az, hogy megmondjuk másoknak, mit csináljanak és azt hogyan csinálják, és ahol kevés lehetősége van bárkinek a saját döntéseit meghozni. Sokszor megkérdem tőlük az osztályteremben, hogy mihez van kedvük, és kiderül, fogalmuk sincs. Hozzá vannak szokva az irányításhoz, "ezt fogjuk most csinálni, azt fogjuk csinálni" Mert összességében a tanár ahhoz van hozzászokva, hogy ő irányítson mindent. Másrészről így rávesszük a gyereket, hogy részvétele aktív legyen. Az a tanár, amely nem tart órát többé, hanem csoportról csoportra halad, segítve, tanácsolva, aki hallgat a gyerekekre, aki teret biztosít a fejlődésükhöz. Az igazi tanár javaslatokat tesz, nem pedig rábeszél. Nem arról van szó, hogy a tanárnak van tekintélye a diáknak meg nincs, hanem arról, hogy elültesd a magot a gyerekben, a hit magját, hogy csak ő lehet az ura saját életének. Elég! - Romero, te hármast kaptál! Úgy tartjuk, az osztályozás teljesen szubjektív és valótlan. Először is, nincs két tanár, aki pontosan ugyanúgy értékelne. A gyereknek kéne értékelnie, hogyan érez az egyes feladatokkal kapcsolatban. Hogy elégedett, vagy éppen úgy érzi, jobban is teljesíthetett volna. A gyerek a tanulási folyamatát is irányítja, figyeli a saját előre menetelét. Tudja, hol tart éppen, melyik állomáson, melyik kézikönyvnél, a folyamat mely részén. Ismeri a saját útját, mert tud. És ő maga az, aki a saját útját számon tartja. Ők döntenek, ők döntik el, mikor mennek át, ők döntik el mikor állnak készen. Itt nincs záróvizsga, helyette ők maguk nézik meg, elvégeztek-e mindent ami a pedagógiai előírásokban szerepel, hogy végül azt mondhassák: "Elmegyek". Egyesek olyan megosztott pedagógiai jelentésekről számolnak be, amelyek folyamat-központúak, míg mások az önértékelésről és az oktatók, tanulók és család közti folyamatos párbeszédről szólnak. Ez a nézőpont teljesen megváltoztatja azt, ahogyan az értékelés folyamatát látjuk. Ha valóban érdekel minket a saját időzítésen és motiváción alapuló tanulás, alapvető fontosságú, hogy megkérdőjelezzük a vizsgák és osztályzatok szükségességét. Nincsenek számok, amik jelzik, ki a jobb vagy rosszabb, csak a gyerek fejlődését követjük. Szemléled a gyerek érzelmi helyzeteit, érettségét, szocializációját, függetlenségének fokát... Ezek a témák, amelyek felmerülnek, amikor a tanári értekezleteken megbeszéljük a gyerekek dolgait. A tanári csapat megosztja a szülőkkel az egyéni találkozók során tapasztalataikat, de nem értékelik a diákok tanulási folyamatát, magatartását vagy hozzáállását. Ezekről nem adunk ki megállapításokat. Egyszerűen csak kísérjük őket. Az iskola egy nyitott térré válik, ahol az ajtók nyitva állnak az élmények, gyakorlatok és a közösség előtt. A konfliktusok és egyéb helyzetek a közösségen belül az iskola részei is egyben, így válik oktatási központtá, ahol mindenki tanul egymástól. Ilyen módon nem léteznek korhatárok vagy különbségek, amelyek elválasztanak, csak élmények, amelyek megerősítenek. Az iskolák köré még falakat sem szabadna építeni, az én álmom egy egész város. Úgy értem, egy gyerekeknek szánt város, ahol az egész terület egy játékos tanuló-tér. Amikor belépsz, egy könnyed környezet vesz körbe, igen, gördülékeny és nagyon nyugodt. Egyesek... alkotnak, mások egy távcsőbe néznek, könyvet olvasnak, míg ott hátul kísérleteznek. Csoportok, kis csoportok dolgoznak, mind világos célokkal, tudatában annak, merre haladnak. Vidéki iskolák vagy egyes középiskolák néha arra kényszerülnek, hogy közös órákat tartsanak különböző korú gyerekeknek. A legtöbb ember ezt hátránynak tartja, de ennek épp az ellenkezője igaz, a tanulást elősegítik az élmények, a kapcsolatok és emberi értékek a gyerekek és a tanárok számára egyaránt. Ezek a vidéki és hátrányos helyzetű iskolák általában egy olyan egyesített oktatási rendszer birtokában vannak, amelyre nehéz a városi iskolákban rátalálni, amelyek ragaszkodnak a gyerekek szigorú, korcsoportok szerinti elkülönítéséhez. Az átmenetiség okozta a diákok szétválasztását generációs osztályokba. Itt vannak a hatévesek, a hétévesek, a 18 éveset, stb, nem így van? Az emberiség történelme folyamán az emberek mindig is vegyes korú kapcsolatokban, csoportokban éltek, ahol a pici megosztott dolgokat a nagypapával, a nagypapa az apával, egy teljes keveredés volt. Így tanult a gyerek, és nagyon is jól tanult... Nem választották szét őket korcsoportok szerint. Mind együtt voltak. Együtt másztak fel a dombra, együtt dolgoztak, együtt oldottak meg különböző feladatokat. Mindenféle korú gyerek, együtt egy egységesített iskolában. A vegyes korcsoportok elősegítik az etikai érzés kialakulását, egyszerűen a mindennapi tapasztalatokon keresztül. Ez egy élő dolog. Léteznek iskolák integrált osztályokkal, ahol három éves korhatárok vannak osztályonként, míg mások hat évnyi eltérést is megengednek, és van, ahol fiatal felnőttek segítenek a most kezdő kicsiknek. Sok olyan iskola is van, ahol megőrizték a hagyományos korcsoportos osztályokat, de ahol a gyerekek osztályt válthatnak szükségleteik és a folyamatok alapján. Általánosságban mind hasonló korúak, de érettségük folytán vannak olyanok, akik esetenként fiatalabb vagy éppen idősebb korúakkal dolgoznak együtt egyes témákon. Az a gyerek, amelyik valamelyik tárgyban nem tud előrelépni ezt megteheti egy másikban, megszakítás nélkül; ez olyan, mint a vízfolyás, amely nekiütközik egy sziklának, és nem áll meg várakozni, hanem megkerüli, ha pedig nem tudja megkerülni, felduzzad és átfolyik rajta. Ez lehetővé teszi, hogy a gyerek, aki jól teljesít egy bizonyos területen segíteni tudjon a többinek abban a tárgyban. Mindeközben felhasználja mások segítségét más tárgyakban. Bárki lehet a következő lendület, de csak a megfelelő pillanatban. Sok, különböző korú gyerek válhat más gyerek tanulási folyamatának lendületévé, ez nem kell, hogy egy csoport vagy bizonyos cél legyen. Ez a kapcsolat köztük olyan szép, a nagyobban gondoskodnak a kisebbekről, amikor kimennek játszani segítenek nekik átöltözni, felvenni a cipőiket vagy kabátjukat. Ez egyszerűen arról szól, hogy megtanulunk együtt élni, megtanulunk... igen, csapatként dolgozni. Mi az oktatás célja? A tanulás? Tanulni, de mit? Tudást? Vagy inkább az emberi képességek fejlesztését, amiket csak másokkal kapcsolódva lehet fejleszteni. Az időhöz és a folyamathoz egyaránt viszonyulva, cselekedve, társalogva, magunkba nézve és ismerve magunkat, szeretetből. (Beszélgetés) (Beszélgetés) - Mit csinálsz? - Semmit, Sebastian, menj el. - Semmit? Te írsz valamit. - Maradj ki ebből. - Hát, én tudni akarom. (Kiabálás) - Mi folyik itt? - Semmit. - Mit értesz az alatt, hogy semmit? - Cristina, kérlek vidd őket el. - Sebastian!! - Te itt maradsz, és te is. Mit gondolsz, mi az iskola? - Mondhatok valamit? - Nem most, Micaela. Ez egy teljes káosz. - Min nevetsz? - Ezeken a posztereken. - Mi ez? - Ezek plakátok, amiket fel akarunk ragasztani a falakra, mivel nem olvashatjuk fel őket nyilvánosan. - Soha. Nem így! Azt hiszed, hogy bármit megtehetsz amit csak akarsz? Hogy bármit meg tudsz akadályozni? Nem, fiúk és lányok. Az iskolának vannak szabályai. A világ kaotikus, az életünk kaotikus. Ezért kell nekünk egy kis nyugalmat és csendet biztosítanunk. Az iskola csak egy kis rendet akar nektek biztosítani, nem értitek? Rendet! "Minden élő tapasztalás a társalgáson keresztül történik, és ebből származik a valóság, ahonnan származunk" Mindig ott van a félelem, hogy a szabadság, vagy a tekintély érzésének a hiánya, inkább, mint a tekintély maga, neveletlenséget vagy rendezetlenséget okoz. Igazából az történik, hogy a fegyelem... az iskolák a fegyelmet átalakították valami ilyenné: "úgy viselkedni, ahogy azt én akarom", de valójában a fegyelem nem más, mint a viselkedés tanulása. Azt jelenti, hogy a fegyelmezett személy az, aki tanul, aki megtanulta kezelni a viselkedését, de nem külsőleg, hanem megtanulja irányítani a viselkedését. Háromféle fegyelmet tudunk megkülönböztetni. Az első tekintélyelvű fegyelem, ami rendszerint egy irányító hatóság szabályaiból áll. A funkcionális fegyelemben a szabályokat a valós tapasztalat adja, és maga a csoport hozza vagy módosítja őket. Ezt a fajta fegyelmet természetes úton alkotja a csoport és ez az összes tag döntésének eredménye. És végül van az auto-fegyelem, ahol mindenki kivétel nélkül, tudatosan felépíti a saját viselkedését. Fokozatosan és egy élénk de egyben könnyű módon megtanulják, mi az a tisztelet Ha mindenki padokban ül és azt csinálja, amit egy felnőtt mond nekik nincs lehetőség a határokat vagy mások tiszteletét megtanulni, mert az egyszerűen engedelmesség. Alapvetően, ha azt tanítod a gyerekeknek, hogy mások tisztelete az egy korlátozás, amely lehetővé teszi a munkát, megengedi a munkát, akkor tökéletesen megértik, hogy az a viselkedés, amely hátráltatná a munkát azt jelenti: "Ezt nem csinálhatod" Más szavakkal, az együtt létezésre nem kell magyarázat. Nem tudsz dolgozni, ha a melletted levő csoport túl nagy zajt csap vagy fordítva. És az történik, hogy a gyerek elkezd felelősséget vállalni azokért a következményekért amiket ő maga hoz létre. Aki vissza tudja magát fogni, aki gondolkodni tud, tűnődni, annak nincs igazán szüksége egy külső korlátra, hogy megkapja, amit akar. Nem várhatjuk el egy fiataltól, hogy tudatos döntéseket hozzon az életével, környezetével vagy országával kapcsolatban, ha mindig meghatározzuk, hogyan öltözködjön az iskolában, mit tanuljon, mit csináljon az életével... Ezeknek a fiataloknak majd döntéseket kell hozniuk a társadalomban, ahol a szabályok folyton változnak az új szükségletek, vélemények és a valóság felfogása szerint. Ugyanez történhet az iskolában, ahol a szabályokat a gyerekek tanulására, szükségleteire és véleményeire tudnák alapozni. Ahhoz, hogy ezt elérjük, fontos átgondolnunk a hatalmi viszonyokat az iskolákon belül. Nem kéne hatalmi viszonyoknak lenniük, inkább egy tevékeny tekintélynek. Adminisztratív, funkcionális, szervezeti tekintélynek, annak igen, de nem egy hatalmi szerkezetnek. Amikor meg mered kérdezni annak a jellemző szaktekintélynek a jogosultságát, jobb kezelője lehetsz az egész folyamatnak. Néha megkérdezzük a véleményüket, de őszintén, valóban megfontoljuk azt a véleményt? Azt mondanám, "csináljuk együtt". Van egy helyzetünk ezért azt mondjuk, "Rendben, nézzük ezt meg együtt" - Mit gondolsz? "Nem. Nézzük ezt meg együtt, ne közelítsük meg úgy, hogy ez az én ötletem, ez a te ötleted." A természetben minden az együttműködésen alapszik. Azok a szervezetek, amelyek leginkább együttműködnek a többiekkel a legsikeresebb túlélők. Azok, amelyek azt hiszik egyedül is létezhetnek nem élnek túl semmit. Tehát, ami nagyon fontos az, hogyan kezdjünk jobb diákokat teremteni az iskolában. A részvétel fogalmát már az osztályteremben meg kéne tanulni, mert utána már túl késő. Mert ők maguk, akik, a csoport által létrehozott beszélgetéseken vagy párbeszédeken keresztül rájönnek, mi az az abszolút legkevesebb ami kell, hogy együtt tudjanak létezni abban a közösségben. A koordinátor hangolná össze a tantervet de az összes apróságot a tanterven belül mi válogatnánk össze. A gyerekeknek meg kell tanulniuk csoportban dolgozni, másokra hallgatni, elfogadni különböző ötleteket még akkor is, amikor nem értenek egyet. És gyengédnek lenni, viszályokat oszlatni, csoport döntéseket hozni, egyetérteni... Úgy hiszem, hogy amikor a gyerekek biztonságban és tisztelve érzik magukat, valamint egy harmonikus és kiegyensúlyozott környezetben élnek, általában nem próbálnak a határokon túlmenni, különösképpen, ha azokat a határokat maga a közösség állította fel. Például, ha egy probléma merül fel, gyűlést tartunk. Ott megbeszélik az ügyet, de a megbeszélés nem arról szól, vajon a probléma szabálytalan, vagy mi a helyes és mi a helytelen. Magát a tevékenységet beszélik meg, fenntarthatóságot, egymáshoz kapcsolódást. Olyan pillanatok is vannak a nap során ahol gyűléseket, megbeszéléseket tartanak, hívjuk bárminek, ahol döntések sorozatát hozzák közösen. Ahol azok a gyerekek, akik eléggé érettek és részt kívánnak venni részt is vesznek. Ezeken a gyűléseken a segítőknek nincs szavazati joguk. A gyerekeknek szavuk és szavazatuk van, nekünk csak szavunk. Tehát részt veszünk a gyűléseken, de ők döntenek. Egyes gyakorlatok diákönkormányzatokat alakítanak ki nagyon bonyolult szerkezetekkel, mások heti gyűléseket tartanak az általános iskola óta, valamint vitaesteket ahol megbeszélik a szükségeket és ellentéteket, amik kialakulnak. Mindegyikben a gyerekek döntéseket hoznak a valóságukról, a szabályokról, az öltözködési módjukról, az egymásnak szánt szereposztásukról, oktatási javaslatokról, tantervi feladatokról, és egyes esetekben még azt is eldöntik, kik lesznek a tanári kar tagjai... Ez azért van, hogy elveszítsék félelmeiket, hogy merjék a mérleg karjait egy kicsit jobban próbálgatni, és elhinni, hogy a gyerekeknek és fiataloknak rengeteg mondanivalójuk van. Minden egyfajta szervezetlenségben történik, és mégis, ez a káosz építő jellegű, ahol az emberek jó kapcsolatokat ápolnak egymás között. Körökben dolgozunk, párnákon vagy szőnyegeken ülünk a földön, utánozva a régi idők tánc és dalköreit, amelyekben mindenki egyenlő volt, egyenlő távolságra egymástól és mindenki mindenkit látott. Itt a gyerekek megvitatják az összes tanulási feladatot, egyedül, párban vagy csoportokban. Megtanulnak segíteni és gondoskodni egymásról életvitelszerűen. Amikor két gyerek összeveszik, az ilyen: "Lássuk csak. Ez történt vele. Te milyen szerepet játszottál ebben?" Ez olyan, mint elismerni, hogy nekem is van szerepem egy kapcsolatban. Közvetíteni, hogy ők maguk elvégezhessék a feladatot és mindegyikük a saját szerepéért felelhet egy konfliktus esetén. Megérteni, hogy ő is ugyanannyira gondolja, hogy igaza van, amennyire én. És akkor, nos, hogyan kell egymást megérteni. Ő olyan lesz, aki elsimít vitákat, kommunikál, gyengés másokhoz, valaki aki olyan kapcsolatokat épít ki amely mindkettőjük számára hasznos lesz egy életen keresztül. Ezen esetek döntő többsége, az iskolán kívül vagy belül, a rendszeren kívülre vannak kényszerítve, mivel az megtagadja és kizárja őket. Egyes esetekben a gyerekek nyílt vizsgákat kérhetnek, hogy igazolják a tanulásukat, de másokban nem kaphatnak semmilyen bizonyítékot a tudásukról. Valóban ennyire szükséges, hogy egy darab papír mondja meg, mit tudunk? Igazolása-e a diploma annak, hogy sikeresen elvégeztük a tanulmányainkat? Létezik-e egyáltalán teljes vagy sikeres oktatás? Semmi köze a tanulásnak ahhoz, hogy kettő meg kettő az négy, a tanulás az, hogy fel tudd fedezni a valódi hivatásodat, a célodat az életben. Amint biztos vagy ebben, becsukhatod a szemedet, mély lélegzetet vehetsz, és egyszerűen tudni fogod, merre indulj el. Az oktatás sosem ér véget, mert az új oktatás lényege az önoktatás. És a végjáték az, hogy a diák lesz önmaga tanára. Magától és magának tanul. De tanul a külvilágtól is. Az oktatás egy folyamatos áramlat lesz a kint és a bent között. A diák nem csak valaki, aki befogad, hanem forrássá válik. Nem annyira helyes tehát az ötlet, amit belénk vertek az iskolában: "tanulj, hogy megkapj valamit, hogy valaki legyél az életben", "tanulj, hogy előléptessenek", "az oktatás az egyetlen útja a társadalmi és gazdasági fejlődésnek". Néhány évtizede erős kritika érte az iskoláztatást. Oktatók, tanítók, társadalomtudósok követeltek intézmények kívüli oktatást, családon és közösségi környezeteken belül. Ezek a vélemények nyomán alakult ki a magántanuló és az iskolamentes oktatás fogalma, és idővel az önoktatás különböző formái alakultak ki, önoktató hálózatok, társasági tanulás. Igyekszünk őket a mindennapi életen keresztül oktatni, velünk utaznak, különböző tevékenységekben vesznek részt. Olyan helyeket látogatnak, amik hagyományosan munkahelyek, ahonnan a kisfiúk és kislányok ki vannak tiltva. Az előnyei, hogy elég erősek az önfelfedezés témájában, és az önállóság és önbizalom visszaszerzésében. Sokkal biztosabbnak látom abban, hogy mit akar, sokkal többet felfedez, azért tanul mert szeret tanulni. Úgy hiszem, hogy ez a fajta oktatás az iskola kizárásával, amit mi nyújtunk együttműködő önoktatásnak nevezhető, vagy magunk irányította, azaz szabad tanulásnak. Természetesen, annyi módja van a magántanulói (otthon tanuló) és iskola nélküli oktatási rendszereknek ahány család azokat alkalmazza. Mindezek azokból a tapasztalatokból építkeznek, amik oktatók és tudósok gyűjtöttek, akár vallásos családoktól vagy elzárt kultúrák tagjaitól. Ezek a tapasztalatok az oktatás sokféleségét gazdagítják és azt, ahogyan megértjük a tanulás folyamatának módját, de ahhoz, hogy ezt elérjük, az oktatás számtalan formáját kell hagyni, hogy szabadságban létezzen. Úgy hiszem, nem lehet erőltetni. A szabadság nem erőltethető, de helyet lehet biztosítani a számára ahol elfogadhatóvá válik. És ha a nemzet fele állami oktatást kíván, kapják meg, de a másik fele meg, mit tudom én, 30 különféle pedagógiai módszertant akar, az is legyen lehetséges. Az új oktatási mintának olyannak kéne lennie, ahol minden egyes egyén megkeresheti az őt érdeklő dolgokat, és dolgozhat rajtuk. Ezért javaslom az iskola lebontását, "leiskolázását", (unschool), más szóval el kell távolítani belőle mindent, ami tudományos. Ez azt jelenti, hogy ki kell vennünk mindent az iskolából, ami megakadályozza a diákokat a tanulásban. Ezt nem kell szükségszerűen csak az iskolákban véghezvinni, meg lehet tenni klubokban, helyi szervezetekben, városi parkokban. Más szavakkal, a helyek száma ahol ezt mozgásba hozhatjuk végtelen. - Kérlek! Még csak tizenévesek! Akkor ismerd el az igazukat, amikor eljön az ideje! Amikor 18 voltam, én is meg akartam változtatni a világot, de ez nem lehetséges! - Nem, nem, nem. Én nem hiszem, hogy ez így lenne. Úgy érzem, a gyerekek kritikája igaz. Az oktatási rendszert bírálják, ne vegyük ezt magunkra, könyörgöm. - Döntést kell hoznom. Megengedjük, hogy felolvassák a szöveget, vagy sem? - Nézd, Alicia, úgy érzem, ha ezt megengeded nekik, minden tekintélyedet el fogod veszíteni. Nem tehetnek meg bármit, amit akarnak, nem tehetik meg. - Idővel a gyerekek felejtenek. Beszélek velük később és elmagyarázom, miért nem olvashatják fel. - Nem erről van szó. A kérdés itt nem az, megengedjük-e a felolvasást vagy sem. Úgy hiszem meg kell fontolnunk, hogy amit mondanak az fontos-e vagy sem. Amit mondanak az komoly, nem lehet túllépni rajta. - Teljesen egyetértek veled! Mindannyian olvastuk a fogalmazást, és amit benne kérnek az egy változás az oktatásban, egy fejlesztés. Szerintem, ha megváltoztatjuk a napi hozzáállásunkat, a gyerekek komolyan vesznek majd minket. Úgy hiszem, ez egy lehetőség, ami az ölünkbe hullott. Ha nem látjuk így, az talán azért van, mert alábecsüljük őket egy kicsit. A kérdés inkább az: Hajlandóak vagyunk-e előnyt kovácsolni ebből a helyzetből? 1283 01:46:23,046 --> 01:46:27,045 Valóban fel vagyunk készülve, hogy szembesüljünk a helyzettel? "Fokról fokra levetették a tanárképzőn rájuk szabott hamis ruhát; ellágyították a hangjukat és tekintetüket, és leültek a gyerekek közé beszélgetni és meghallgatni őket." A nagy tanár nem tartja meg többé a fő óráját. A tanár egyszerűen kíséri a tanulási folyamatot egy csoporttal akik nem tudnak se többet, se kevesebbet, mint ő. A tanárnak el kell fogadnia, hogy ő csupán egy segítő, ő csak a magokat veti, vezet, lehetőségeket és ürügyeket kínál a gyereknek a felfedezéshez, a munkához, hogy motiváltságát és érdeklődését fenntartsa. Ezért, ahogy én látom, az a szó, hogy oktatás félreérthető, mert egy öntelt nézőpontból fakad. Az a szó, hogy oktatás (education) a latin educere, szóból ered, jelentése: kivonni. Én egy tanár vagyok, és azt akarom, hogy a gyerek előhozzon valamit, kivonom belőle a legjobbat, az is önteltség, mert egy kicsit erőszakosnak hangzik, hogy te "vonod ki a legjobbat", hogy nekem ki kéne vonnom belőled a legjobbat az én oktatásom által. Az a javaslatom, hogy gondoskodjuk , ahelyett, hogy oktatnánk. És a gondoskodásnak egyetlen módja létezik, vagy gondoskodsz vagy nem. Az oktatásnak sokféle módja létezik, de a gondoskodásnak nem. A lehetőség, hogy egyszerűen magunkhoz öleljük az élet áramlását – mert ez az élet, nem más - ahelyett, hogy folyton oktatni akarnánk. Egy jó kezdet lenne feladni a mindenhatóság érzetét, ami gyakran jellemző a tanárokra, amikor azt hiszik, ők igazából a diákok számára tanítandó, fontos dolgok hordozói. Igen, a tanárnak szerénységet kéne tanulnia, és megfigyelővé válni, hogy megfigyelhesse az egyes gyerekek folyamatait, miközben arról gondoskodik, hogy ne legyen ő az akadály a számukra. A megoldás nem csak az anyagokban, erőforrásokban, módszerekben, tartalomban, tantervben és menetrendekben rejlik, hanem a formában, a kapcsolatban. A személyekben és az oktatáshoz való hozzáállásukban, ahogy felfogják az életet, a gyerekkort és a tanulást. Kiképezhetünk sok ezer tanárt és milliókat fektethetünk új anyagokba és módszerekbe, de a megoldás abban rejlik, ahogy minden egyes emberi lény a másikat látja, mit tesznek és mivé válnak. Kinyitni a szívedet, ahogy mindannyian tettük, és világosan beszélni. Ez minden, amire a gyereknek szüksége van, és onnantól minden csak egyszerű kommunikáció... Mindenre, amit igaznak ismernek fel benned, hallgatnak. A tanár, aki nem változtatja meg a hozzáállását, aki nem hisz abban, amit tenni fog nehezen fog tudni jó eredményeket elérni. Minden változás alapja a megkérdőjelezése annak, amiben hiszünk, és ez az, amitől félünk. Úgy értem, nem tudok megváltozni, ha ragaszkodok ahhoz, amiben hiszek tehát, egy bizonyos módon, vagy képletesen, meg kell halnom, az életfelfogásomnak meg kell halnia a javuláshoz. A tanulás egy folyamatos átváltozás, és nehezen tudunk részt venni mások tanulásában ha mi magunk nem tanulunk, ha nem változunk meg belsőleg, a saját múltunkban, abban, ami meghatároz minket. Ez a logoszofikus pedagógia alapja, ami nagyon egyszerű, nem adhatsz olyat, ami nincs meg neked, vagyis, mindent, amit meg akarunk tanítani alá kell támasztani saját tapasztalatunkkal, részévé kell tenni saját életünknek. Akik ma tanítanak egy elnyomó oktatásból érkeznek. Így aztán a tanárok nem tanulják meg kezelni a saját érzelmeiket, ezért nem tudnak ezekről az érzelmekről tanítani. A megoldás kulcsa itt az a tény, hogy minden generációnak van egy létfontosságú felelőssége, 1331 01:50:55,143 --> 01:51:00,166 amelynek lényege a példamutató élet, egy lehető legteljesebb lét. Olybá tűnik, hogy az oktatók, amikor tanulnak, meggyőzik magukat, hogy az oktatás márpedig ilyen, tehát kevésbé képesek megkérdőjelezni az oktatást, miközben nem boldogok, nem élvezik és nem okoz örömöt a munka. Nagyon fontos, hogy elkezdjem figyelni, hogyan érzek a tanítás közben. Békét érzek, vagy ellentmondást? A változásnak, amely a szülőkhöz hasonlóan a tanárokban kell megtörténnie az, hogy kapcsolatba lépjenek a saját igaz énjükkel, a saját rejtett értékeikkel, hogy felfedezzék az igaz énjüket, túl a meggyőződéseiken és a kapott oktatáson. Ehhez alapos, nagyon alapos belső vizsgálat szükséges. De mindenek felett, ez az önismeret útja. Ahhoz, hogy valaki tanár legyen, egy folyamatos önfejlesztésben kell léteznie. Ez egy nagyon alapos munka, ahol érzékenynek, tudatosnak, kiegyensúlyozottnak és örömtelinek kell lenni, hogy tanárnak merjük magunkat nevezni. Mert ha a tanár fél a holnaptól, ha a tanár folyton megkérdőjelezi a képességeit, nem tudja vezetni a gyereket. Ha a tanítás nem okoz örömet, akkor nem oktatsz. A tanárnak mindent szeretnie kell, amit átélt a múltban, hogy képes legyen megfordulni és azt átalakítani. Ha egy igaz kapcsolatot alakítottál ki a gyerekekkel, megfiatalodva hagyod el az osztálytermet, és ahelyett, hogy elfáradva mész haza az iskolából, tele energiával teszed azt. Sok ember azért akar tanár lenni, mert szeret játszani, szeret simogatni, vagy a gyerekektől akar tanulni. Úgy hiszem, hogy tanárnak lenni egy kiváltság, mert az olyan, mint belépni egy öntőműhelybe, ahonnan átváltozva kerülsz ki minden nap... Nagyon, nagyon vaknak kell lenned, hogy ne fogadd el ezt a fejlődési lehetőséget, mert ez olyan, mintha magát az életet érintenéd, olyan, mint megfogni a természetet a legtisztább formájában. Hogyan közvetítheti a tanár a boldogságot és a személyes tudatra ébredést, ha a rendszer maga is csak egy számnak látja őt? Amit az iskola a gyerekekkel tesz, ugyanazt teszi a tanárokkal is, a jutalmakon és büntetéseken, osztályzatokon, korlátozásokon és bürokrácián keresztül. Amikor azt mondjuk, a gyerekeknek szabadságban kéne fejlődniük, a tanárokat is fel kell szabadítani. A tanárnak a szerepét helyre kell hozni. Nem azért, mert az állam azt neki adja, hanem mert elveszi. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy ennek az iskolának nincsen igazgatója. Van egy kollegiális igazgatóság, ahol minden tanárnak egyet kell értenie. Senkit nem hibáztatunk. Ha egy értekezlet eredménytelen volt, az mindenki felelőssége, mert nincs főnök, nincs igazgató, nincs senki, aki meghatározna dolgokat. Valójában minden nap találkozunk munka után, és másfél, két órát töltünk a napi témák megbeszélésével és megosztásával. Nem hiszem, hogy ezt a gyakorlatot folytatni lehetne, ha nem támogatná az alulról építkező munka, nem igaz? Nem csak reggelente, de délben is találkozunk minden nap, hogy a gyerekekről beszéljünk, hogy felvázoljuk a nap és minden egyes csoport általános értékelését, vagy, hogy bármely tárggyal vagy helyzettel foglalkozzunk. Az oktatás feladata annyira bonyolult, nincs ember, aki ezt egyedül meg tudná csinálni, ez csapatmunka. Az oktatás igazán demokratikus formája megbízik a gyerekekben, hogy ők döntsenek a tanulásukról, és a szüleikben, hogy szabadon megválasztják és részt vesznek gyerekük tanításában. És a tanárokban, hogy meghatározzák az út irányát minden osztályteremben és iskolában. Csak akkor lehetünk biztosak abban, hogy az oktatás közvetlenül megválaszolja az összes személy, család és közösség szükségleteit. Tehát nincs varázsrecept, nincs egy módszer mindenki számára, hanem annyi javaslat ahány független tapasztalat. Sok ember megkérdi tőlem, tanár úr kérem, melyik a legjobb iskola? A legjobb modell? Én egyszerűen azt válaszolom: "Nézzék, ahol szeretet és tisztelet van, és ahol van tisztelet ott teremteni tudunk, mert a párbeszéd lehetséges." Tehát egy intézményben, ahol igazán lehet másokat szeretni, - és a szeretet a különbözőségek elfogadását jelenti – ahol szeretet van ott tisztelet is van. Sok pedagógiai javaslat született ott, és onnan építettek egy nagyon következetes kitérőt. De véleményem szerint elkövettek egy hibát, ami nagyon gyakori bennünk, emberekben, elhitték, hogy megtalálták az igazságot. Nem az a fontos, hogy feltaláljunk egy fajta pedagógiai módszertant, aztán egy másikat, majd egy még újabbat, hanem, hogy hozzáigazítsuk a pedagógiát az aktuális kulturális pillanathoz, a szóban forgó gyerek csoporthoz, a tanári karhoz. Így fogjuk csak élvezni a pedagógiát. Követnie kell az ösztöneit, és nem ragaszkodni ahhoz, amit addig csinált, csak azért, hogy ne törje meg a mozdulatlanságot. Hadd felejtsen el mindent, amit addig tanult, mindent, amit valaha mondtak neki és hadd lépjen kapcsolatba a szívével. Így akárhányszor meglát egy gyereket, eszébe jut, milyen volt gyereknek lenni, és hogy leginkább játszani szeretett, és amire leginkább vágyott az bárki mosolya volt, és amit leginkább akart, hogy valaki megcsiklandozza, és hogy igazán kapcsolatot létesítsen azzal az élő személlyel, szívtől szívig. Őszintém hiszem, hogy az oktatás az emberekről szól, túl minden pedagógiai módszeren... az ember vitelezi ki. - Micaela, ott kellett hagynom a munkahelyemet és ide kellett jönnöm emiatt a hülyeség miatt. - Számomra ez nem hülyeség. - Nem értem, miért hívtak be. - Nem tudom, anya, néhány gyerek fel akart valamit olvasni és nem engedték meg nekik. - Minden vizsgán átmentél, nem? - Igen, anya. – Jól van. - Le kell érettségizned! Mit gondolsz, hogy fogsz egyébként egyetemre menni? - És ki mondta neked, hogy egyetemre akarok menni? - Nos Juan, ennyi volt! A jövőd be van biztosítva... Most már mehetsz nyaralni, élvezd a strandot... "Az eszményképeknek nincsen helyük az oktatásban, mert a jelen megértését megakadályozzák. Kétségtelenül csak akkor tudunk a jelenre figyelni, ha nem tekintünk folyton a jövőbe." A család, az minden, ez a hely, ahonnan jövünk, ez minden kezdete, a hely, ahol szívesen látnak. A család nagyon fontos. A szervezeti pedagógia szerint a szülők az oktatás főszereplői, tehát az iskola, ahol kevés a kapcsolat a szülőkkel egy olyan iskola, amely hajlamos önmaga bezárására, aminek következtében olyan kapcsolatokat és tanulási folyamatokat hoz létre amelyek természetszerűleg eltávolodnak az egyes diákok valóságától. Nincs valódi feladat a szülők és családok bevonása nélkül. A család nem az iskolai rossz eredményekért felelős, ahogyan azt az iskola jogosan állítja, a család mindenért felelős az általa nevelt személy életében. A család az emberi lény kialakulásában meghatározó, mert ki lehet hangsúlyozni az összes szükséges feladatot az érzékenység, tisztelet, mások értékelése témákban, de ha az a gyerek hazamegy és az apja alig látja, akkor azzal megtagadja őt, és még ha el is ismeri a jelenlétét de csak azért, hogy elküldje, kiabáljon vele, ide-oda küldözgesse, mit fog abból a gyerek megőrizni? A múltban a gyerekek otthon tanultak, együtt dolgoztak a szüleikkel, a napi munkákban. Mindent megtanultak abból, ahogy a szüleikkel és a közösséggel megosztották dolgaikat. Az iskoláknak társulniuk kellett ehhez a folyamathoz. De sok család elveszítette az önbizalmát, az önbizalmát abban, hogy a saját ösztöneik majd megmutatják, hogyan kell felnevelni és oktatni egy gyereket. Ahogy azt több ezer éven át tettük. Úgy tűnik, a szülők azt hiszik, a gyereknevelés egy hivatásos tevékenység. Úgy értem, ahhoz, hogy fel tudjam nevelni a saját gyermekem, tanulnom kell, meg kell feszítenem magam, és mivel valószínűleg úgyis elrontom az egészet, függetlenül attól, mennyire igyekszem, a legjobb, ha egy profira bízom a gyereket, egy pedagógusra, egy gyerekorvosra, egy pszichológusra, de ez nem így van. Az egyetlen személyek, akik megfelelően tudnak gondoskodni a gyerekről azok a szülők. Úgy értem, a gyerekekről... ez egy hatalmas lehetőség, ez egy ajándék, őszintén, ez egy ajándék! És olyan szomorú látni, hogy a fejlett országokban mást sem csinálunk, mint eltávolítjuk őket magunktól. Korán iskolába visszük őket. Vannak édesanyák és édesapák, akik csak egy órát látják naponta a gyermeküket! De hogy lehetséges ez? Hogyan várhatjuk el, hogy valami gyönyörűt hozunk létre ezen a módon? A gyerekeknek a szüleikre van szükségük. A kisgyerek egy erős kapcsolatot létesít egy személlyel, aki általában az anyja, és nagyon szenved, ha elválasztják ettől a személytől. Minél fiatalabb, annál rosszabbul érzi magát, és még rosszabbul, minél hosszabb a távollét ideje. Rájön, hogy elkülönítettük valahova, amíg mi magunk érdekes dolgokat csinálunk, vagy dolgozunk és ők el vannak zárva, hogy ne zavarjanak. Ők így éreznek az idő nagy részében, és nem értik, miért kell mindezt megtanulniuk. Még az első osztályú óvodák sem tettek soha semmi jót. Az egy dolog, elválasztani a gyereket az anyjától ilyen korán... ...melyik, ki, milyen felmérés támogatja ezt? Semmi nincs, ami ezt igazolná. A családunkkal kéne lennünk, ahol az iskolának semmi keresnivalója, a barátainkkal kéne játszanunk, a barátokból álló csapatainkkal, miközben a világ működését tanuljuk. A társadalmi nyomás, a hosszú munkanapok, a kizárástól való félelem, rávesznek minket, hogy naponta olyan döntéseket hozzunk anélkül, hogy megállnánk megkérdezni, vajon logikusak vagy következetesek-e számunkra, anélkül, hogy odafigyelnénk arra, hogyan érzünk. Úgy érzem, a gyerekek a tükörképei a társadalomnak, amelyben élünk, és ha megfelelően gondoskodunk róluk, az meglátszik. De a mi társadalmunk nem gondoskodik a gyerekeiről, mert nem gondoskodik magáról sem. Ők a mi tükörképeink. Amikor egy gyerek hazajön az iskolából, a szülei megkérdezik tőle: Mit csináltál? Hogy volt minden? Mit tanultál? De a kérdés, amit sosem teszünk fel: Hogyan érezted magad az iskolában ma? A létező legforradalmibb ötlet az, hogy megpróbáljunk embereket boldoggá tenni. Ha valaki boldog, akkor azt meg akarja osztani másokkal, meg akarja osztani a szeretetet másokkal, segíteni akarnak és együttműködni másokkal. De ehhez szeretni kell önmagukat. Ha folyton azt ismételgetem a fiamnak, hogy legyél boldog, legyél boldog, de én magam keserű vagyok, mert a szüleim nem tanítottak meg boldognak lennem, a fiam sosem fogja igazán megtanulni mi a boldogság, mert nem leszek példamutató. Mikor elégedett bárki önmagával szemben? Egy személy akkor elégedett azzal, aki, amikor rá tud nézni az apjára és az anyjára, és azt mondani, "Igen, ez az édesapám és ez az édesanyám, és minden ellenére, ami történt én megbékéltem a múlttal. Nem vagyok semmi ellen, nincs szükségem támogatásra sem arra, hogy bárkinek bármit bebizonyítsak, nem kell semmilyen hamis személyazonosságot építenem, hogy én egy tanár vagyok, egy pszichológus, akármi. Nem. Én egyszerűen vagyok." Meg kéne próbálniuk emlékezni a gyerekre, akik voltak valaha, emlékezni arra, a legfontosabb számukra a szüleik feltétlen szeretete volt irányukba, teljes elfogadás. Mindezt, hogy figyelni tudják a saját gyerekeiket kíváncsisággal és figyelemmel, nem csak magát a gyereket felfedezni magát, hanem a világot a gyerek szemein és kezein keresztül. Úgy érzem, így találunk rá az igazi anyaságra és apaságra. Azt mondanám nekik, nézzenek rá gyerekeikre és ha nincsen nekik, akkor más gyerekekre, a szívükből figyeljék a kicsiket egy ideig, és ez elég... hogy eldöntsék... Adj neki annyi figyelmet, amennyit csak lehetséges, játssz és hancúrozz vele, ossz meg vele mindent, amit csak lehet, engedd, hogy részt vegyen a feladataidban, hagyd, hogy megtanulja a háztartásbeli feladatokat, de az ő ritmusában, mint egy játékot. Lényegtelen, hányféle módszerünk van, a gyereknek lényegében szeretetre van szüksége, közelségre, a gondoskodás és biztonság érzetére, minél fiatalabb, annál nagyobb biztonságra. Így ő maga tud majd megvédeni és gondoskodni másokról később. Úgy értem, először ragaszkodnia kell, hogy aztán el tudjon szakadni. Azt hiszem az anyák és apák visszatérnek, hogy azok az oktatók legyenek akik mi voltunk valaha. Inkább, mint ledobni a gyerekedet egy helyre, ahol úgy tűnik, majd tanítják, azt mondjuk: "Lássuk csak. Nem, várjunk. Én ezt nem fogadom el." Mellesleg, úgy érzem ennek innen kell elindulnia, ezt nem a hatóságok fogják kezdeményezni, ez valami, amin egy személyes síkon kell munkálkodni, hogy sikerüljön. A társadalmi, kulturális és személyes történelmünk hozott minket ehhez a pillanathoz. Sok célt és elvárást fogadunk el amelyek valószínűleg nem a mieink, hanem a minket körülvevő világé: a legjobb iskola, a legjobb egyetem, címek, hírnév, pénz. Elfelejtettük, mi az, amit igazán keresünk. Mit keresnek? Azt akarják, hogy a gyereküknek legyen egy bizonyos diplomája? Minek? Miért keresem a tudást? Mit keresek pontosan? Miféle tudást keresek? Tudást, amely majd sikerre viszi a gyereket? Milyen szemszögből? "A fiamnak olyannak kell lennie, amilyennek én akarom", vagy "el kell érnie azt, amit én sosem tudtam elérni". Mindez túl önző Arra oktatom őket, hogy ahhoz a társadalomhoz idomuljanak, amiben élniük kell, ami nehéz lesz? Vagy arra oktatom őket, hogy felfedezzék, mi az, amit szeretnek, nem szeretnek, és a mindennapjaikban majd a társadalom érdekében dolgozzanak? Mivel a gyermeknek annyira frissítő a felfogása a világról, természetes, hogy meg fogja kérdőjelezni az enyémet, mert számára minden újdonság. Számára semmi sem ósdi. Bízz a gyerekeidben, sokkal többet tudnak, mint gondolnád, mert sokszor mi szülők korlátozzuk leginkább a gyerekeinket, és utána szenvedünk a következményektől. Amit mondani akarok az, hogy olyan csodálatos, hogy gondoskodhatsz a gyermekedről, mert az összes váratlan, rejtélyes dolga, az aggódások, mind csodálatosak mert ez egy hatalmas lehetőség arra, hogy mi magunk fejlődjünk. Szabadítsuk fel az elvárásainkat, és rakjuk félre azt, amit a világ elvár a gyerekeinktől, amit a kultúránk elvár mindannyiunktól. Tiszteljük a gyerekeket, adjunk nekik lehetőséget a saját módjukon fejlődni, nem úgy, ahogy mi felnőttek akarjuk vagy gondoljuk, hogy kéne, hanem ahogy ők akarják. Az általunk teremtett célok és eszmények megakadályoznak abban, hogy a gyerekeket valósan lássuk, valamint azt, mire van igazán szükségük... nem holnap vagy néhány év múlva, hanem ma. Egyetlen dolog van, ami igazán fontos. Ez a szeretet, amit a gyerekeknek adunk. Ha egy másfajta társadalmat akarunk, az egyetlen dolog amit igazán meg kell tennünk, hogy szeressük a gyerekeket és tanítsunk meg nekik másokat szeretni. A tudás teljese magától meg fog jelenni, a világi válaszok önmaguktól megjelennek, de egy gyerek, akit soha nem szerettek aligha fogja megtanulni, hogy kell szeretni. - Ezt az osztálytársaink írták, hogy év végén felolvassák, de nem engedték meg nekik. És azt hiszem, ez fontos, tehát fel szeretném olvasni. "Manapság, az oktatás meg van tiltva. Nagyon kevés, iskolán belül történő dolog igazán fontos, és ami valóban számít nincs sehol sem leírva. Hogyan tudunk majd így szemtől szembe állni az élettel? Hogyan kezeljük majd nehézségeinket? Nem tudom. Nem tanították meg nekünk." "Folyton oktatásról, fejlődésről, demokráciáról, szabadságról, egy jobb világról beszélnek... de ezek közül egy sem található meg az osztályteremben. Azt tanítják, különüljünk el egymástól és versenyezzünk értéktelen díjakért. Sem a szülők, sem a tanárok nem hallgatnak ránk soha. Sosem kérdezik ki a véleményünket. Fogalmuk sincs arról, hogyan érzünk, mit gondolunk, vagy mit akarunk csinálni. De jó is lenne, ha mi dönthetnénk el, akarunk-e iskolába menni aznap! Ha a mi döntésünk lenne, nem a szüleinké. Ha az iskola egy csodálatos hely lenne, élvezhető, játékkal, szabadsággal, ahol mi választhatnánk meg, mit tanuljunk, és azt hogyan tanuljuk." Seregnyi kísérlet történt már az iskolai szerkezetek átalakítására. Oktatók, akik mertek hinni az iskoláztatás egy eltérő megközelítésében. Sokan hivatalos módszerekké váltak, míg mások csak közösségi és nyilvános környezetben működnek. Egyesek magánúton folytatják a kísérletet és sokan mások állami oktatáson belül alkalmazzák. Ezek mind élő példák arra, hogy a hagyományos iskolai rendszereket újra lehet értelmezni és módosítani. Kísérletek folynak mindenféle osztályban és társadalmi csoportban ahol vannak változtatásra hajlandó oktatók. Aktív Oktatás, Népszerű, Szabadságelvű, Együttműködő, Szabad, Ökológiai, Demokratikus, Holisztikus, Etnikai, Iskolamentes Oktatás, Magántanuló... Többé vagy kevésbé az összes ilyen kísérlet a folyamatos tanulást nézi, mint egy élő kapcsolatot az egyén, a társai, a környezete és a közössége között. Egy élő oktatás... "Tanítsanak meg minket, hogy a dolgok lehetnek másként. Ez a példa, amit elvárunk. Az elvárásaik a sajátjaik, nem a mieink. És hacsak nem változtatják meg őket, továbbra is meg fogunk bukni." Ez a film csak néhány ötletet mutat be, amelyekkel találkoztunk. Meglátogattunk néhányat a számtalan kísérletből, és csak nagyon keveset ismertünk meg átfogóan. Az egy és egyetlen módszer nem létezik, a legjobb példa nem létezik, de valódi sokféleség létezik amikor tiszteljük és megéljük azt a sokféleséget az összes dimenziójában. Az összes ilyen élmény értékes, mert annak az eredménye, hogy egyes emberek a megtanulásához a teljes életüket feláldozták. Vannak egyet nem értések és véletlen egybeesések, de kétségtelen, hogy mind hozzájárulnak az oktatás jobbá tételéhez. Szükségünk van az ötleteikre, hogy lássuk a fényt, tudnunk kell a hozzászólásaikról, történeteikről, érveikről és korlátjaikról ahhoz, hogy erőforrásokat osszunk meg, nézőpontokat cseréljünk ki és együtt agy új oktatási elméletet dolgozzunk ki. "Mindezek miatt azt mondjuk, hogy ELÉG VOLT!" Ne döntsenek többé helyettünk, ne értékeljenek, ne erőltessenek. 1596 02:13:59,092 --> 02:14:03,042 Se a tudomány, sem a vizsgák sem pedig a végzettség nem tud minket meghatározni." - Ezért vagyunk itt, hogy megbeszéljük és megosszuk az ötleteinket. - Hogy megtanuljuk, lehet változtatni. "Mi fogjuk eldönteni, mik akarunk lenni, csinálni, érezni vagy gondolni. Ma, jobban, mint valaha, léteznek erőforrások ahhoz, hogy ezek a kísérletek sokasodjanak és sokszínűbbek legyenek. Az iskolák és az oktatás ismét összefoghatnának, egy, a teljes közösség által épített és irányított helyen, ahol az emberi és környezeti szükségletekre születnek a válaszok. "Úgy hisszük, hogy az oktatás be van tiltva. Nem a családok, nem a gyerekek és nem a tanárok miatt." Mi mind megtiltjuk az oktatást. Akárhányszor úgy döntesz, másfele nézel ahelyett, hogy odafigyelnél. Akárhányszor egy végső célt választunk az út helyett. Akárhányszor mindent ugyanúgy hagyunk ahelyett, hogy valami újat próbálnánk ki. Ez a film egy meghívás, hogy találkozzunk az oktatással a jól ismert iskolai falakon kívül, egy meghívás, hogy a különféle oktatási módszereken elgondolkozzunk, hogy beszéljünk és megvitassuk a tudományos és oktatási gyakorlatokat. - Akár tanár vagy, - Akár diák. - Akár szülő vagy, bárki, segíts nekünk. - Az oktatásnak előre kell haladnia. - Nőnie kell. - Változnia kell. Hogy találkozzunk másokkal, hogy megismerjük és kipróbáljuk a tapasztalataikat, hogy ötleteket cseréljünk és valóra váltsuk őket. Ez a javaslatunk ami ma kezdődik. CSATLAKOZZ: REEVO Az élő oktatás hálózata (Red de Educación Viva) Találkozás, Interakció, Akció Magyar felirat: Ron Bedouin bedoun77 [kukac] gmail [pont] hu