Tip:
Highlight text to annotate it
X
Fordító: Peter Pallós Lektor: Norman Koos
Gyakran megkérdeznek: honnan van bennem
ilyen szenvedély az emberi jogok és az igazságosság védelmére.
Korán kezdtem.
Írország nyugati részén nőttem föl,
négy fivérem közé ékelődve,
két bátyám és két öcsém közé.
Természetes, hogy érdeklődnöm kellett az emberi jogok,
az egyenlőség és az igazságosság iránt,
de könyökölnöm is kellett!
(Nevetés)
Eme ügyekkel mindvégig foglalkoztam, útmutatást nyújtottak,
kiváltképp akkor,
amikor Írország első női elnökének választottak,
1990-től 1997-ig.
Elnökségemet annak szenteltem, hogy tért nyissak azoknak,
akik háttérbe szorítottnak érezték magukat az ír szigeten,
és összehozzam az ország népét
Észak-Írország lakosaival,
s megpróbáltam békét teremteni.
Én voltam az első ír elnök, aki ellátogatott az Egyesült Királyságba,
találkoztam II. Erzsébet királynővel,
és fogadtam rezidenciámon,
az elnöki palotában — mi úgy hívjuk: "Áras an Uachtaráin" —
a királyi család tagjait,
beleértve a walesi herceget.
Tudatában voltam, hogy elnöki időszakom alatt
az országban épphogy csak megindult a gyors gazdasági fejlődés.
Az EU támogatása nagyban segített minket.
Mikor 1973-ban Írország belépett az EU-ba,
egyes vidékek csak fejlődőnek minősültek,
beleértve szeretett szülőföldemet, Mayo megyét.
Kereskedelmi küldöttségeket vezettem az Egyesült Államokba,
***ánba, Indiába,
hogy serkentsük a beruházásokat, munkahelyeket teremtsünk,
megerősítsük gazdaságunkat,
egészségügyi és oktatási rendszerünket,
— tehát fejlesszünk.
Amit elnökként nem tehettem:
nem vásárolhattam földet az európai szárazföldön,
hogy az írek odamenekülhessenek, ha elöntene minket a tenger.
Amire még csak nem is gondolhattam
elnökként vagy alkotmányjogászként,
hogy ennek milyen következményei lennének a területi szuverenitásra
klímaváltozás esetén.
De Tong elnöknek, a Kiribati Köztársaság államfőjének
minden reggel ez jut eszébe.
A biztonság kedvéért Fidzsin földet vett,
ezt úgy hívja: "méltóságteljes kivándorlás", mert tudja,
hogy népének talán el kell hagynia a szigeteket.
Ahogy Tong elnök helyzetértékelését hallgattam,
úgy éreztem, hogy ilyen problémával ne kelljen foglalkoznia senkinek.
S ahogy e fájó döntésről szóló beszédét hallgattam,
Eleanor Roosevelt jutott eszembe.
Rá gondoltam és munkatársaira
az általa 1948-ban elnökölt Emberi Jogi Bizottságra,
akik "Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatá"-t összeállították.
Számukra elképzelhetetlen volt
egy egész ország megszűnése
ember-okozta éghajlatváltozás miatt.
Az éghajlatváltozással nem tudósként vagy jogászként kezdtem foglalkozni,
nem a jegesmedvék vagy az olvadó gleccserek fotói
nyűgöztek le.
Az emberek jogára gyakorolt hatás miatt fogtam bele,
az élelemhez, a biztonságos ivóvízhez,
az egészséghez, oktatáshoz és a lakhatáshoz való joguk miatt.
Restelkedve hozom ezt szóba,
mert későn kezdtem foglalkozni az éghajlatváltozással.
Amikor 1997—2002. között
az ENSZ emberi jogi főbiztosaként
teljesítettem szolgálatot,
az éghajlatváltozás nem lebegett a szemem előtt.
Nem emlékszem, hogy egyszer is szóltam volna róla.
Tudtam, hogy az ENSZ más szerve,
az Éghajlat-változási Egyezmény
foglalkozik a témával.
Csak később kezdtem afrikai országokban
fejlesztési és emberi jogi témákon dolgozni.
Folyton-folyvást ezt hallottam:
"Jaj, most a helyzet sokkal, de sokkal rosszabb."
Aztán rájöttem, mi van emögött.
Az éghajlatváltozás,
az éghajlati megrázkódtatások, időjárás-változások.
A kelet-ugandai Constance Okollet
csoportot alakított.
Elmondta, hogy gyerekkorában
normálisan éltek a falujában, senki sem éhezett,
tudták, hogy az évszakok szabályosan követik egymást,
tudták, mikor vessenek, s mikor arassanak,
így nem szenvedtek hiányt élelemből.
De az utóbbi években,
beszélgetésünk idején
csak hosszú aszályok
váltakoztak árhullámokkal,
s újabb aszályokkal.
Az iskola elpusztult,
a megélhetés lehetetlenné vált,
a termésük megsemmisült.
Nőkből álló csoportot alakított, hogy egyben tartsa a közösségét.
Ez a valóság megdöbbentett,
hiszen Constance Okollet nem volt felelős
az üvegházhatást kiváltó gázokért, amelyek a bajokat okozták.
Nagyon megdöbbentem a Malawiban
2015 januárjában uralkodó állapotokon.
Példa nélküli árvíz volt az országban,
területének majdnem harmadát elöntötte,
több mint 300-an meghaltak,
százezrek vesztették el megélhetésüket.
Malawiban évente egy lakos
átlagosan 80 kg széndioxidot termel.
Az USA-ban ez kb. 17,5 tonna.
Akik ennek a hatásától aránytalanul szenvednek,
nem vezetnek kocsit, nincs villamos áramuk, mérsékelten fogyasztanak,
s mégis ők érzik egyre erősebben
az éghajlatváltozás hatását, olyan változásokét,
melyek következtében nem tudják rendesen megtermelni az élelmüket,
s nem tudják, miképpen gondoskodhatnak a jövőjükről.
Azt hiszem, az igazságtalanság súlyossága
rázott meg engem ekkora erővel.
Tudom, hogy nem tudunk úrrá lenni az igazságtalanságon,
mert nem a biztonságos világ felé tartunk.
A világ kormányai megegyeztek a koppenhá*** tanácskozáson,
és ezt minden klímakonferencián megerősítették:
nem szabad az iparosodás előtti felmelegedés szintjét
több mint 2 °C-kal meghaladnunk.
De már a 4 °C-nál járunk.
Bolygónk jövőjét, létét fenyegető jelenséggel állunk szemben.
Ez értette meg velem:
századunkban az emberi jogokat az éghajlatváltozás fenyegeti leginkább.
Ez vezetett el engem a klimatikus igazságosságig.
A klimatikus igazságosság a válasz az erkölcsi kérdésekre,
az erkölcsi kérdések színére s visszájára,
hogy úrrá lehessünk az éghajlatváltozáson.
Először is,
a legtöbbet szenvedők oldalára kell állnunk.
Másodszor,
legyünk biztosak benne, hogy senkit sem tévesztünk szem elől,
amikor klímaváltozást érintő intézkedésekbe fogunk.
akárcsak ma sem.
Egyenlőtlenségekkel teli mai világunkban
megdöbbentően sokakat hagynak figyelmen kívül.
7,2 milliárd lakosú bolygónkon 3 milliárdnyi figyelmen kívül marad.
1,3 milliárdnyi nem használhat villamos áramot,
petróleumlámpával vagy gyertyával világítanak,
bár mindkettő veszélyes.
Szánalmas jövedelmük nagy részét az ilyen világításra költik.
2,6 milliárdnyian nyílt tűzön főznek:
szenet, fát, állati trágyát használnak.
A zárt térben történő füstbelégzés
évente 4 millió életet követel,
s persze főként nők halnak bele.
Világunk egyenlőtlenségekkel teli,
de változtatnunk kell a hagyományos szemléleten.
Nem szabad lebecsülnünk a kellő változtatások mértékét
és átalakító természetét,
mert kb. 2050-re el kell érnünk a nulla széndioxid-kibocsátást.
ha fölmelegedés mértéke továbbra is 2 °C alatt marad.
Ez pedig azt jelenti, hogy az ismert fosszilis nyersanyagforrásaink
kb. 2/3-át nem bányászhatjuk ki.
Ez óriási változás,
ami azt jelenti, hogy az ipari országoknak
csökkenteniük kell a kibocsátást,
sokkal energia-hatékonyabbá kell válniuk,
és a lehető leggyorsabban át kell térniük a megújuló energiaforrásokra.
A fejlődő országoknak és a növekvő gazdaságoknak
a kibocsátás fokozódásának elkerülése jelenti a gondot,
mert fejlődniük kell: lakosságuk igen szegény.
Kibocsátás nélkül kell fejlődniük, ez tetézi a gondjukat.
Valójában nincs ország, amely kibocsátás nélkül nőtt volna.
Az országok fosszilis anyagokra alapozva fejlődtek,
aztán mozdultak esetleg a megújuló energia felé.
Ez óriási feladat,
amely a nemzetközi közösség teljes támogatását igényli:
a kellő pénzügyi, technológiai, rendszerszintű támogatását,
hiszen az éghajlatváltozás ellen egy ország sem képes önállóan védekezni.
E téma teljes emberi szolidaritást kíván,
olyat, amely — ha úgy tetszik —, önös érdeken alapul,
mert egy cipőben járunk,
együtt kell működjünk,
hogy 2050-re elérjük a nulla szintet.
A jó hír, hogy a dolgok változnak,
ráadásul nagyon gyorsan.
Itt, Kaliforniában
a kibocsátás csökkentésére nagyra törő tervük van.
Hawaiin törvényt fogadnak el arról,
hogy 2045-re 100%-ban csak megújuló energiát használnak.
A világ kormányai igen nagyra törők.
Costa Rica döntése, hogy 2021-re nettó kibocsátásuk nulla legyen.
Etiópia ezt 2027-re vállalja.
Az Apple megígérte, hogy kínai üzemei megújuló energiaforrást használnak.
Jelenleg törekszenek rá,
hogy a villamos energiát árapály-erőművekből nyerjék,
hogy a szén a földben maradjon.
A változás üdvözlendő, és nagyon gyors.
De ez még mind nem elég,
és a politikai akarat még nem elég.
Hadd térjek vissza Tong elnökhöz és Kiribatin élő népéhez.
Voltaképpen maradhatnának a szigetükön, és meglelhetnék a megoldást,
de ehhez erős politikai akarat kellene.
Tong elnök tájékoztatott becsvágyó ötletéről:
feltölteni a szigetet vagy úszó szigeteket építeni, ahol élhetnének.
Persze, ez meghaladja Kiribati erejét.
Ehhez más országok eltökélt szolidaritására lenne szükség,
s olyan képzelőerőre, amelyet felmutatunk,
amikor űrállomást akarunk építeni.
Hát nem csodás lenne, ha ilyen mérnöki csoda révén
az emberek a szülőföldjükön maradhatnának,
és megmaradhatnának a nemzetek közösségében?
El kell gondolkoznunk ezen az ötleten.
Igen, a szükséges átalakítás feladatai bár nagyok,
de megoldhatók.
Természetünkből adódóan nekünk, népeknek
megvan a képességünk, hogy együtt oldjunk meg a gondokat.
Tudatában voltam ennek, amikor idén részt vettem
a II. világháború 1945-ös befejeződésének
70. évfordulóján tartott megemlékezésen.
1945 rendkívüli év volt.
Olyan év, amikor a világ
szinte megoldhatatlan bajokkal szembesült
a világháborúk pusztítása, konkrétan a II. világháborúé;
az éppen létrejött, de ingatag béke;
a teljes gazdasági újjáépítés szüksége.
De az akkori vezetők nem hátráltak meg.
Megvolt a képességük, az hajtotta őket, hogy a világnak
soha többé ne kelljen ilyesfajta bajokkal szembesülnie.
A béke és biztonság világát kellett létrehozniuk.
Mit kaptunk tőlük? Mit értek el?
Az ENSZ Alapokmányát,
a Bretton Woods-i intézményeket, úgy hívjuk őket: Világbank,
és a Nemzetközi Valutaalap.
Az elpusztult Európának a Marshall-terv,
hogy talpra tudjon állni.
S valóban, pár év múlva pedig
Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát.
Fontosságát illetően a 2015-ös év
az 1945-öshöz hasonlít, hasonló feladatokkal és lehetőségekkel.
Idén két nagy csúcstalálkozó lesz:
az első szeptemberben New Yorkban
a fenntartható fejlődési célokról.
Majd decemberben a párizsi csúcstalálkozó a klímamegállapodásról.
A fenntartható fejlődésről szólónak az a célja, hogy segítsen
fenntartható módon élnünk, a Földanyával összhangban
hogy ne zsigereljük ki a Földet, és ne pusztítsuk az ökorendszereket,
inkább éljünk harmóniában a Földanyával
fenntartható fejlődési feltételek mellett.
A fenntartható fejlődési feltételek
minden országra vonatkoznak majd
2016. január 1-től.
Szükség van
kötelező éghajlat-egyezményre,
mert tudományosan bizonyított,
hogy a kb. 4 °C-os világ felé tartunk,
és irányt kell váltanunk, hogy megmaradjunk a 2 °C alatt.
Megfontolt lépéseket kell tennünk,
hogy fokozzuk a kibocsátás csökkentésére tett erőfeszítésünket,
és hogy gyorsabban mozduljunk a megújuló energia irányába,
hogy világunk biztonságos legyen.
Az a helyzet, hogy a téma túlságosan fontos ahhoz,
semhogy politikusokra vagy az ENSZ-re bízzuk.
(Nevetés)
A téma mindannyiunké,
s egyre nagyobb lendületre van szükségünk.
A környezetvédők arculata
az igazságosság képbe kerülésével megváltozott.
Mára a kérdés vallási szervezeteknek is fontos,
Ferenc pápa értő vezetésével,
csakúgy az Anglikán Egyháznak,
amely lemond a fosszilis tüzelőanyagokról.
A kérdés foglalkoztatja az üzleti világot is,
és a jó hír,
hogy az üzleti világ nagyon gyorsan változik.
kivéve a fosszilis tüzelőanyagok ágazatát.
(Nevetés)
De még ők is kezdenek egy kicsit változtatni a beszédmódjukon,
de csak éppen hogy.
De az üzlet nemcsak gyorsabban halad a megújuló energia felé,
hanem a politikusokat is ösztökéli, hogy nyújtsanak
több lehetőséget a gyorsabb haladásra.
Téma ez a szakszervezeti mozgalomban is,
akárcsak a nőmozgalomban.
A fiatalokat is érdekli.
Meglepett, amikor megtudtam, hogy Jibreel Khazan,
a Greensboro Négyek egyike, a Woolworthban tartott ülősztrájk résztvevője
nemrég azt mondta:
a klímaváltozás olyan jelentős a mai fiataloknak, mint nekünk volt a bárpult.
A XXI. századi fiataloknak ez bárpult-jelentőségű,
XXI. századi emberi jogi kérdés,
mert szavai szerint ez a legnagyobb feladat,
amely az emberiség és az igazságosság előtt áll.
Eszembe jut a 2014. szeptemberi Klímamenet,
amely nemcsak New Yorkban,
hanem az egész világon hatalmas esemény volt,
s erre építenünk kell.
A The Eldersek, a Bölcsek néhány tagjával vonultam,
egy kicsit arrébb megláttam egy plakátot,
de oly szorosan voltunk, mint a heringek,
hiszen 400 ezren voltunk kinn a New York-i utcákon,
s így nem jutottam a plakát közelébe,
pedig szerettem volna odaállni,
mert ez állt rajta: "Dühödt nagyik".
(Nevetés)
Így éreztem.
Már 5 unokám van,
nagyon boldoggá tesz, hogy mint ír nagymamának 5 unokám van,
s a jövendő világukra szoktam gondolni,
hogy milyen lesz az, amikor 2050-ben
már 9 milliárd társukkal élnek a Földön.
Nincs kétségünk, hogy az már megváltozott éghajlatú világ lesz,
az eddig kibocsátott gázok okán,
de lehet az a világ sokkal egyenlőbb és igazságosabb,
egészségesebb, jobb munkát kínálóbb,
energia szempontjából biztonságosabb,
mint amelyben ma élünk,
ha átfogóan és idejekorán áttérünk a megújuló energiaforrásokra,
és senkiről nem feledkezünk el.
Ha senkiről nem feledkezünk el.
Mint ahogy idén, 2015-ben visszapillantunk
az 1945-re, az elmúlt 70 évre,
szeretném, ha ők majd fölidézik,
az a nemzedék fölidézi 2050-ből az elmúlt 35 évet,
s visszanéznek 2015-re,
azt mondják majd:
"Hát nem ragyogóan végezték a dolgukat 2015-ben?
Nagyra tartjuk, hogy a világot megváltoztató,
helyes irányú döntéseket hoztak,
amelynek az előnyeit élvezzük."
Megérzik, hogy felelősséget vállaltunk,
megtettük, ami 1945-ben hasonló körülmények között tettünk,
nem szalasztottuk el a lehetőséget,
éltünk a lehetőségünkkel.
Az idei évnek ez van a középpontjában.
Úgy érzem, mindez benne van
egy általam mélyen tisztelt asszony szavaiban.
Útmutatóm volt, barátom,
sajnos, nagyon fiatalon elhunyt,
rendkívüli személyiség volt,
a környezetvédelem élharcosa:
Wangari Maathai.
Wangari egyszer azt mondta:
"A történelem folyamán néha
az emberiség kénytelen
magasabb tudatosságig emelkedve
magasztosabb erkölcsi elvekre váltani."
Ezt kell tennünk.
A tudatosság magasabb szintjére kell felnőnünk,
a magasztosabb erkölcsi elvekig.
Idén kell megtennünk, a két csúcstalálkozón.
Ez nem valósul meg, ha nincs
a világ népeiből sugárzó erő, mert a népek azt mondják:
"Most akarunk cselekedni,
új útra akarunk térni,
a jövő nemzedéknek
biztonságos világot szeretnénk,
biztonságos világot akarunk gyermekeinknek,
unokáinknak, s ebben mind egyek vagyunk."
Köszönöm.
(Taps)