Tip:
Highlight text to annotate it
X
Fordító: Nora Kovacs Lektor: Júlia Martonosi
Mi volt az eddigi legnehezebb munkája?
A napon dolgozni?
Dolgozni, hogy ellásson élelemmel egy családot vagy közösséget?
Éjjel-nappal dolgozni, hogy megpróbáljon életeket és területeket védelmezni?
Egyedül dolgozni,
vagy egy olyan projekten munkálkodni, melynek a sikere nem garantált,
de javíthatja az emberek egészségét vagy életet menthet?
Dolgozni, hogy valamit építsen, valamit létrehozzon, vagy egy művet alkosson?
Olyan munkát végezni, amiben sosem volt biztos,
hogy teljesen megértik vagy megbecsülik?
Közösségeink tagjai, akik ilyen munkákat végeznek,
megérdemlik figyelmünket, szeretetünket és legnagyobb támogatásunkat.
De nem csak emberekből állnak a közösségeink,
akik ezeket a nehéz munkákat végzik.
Ezeket a munkákat a növények, az állatok
és bolygónk ökoszisztémái is végzik, beleértve
az általam tanulmányozott ökoszisztémákat: a trópusi korallzátonyokat.
A korallzátonyok gazdálkodók.
Élelmet, jövedelmet és élelmiszer-biztonságot kínálnak
világszerte több száz millió ember számára.
A korallzátonyok biztonsági őrök.
A felépített struktúráik megóvják a partjainkat
a vihardagálytól és hullámveréstől,
és a bennük lakó biológiai rendszerek megszűrik a vizet, és
biztonságosabbá teszik munkánkhoz és szórakozásunkhoz.
A korallzátonyok vegyészek.
A korallzátonyokban felfedezett molekulák egyre fontosabbá válnak
az új antibiotikumok és rák elleni gyógyszerek kutatásában.
A korallzátonyok művészek.
Az általuk épített szerkezetek
a Föld leggyönyörűbb dolgai közé tartoznak.
És ez a szépség a turisztikai iparág alapjául szolgál
több országban, ahol kevés egyéb természetes erőforrás található.
Tehát ezen okok és az ökoszisztémának tett szolgálataik miatt
a közgazdászok a világ korallzátonyainak az értékét
évi több száz milliárd dollárra becsülik.
És az összes nekünk végzett kemény munka, és
az összes belőlük nyert jólét ellenére
szinte minden tőlünk telhetőt megteszünk az elpusztításuk érdekében.
Kihalásztuk a halakat az óceánokból, és
vegyszereket, szennyvizet, betegségeket,
olajat, szennyezést és üledéket juttattunk bele.
Fizikailag romboljuk a zátonyokat a csónakokkal, uszonyokkal, buldózerekkel
és megváltoztattuk a tengerek kémiai összetételét,
felmelegítettük a vizeket, és súlyosbítottuk a viharokat.
Mindezek már önmagukban elég szörnyűek,
de még fel is nagyítják egymást,
kiegészítik a másikat, és súlyosbítják is egymást.
Mondok erre egy példát.
Ahol élek és dolgozom, Curacao-n, egy trópusi vihar vonult át néhány éve.
És a sziget keleti végén, ahol
a zátonyok sértetlenek és virágoznak,
szinte meg se lehetett mondani, hogy trópusi vihar sújtotta.
De a városban, ahol a túlhalászástól, a szennyezéstől a korallok elpusztultak,
a trópusi vihar felkavarta a holt korallokat,
és felhasználta őket a megmaradt korallok elpusztítására.
Ezt a korallt a PhD-m alatt tanulmányoztam –
elég jól megismertem.
És miután ez a vihar letépte a szöveteinek felét,
megfertőződött algákkal,
azok elszaporodtak a szövetén, és a korall elpusztult.
A fenyegetések felnagyítását és a tényezők összeadódását
Jeremy Jackson úgy jellemzi, mint „csúszós lejtő az iszapba”.
Már aligha nevezhető metaforának, mert számos zátonyunk jelenleg
szó szerint baktérium, alga és iszap.
Most értem beszédem azon részéhez,
ahol azt várhatnák tőlem, hogy elkezdjek győzködni mindenkit,
hogy mentsük meg együtt a korallzátonyokat.
De be kell vallanom valamit:
ez a kifejezés teljesen megőrjít.
Akár egy tweetben látom, akár a hírek főcímei között,
vagy egy természetvédelmi kiadvány fényes lapjain,
ez a kifejezés zavar engem,
mert mi természetvédőként már évtizedek óta kongatjuk
a vészharangot a korallzátonyok pusztulása miatt.
És mégis, akárkivel találkozom, bármennyire is iskolázott,
nem volt biztos benne, hogy mik is azok a korallok, vagy honnan származnak.
Hogyan vehetnénk rá bárkit, hogy törődjön a világ korallzátonyaival,
ha az egy absztrakt dolog, amit aligha ért meg?
Ha nem érti, hogy mik azok a korallok vagy honnan származnak,
vagy milyen viccesek, érdekesek vagy csodálatosak,
hogy várhatnánk el tőle, hogy törődjön a megmentésükkel.
Tehát változtassunk ezen!
Mi is az a korall és honnan származik?
A korallok számos különböző módon születnek,
de leggyakrabban tömegesen szaporodnak: egyetlen faj minden egyede
évente egyetlen éjjelen
kilövelli az összes petéjét, amit az évben termelt,
a vízoszlopba,
kötegekbe csomagolva hímivarsejtekkel.
És ezek a csomagok az óceán felszínére érnek, és darabokra hullanak.
És remélhetőleg – remélhetőleg – az óceán felszínén
találkoznak más korallok petéivel és ***áival.
És ezért van szükség rengeteg korallra egy korallzátonyon –
hogy az összes ivarsejt megtalálja a párját a felszínen.
Amikor megtermékenyülnek, azt teszik, mint más állati petesejtek:
kettéosztódnak, újra, újra, és újra.
E fotók elkészítése mikroszkóp alatt minden évben
az egyik kedvenc és legvarázslatosabb pillanatom az évben.
A sejtosztódás végén bolygólárvákká alakulnak –
kis zsírpacákká, melyek mákszem nagyságúak,
de rendelkeznek minden olyan érzékszervvel, ami nekünk van.
Érzékelik a színeket és a fényt, anyagokat, vegyszereket, a pH-t.
Még a nyomáshullámokat is érzékelik; hangokat is hallanak.
És e képességeikkel
keresnek egy helyet a zátony alján, ahová letelepedhetnek,
és életük végéig élhetnek.
Képzelje csak, ha egy helyet kéne találnia, ahol leéli az egész életét,
amikor még csak két napos.
Arra a helyre tapadnak, amit a legalkalmasabbnak találnak,
egy vázat építenek maguk alatt,
egy szájat és karokat,
aztán hozzálátnak a nehéz munkájukhoz, a világ korallzátonyainak felépítéséhez.
Miután a korallpolip osztódott újra, újra meg újra,
egy mészkővázat hagy maga után,
és elkezd a Nap felé növekedni.
Több száz év és számos faj után,
amit kapunk, egy masszív mészkőstruktúra,
ami sok esetben az űrből is látható,
amit a keményen dolgozó állatokból álló réteg takar.
Napjainkban csupán pár száz korallfaj van a földön, talán 1000.
De ezek a szisztémák millió és millió más fajnak adnak otthont,
és ez a változatosság stabilizálja a rendszereket,
és itt találjuk meg mi az új orvosságainkat.
Így találunk új élelemforrásokra.
Szerencsés vagyok, hogy Curaçao szigetén dolgozom,
ahol még vannak zátonyok, amik így néznek ki.
De valójában a Karib-tenger nagy részén, és a világunk nagy részén
inkább ilyenek.
A természettudósok egyre alaposabban tanulmányozzák
a világ korallzátonyainak pusztulását,
és egyre nagyobb bizonyossággal dokumentálják az okokat.
De a kutatásomban nem akarok visszafelé nézni.
A kollégáim és én Curaçao-n inkább előre tekintünk,
hogy mi lehetne.
És van egy aprócska okunk az optimizmusra.
Mert még e zátonyok közül is néhánynál,
amit már valószínűleg már rég leírhattunk volna,
néha bébikorallokat látunk megjelenni és valahogy túlélni.
És kezdjük azt gondolni, hogy a bébikoralloknak meglehet a képességük,
hogy alkalmazkodjanak olyan feltételekhez, amihez a felnőttek nem tudnak.
Képesek lehetnek egy kicsit
készségesebben alkalmazkodni ehhez az emberi bolygóhoz.
Tehát ebben a kollégáimmal Curaçao-n folytatott tanulmányunkban
megpróbáljuk kitalálni, mi kell egy bébikorallnak
a kritikus kezdeti szakaszban,
mit keres, és
hogyan próbálhatunk meg segíteni neki a folyamatban.
Megmutatok Önöknek három példát a munkánkról, mely által
megpróbáljuk megválaszolni e kérdéseket.
Pár éve fogtunk egy 3D-s nyomtatót, és felmértük a korallok választásait –
különböző színekkel és anyagokkal,
és megkérdeztük a korallokat, hol szeretnének letelepedni.
Úgy találtuk, hogy a korallok még biológiai beavatkozás nélkül is
a fehért és rózsaszínt kedvelik, az egészséges zátonyok színeit.
És a hasadékokat, árkokat és mélyedéseket szeretik,
ahol biztonságban lehetnek a rombolástól,
vagy az éhes ragadozóktól.
Felhasználva ezt a tudásunkat,
visszatérve mondhatjuk, helyre kell állítanunk e tényezőket
– azokat a rózsaszín, fehér, hasadékos, kemény felszíneket –
a megóvási projektjeinkben.
Felhasználva azt a tudásunkat,
hogy ha valamit a víz alá helyezünk, pl. egy tengeri falat vagy mólót.
Választhatunk olyan anyagokat, színeket és textúrákat,
melyek az ökoszisztémát a korallok visszatérésére sarkallják.
A felületeken kívül
tanulmányozzuk a kémiai és mikrobiológiai jelzéseket,
melyek korallokat vonzanak a zátonyokhoz.
Kb. hat éve baktériumok tenyésztésével kezdtem foglalkozni
felületekről, ahol a korallok letelepedtek.
És kipróbáltam őket egyesével,
keresve azt a baktériumot, ami maradásra és letelepedésre bírja a korallokat.
És most számos olyan baktériumfaj van a fagyasztónkban, melyek
megbízhatóan rábírják a
korallokat a letelepedés és letapadás végigcsinálására.
Tehát amíg mi beszélünk,
a kollégáim Curaçao-n tesztelik e baktériumokat,
hogy segíthetnek-e további koralltelepesek nevelésében a laborunkban,
és hogy e koralloknak jobbak-e az esélyeik a túlélésre,
amikor visszahelyezzük őket a víz alá.
Most ezen eszközök mellett próbáljuk megfejteni a fajok rejtelmeit,
amiket tanulmányozunk.
Ez az egyik kedvenc korallom, mindig is ez volt:
a dendrogyra cylindrus, az oszlopkorall.
Imádom, mert képtelen alakzatokat formál,
mert a karjai vastagok és bolyhosnak tűnnek,
és mert ritkaság.
Egyet találni közülük egy zátonyon nagy élvezet.
Valójában olyan ritkák,
hogy tavaly a fenyegetett fajok közé sorolták
a veszélyeztetett fajok listáján.
És ez részben azért történt, mert 30 évnyi kutatás alatt
a tudósok soha nem találtak egyetlen bébioszlopkorallt sem.
Abban sem voltunk biztosak, hogy még mindig képesek-e
szaporodni vagy még mindig szaporodnak-e egyáltalán.
Így négy évvel ezelőtt elkezdtük követni őket éjszaka,
és figyeltük őket, hogy kitaláljuk, mikor szaporodnak Curaçao-n.
Kaptunk néhány jó tippet floridai kollégáinktól,
akik egyszer látták 2007-ben, egyszer 2008-ban,
és végül rájöttünk, hogy mikor szaporodnak Curaçao-n,
és sikerült megfigyelnünk.
Itt egy nőstény a bal oldalon petékkel a szöveteiben,
mindjárt kiengedi őket a tengervízbe.
És itt egy hím a jobb oldalon, ***ákat lövell ki.
Begyűjtöttük, bevittük a laborba, megtermékenyítettük őket,
és eredményül bébioszlopkorallok úszkáltak a laborunkban.
A tudós felmenőink munkájának köszönhetően,
és más korallfajok tenyésztésére fordított 10 évnyi
Curaçao-i kutatásunknak,
már van néhány lárvánk, melyek végigcsinálják a folyamatot,
és letelepednek és letapadnak,
és metamorf korallokká változnak át.
Tehát ez az első oszlopkorallbébi, amit bárki valaha látott.
(Taps)
És azt kell mondanom – ha a bébipandákat aranyosnak tartják,
akkor ezek még aranyosabbak.
(Nevetés)
Tehát most kezdünk csak rájönni a folyamat rejtelmeire,
a korallok szaporodásának titkaira, és arra, hogyan segíthetünk nekik.
És ez világszerte elmondható;
tudósok kezdenek rájönni az embriók kezelésének új módjaira,
hogy letelepítsék őket,
sőt, talán az alacsony hőmérsékleten való megőrzésükre is találnak módszereket,
így megőrizhetjük a genetikai változatosságukat,
és gyakrabban dolgozhatunk velük.
De ez még mindig nagyon egyszerű technológia.
Korlátozott a hely a pultjainkon, a laborunkban munkálkodó kezek száma,
és az elfogyasztott kávék száma, amit óránként megihatunk.
Most hasonlítsuk ezt más válságainkhoz
és a más aggasztó társadalmi problémáinkhoz.
Fejlett gyógyászati technológiával, védelmi technológiával,
tudományos technológiával, sőt,
fejlett művészeti technológiával is rendelkezünk.
De a megőrzésre fordított technológiával el vagyunk maradva.
Gondoljon csak vissza az eddigi legnehezebb munkájára.
Legtöbbjük azt mondaná, hogy szülőnek lenni.
Anyukám úgy írta le az anyaságot,
hogy valami, ami sokkal csodálatosabbá és sokkal bonyolultabbá teszi az életünket,
mint ahogy valaha képzeltük volna.
Már 10 éve próbálok segíteni a koralloknak abban, hogy szülővé válhassanak.
És az élet csodájának megfigyelése
mindenképp csodálattal töltötte meg a lelkem mélyét.
De láttam azt is, hogy milyen nehéz nekik szülőkké válni.
Az oszlopkorallok két hete szaporodtak újra,
és begyűjtöttük a petéket, és visszahoztuk azokat a laborba.
És itt láthatják, egy embrió osztódik
14 nem megtermékenyült pete mellett,
amik fel fognak robbanni.
Megfertőződnek baktériummal, felrobbannak,
és ezek a baktériumok fenyegetni fogják az egyetlen embrió életét,
aminek esélye lehetne.
Nem tudjuk, hogy a mi kezelési módszerünk volt-e rossz,
és nem tudjuk,
hogy csak ez a korallzátony szenved-e mindig alacsony termékenységtől.
Bármi is az oka,
még sok teendőnk van, mielőtt a bébikorallokat arra használhatnánk fel,
hogy gyarapítsunk, vagy helyrehozzunk, vagy, igen, megmentsünk korallzátonyokat.
Tehát nem számít, hogy több száz milliárd dollárt érnek.
A korallzátonyok keményen dolgozó állatok és növények és mikrobák és gombák.
Művészettel, élelemmel és orvossággal látnak el minket.
És mi majdnem kiírtottuk a korallok egy teljes generációját.
De néhányan ezt is túlélték, minden erőfeszítésünk ellenére,
és most itt az idő, hogy megköszönjük nekik, amit tettek,
és megadjunk nekik minden lehetőséget, hogy megteremtsék a jövő korallzátonyait,
a bébikoralljaikkal.
Köszönöm szépen!
(Taps)