Tip:
Highlight text to annotate it
X
Fordító: Lili Pinter Lektor: Peter Pallós
Otthon zavart keltőnek,
bajkeverőnek, izgatónak,
lázadónak, aktivistának,
az emberek hangjának hívnak engem.
De nem voltam mindig ilyen.
Gyerekként volt egy becenevem.
Puhánynak hívtak,
egy gyenge, ártatlan fiút értve ezen.
Mint minden más emberi lény, kerültem a bonyodalmakat.
Gyerekként mindig csendre intettek.
Ne veszekedj, csináld, amit mondanak.
A vasárnapi iskolában azt tanították: ne veszekedj, ne szállj szembe,
még ha igazad van is, tartsd oda a másik orcádat.
A politikai légkör is megerősítette ezt abban az időben.
(Nevetés)
Kenyában bűnös vagy,
amíg gazdagnak nem bizonyulsz.
(Nevetés)
Ötször nagyobb az esélye, hogy a kenyai szegényeket
az ő védelmükre létrehozott rendőrség lője le,
nem pedig bűnözők.
A mai politikai légkör is megerősíti ezt.
Az elnökünk, Moi, egy diktátor volt.
Vaskézzel kormányozta az országot,
és aki vitatni merte a hatalmát,
azt letartóztatták, megkínozták, börtönbe zárták, és néha meg is ölték.
Az embereket arra tanították, hogy okos gyávák legyenek, és kerüljék a bajt.
Gyávának lenni nem sértés volt.
Gyávának lenni dicséretet jelentett.
Azt mondták nekünk, hogy a gyáva hazamegy az anyjához.
Ez azt jelenti: ha nem kerülsz bajba, életben maradsz.
Én nem értettem egyet a tanáccsal,
Nyolc éve Kenyában választások voltak,
melyek eredményét hevesen vitatták.
A választásokat borzasztó erőszak,
és több mint ezer ember halála követte.
Az én munkám az volt, hogy dokumentáljam az erőszakot.
Fényképészként több mint 1000 képet készítettem,
és két hónap után,
két politikus összejött egy teára,
aláírtak egy békeszerződést, és az ország továbblépett.
Közvetlenül tapasztaltam meg az erőszakot, ami nagyon fölzaklatott.
Én láttam a gyilkosságokat. Láttam az elmozdulást.
Találkoztam megerőszakolt nőkkel, ami engem fölzaklatott,
de az ország nem beszélt róla.
Színleltünk. És mindenkiből okos gyáva lett.
Úgy döntöttünk, hogy kerüljük a bajt, és nem beszélünk róla.
Tíz hónappal később felmondtam. Azt mondtam: már nem bírom tovább.
Miután felmondtam, összehívtam a barátaimat,
hogy beszéljünk a nálunk dúló erőszakról,
hogy beszéljünk a nemzet állapotáról,
és 2009. június 1-jén elterveztük, hogy elmegyünk a stadionba,
és magunkra irányítjuk az elnök figyelmét.
Ez a nap a nemzeti ünnepünk,
az eseményt közvetítik
az egész országban. Megjelentem a stadionban.
De a barátaim nem mutatkoztak.
Egyedül voltam,
és nem tudtam, mitévő legyek.
Féltem,
de jól tudtam, hogy eljött a cselekvés napja.
Döntenem kellett.
Gyávaként fogok élni, mint mindenki más,
vagy összeszedem a bátorságom?
Amikor az elnök szólásra emelkedett,
felálltam, és rákiáltottam,
hogy emlékezzen a választások összes áldozatára,
hogy állítsa meg a korrupciót.
És hirtelen, a semmiből
a rendőrök éhes oroszlánokként csaptak le rám,
Befogták a számat,
és kirángattak a stadionból.
Azután kegyetlenül megvertek, és bebörtönöztek.
Az éjszakát a börtön hideg cementpadlóján töltöttem,
és ez gondolkodásra késztetett.
Mi vett rá, hogy így érezzek?
A családom és barátaim úgy vélték, hogy őrültséget csinálok,
és a képek, amelyeket készítettem, csak felzaklatják az életemet.
De a fényképeim csak néhány kenyait örökítettek meg.
A legtöbb kenyai nem látta az erőszakot.
Csak egy történet volt nekik.
Úgy döntöttem, hogy belekezdek egy utcai kiállításba,
hogy megmutassam az országnak az erőszak képeit,
hogy az emberek beszéljenek róla.
Beutaztuk az országot, és megmutattuk a képeket.
Ez az út volt a kezdete az aktivista pályámnak,
ahol eldöntöttem, hogy nem leszek többé szótlan,
és beszélni fogok azokról a dolgokról.
Utaztunk, és a megszokott utcai kiállításunkat
az ország helyzetéről szóló politikai graffiti váltotta fel:
a korrupcióról és a rossz vezetőkről.
Még jelképes temetéseket is szerveztünk.
A kenyai parlamentbe élő disznókat küldtünk
politikusaink kapzsiságának jeleként.
Ugyanez történt Ugandában és máshol is.
A legnagyszerűbb az, hogy a képeket átvette a média,
és terjesztette ország-világon át.
Ahol hét éve egyedül álltam,
most a közösség tagjai, amelybe tartozom, kiállnak mellettem.
Nem vagyok többé egyedül, mikor felállok és beszélek.
Olyan közösséghez tartozom, amelynek fontos az ország sorsa,
amely változást akar,
és többé nem fél. Az emberek többé nem okos gyávák.
Ez volt az én történetem.
Azon a napon a stadionban,
okos gyávaként álltam fel.
Amikor felálltam, búcsút mondtam a 24 évi gyávaságomnak.
Életünknek két meghatározó napja van:
a nap, amikor megszületünk, és a nap, amikor felfedezzük, hogy miért.
Aznap, amikor felálltam a stadionban, és az elnökre rákiáltottam,
akkor jöttem rá születésem igazi értelmére:
hogy nem fogom tovább tűrni az igazságtalanság csendjét.
Te tudod-e, hogy miért születtél?
Köszönöm.
(Taps)
Tom Rielly: Elképesztő történet.
Szeretnék egy pár gyors kérdést feltenni.
Szóval PAWA254:
Ti létrehoztatok egy stúdiót, ahova bemehetnek fiatalok,
s hasznosítják a digitális média erejét,
hogy ilyen tetteket vigyenek végbe.
Mi történik most a PAWA-val?
Boniface MWangi: Van egy közösségünk tele filmrendezőkkel,
graffiti művészekkel, zenészekkel, és ha valami történik az országban,
összejövünk, és ötletelünk, hogy mit lehetne tenni ellene.
A mi legerősebb fegyverünk a művészet,
mert egy nagyon tevékeny világban élünk, ahol mindenkinek oly sok a dolga,
hogy nincs ideje az olvasásra.
Mi művészetbe csomagoljuk be az aktivizmusunkat és üzeneteinket.
Ezt csináljuk a zenéből, a graffitiből és a művészetből.
Megoszthatok még egy dolgot?
TR: Persze, mondjad csak. (Taps)
BM: Annak ellenére, hogy letartóztattak, megvertek
és megfenyegettek, a pillanatban
találtam meg a hangom, hogy kiálljak azért, amiben hiszek,
és nem féljek többé.
Régen puhánynak hívtak, de már többé nem vagyok az,
mert rájöttem, hogy ki vagyok igazából, és hogy mit akarok csinálni,
és hogy rengetek gyönyörűség van azokban a tettekben.
Nincs semmi erősebb, mint az, hogy tudom: én erre vagyok teremtve,
mert nem félek többé, csak folytatom az életemet.
Köszönöm.
(Taps)