Tip:
Highlight text to annotate it
X
Fordító: Szabolcs Emich Lektor: Orsolya Szemere
Mi zajlik
ennek a babának a fejében?
Ha ezt 30 éve kérdeztük volna az emberektől,
a legtöbben, beleértve a pszihológusokat is,
azt válaszolták volna, hogy ez a baba irracionális,
logikátlan és egocentrikus --
nem képes egy másik személy perspektívájából szemlélni
vagy az ok-okozatokat megérteni.
Az elmúlt 20 évben,
a fejlődéstudomány teljesen felborította ezt a képet.
Ma már inkább
azt gondoljuk, hogy e baba gondolkodása
a legbrilliánsabb tudósokéhoz hasonlítható.
Engedjék meg hogy ezt bemutassam.
Az egyik dolog, amin ez a baba gondolkodhat,
ami a fejében járhat,
az az, hogy próbálja kitalálni,
hogy az a másik baba min gondolkodhat.
Tulajdonképpen az egyik legnehezebb dolog számunkra az,
hogy kitaláljuk mit is gondolhatnak vagy érezhetnek mások.
És talán a legnehezebb az egészben az,
hogy rá kell jöjjünk, hogy amit mások gondolnak és éreznek,
az egyáltalán nem ugyanaz, amit mi gondolunk és érzünk.
Bárki aki követi a politikát, igazolhatja,
hogy milyen nehezen is megy ez egyeseknek.
Mi azt szerettük volna tudni,
hogy a babák és kisgyerekek vajon megértik-e
ezt az egészen alapvető dolgot a többi emberrel kapcsolatban.
A kérdés az: Hogyan kérdezzük ezt meg tőlük?
A babák ugyebár nem tudnak beszélni
és ha megkérdezünk egy háromévest
arról hogy mit is gondol,
válaszul egy gyönyörű, tudatos monológot kapunk
pónikról, születésnapokról és más hasonló dolgokról.
Szóval hogy is tegyük fel a kérdést?
Kiderült, hogy a kulcs a brokkoliban rejlik.
Azt tettük -- egyik tanítványom, Betty Rapacholi és én -
hogy a babáknak két tálka ételt adtunk:
egyikben nyers brokkoli
a másikban ínycsiklandozó halacskás rágcsálnivaló volt.
Minden baba, még a Berkley -en is,
a rágcsálnivalót és nem a nyers brokkolit szereti!
(Nevetés)
Betty viszont
megkóstolt egy falatnyit mindkét tálkából.
Úgy tett, mintha ízlett vagy nem ízlett volna neki a falat.
Az esetek felében úgy tett
mintha tetszett volna neki a rágcsálnivaló és a brokkoli nem -
mint minden babának és józan embernek.
Az esetek másik felében viszont,
vett egy kis darabkát a brokkoliból
és azt mondta "Mmmmm, brokkoli.
Megkóstoltam a brokkolit. Mmmmm."
Ezután vett a rágcsálnivalóból is,
és ezt mondta, "Fúúj, bleee, rágcsa.
Megkóstoltam a rágcsálnivalót. Fúúj, bleee."
Tehát úgy tett, mintha
az ellenkezőjét szeretné, mint amit a babák.
Kipróbáltuk ezt 15 és 18 hónapos babákkal.
Ezután Betty kinyújtotta a kezét és azt mondta,
"Adnál nekem egyet?"
A kérdés a következő: Melyikből ad a baba,
amit ő maga szeret, vagy amit úgy gondol, hogy Betty szeretne?
A figyelemre méltó az volt, hogy a 18 hónapos babák,
akik még alig tudtak járni és beszélni,
a rágcsát adták neki amikor azt szerette,
de a brokkolit, amikor arról jelezte hogy szereti.
Viszont,
a 15 hónapos babák bámultak rá hosszan
amikor azt mutatta hogy a brokkolit szereti,
mintha nem értenék.
Majd hosszú idő után
a rágcsálnivalóból adtak neki
amiről azt gondolták hogy az mindenki kedvence.
Tehát itt van két igazán figyelemre méltó dolog ezzel kapcsolatban.
Az első, hogy ezek a 18 hónapos babák
már felfedezték
az emberi természet egyik alapvető tényezőjét,
hogy nem mindig szeretjük ugyanazt a dolgot.
Sőt, mi több, úgy érezték hogy nekik tenniük kell valamit azért
hogy a másik ember megkaphassa azt amit szeretne.
Még ennél is figyelemre méltóbb tény,
hogy a 15 hónapos babák nem tudták ezt
az sugallja, hogy 18 hónaposan már megtanulják
ezt a mély, alapvető tényezőt az ember természettel kapcsolatban
3 hónapon belül 15 hónapos koruktól számítva.
Tehát a gyerekek többet tudnak és többet tanulnak
mint amit eddig sejtettünk.
És ez csak egy az elmúlt 20 év száz és száz kutatásából
melyek mind ezt tanusítják.
Joggal merülhet fel a kérdés:
Miért tanulnak a gyerekek ilyen sokat?
És hogyan lehetséges az, hogy ilyen sokat tanulnak
ilyen rövid idő alatt?
Úgy értem, ha a babákra felületesen tekintünk,
elég haszontalannak tűnnek.
És többféle értelemben a haszontalannál is roszabbak,
mivel annyi időt és energiát kell fordítanunk
már az életben tartásukra is.
De ha az evolúcióhoz fodulunk
választ keresve erre a rejtvényre
miszerint miért is fordítunk ennyi időt
a haszontalan babák ápolására
kiderült hogy van rá helyes válasz.
Ha szétnézünk a különböző állatfajok között,
nem csak az emlősök között,
de egyéb emlősök, madarak,
erszényesek között is
mint pl. a kenguruk és vombatok,
kiderül hogy van kapcsolat
aközött hogy milyen hosszú a különböző fajok gyerekkora
és milyen nagy az agytérfogata a testükhöz képest
és milyen okos és rugalmas az adott faj.
Ennek az elvnek remek példái a fenti madarak.
Először is itt van
az Új Caledóniai varjú.
A varjúfélék, a hollók stb.,
hihetetlenül okos madarak.
Bizonyos tekintetben a csimpánz szintjén állnak.
Ez a madár ami itt látható a Science borítóján,
amelyik megtanulta hogyan használjon eszközt a táplálékszerzéshez.
Másrészről
itt vannak a mi barátaink, a házi csirkék.
A csirkék és kacsák és libák és pulykák
mind olyan buták mint a sötét éjszaka.
Nagyon nagyon jók a gabona csipegetésében,
és nagyjából semmi másban nem jeleskednek.
Az a helyzet, a fiókáik,
az Új Kaledóniai varjú bébik zöldfülűek.
A mamájuktól függenek
aki kukacokat dob a kicsi nyitott csőrükbe
körülbelül két évig,
ami elég hosszú idő egy madáröltőt tekintve.
Ezzel szemben a csirkék gyakorlatilag már
felnőttnek számítanak néhány hónapon belül.
Tehát a gyerekkor az oka annak,
amiért a varjak a Science borítóján kötnek ki
míg a csirkék csak a leveses tálig jutnak.
Van valami a hosszú gyerekkorral kapcsolatban
ami szoros viszonyban áll
a tudással és a tanulással.
Milyen magyarázatunk lehet erre?
Bizonyos állatok, mint például a csirke,
úgy tűnik arra vannak szabva
hogy egyetlen dolgot tudjanak nagyon jól.
Így például arra vannak tervezve
hogy gabonát csipegessenek egy bizonyos környezetben.
Más teremtmények, mint például a varjak,
nem túl jók egyetlen speciális területen sem,
de kiválóak abban
hogy különböző környezetek szabályait megtanulják.
Természetesen mi emberek
mesze a túlvégén vagyunk annak a sornak amiben a varjak állnak.
Sokkal nagyobb agyunk van a testünkhöz képest
bármelyik állathoz viszonyítva.
Okosabbak, rugalmasabbak vagyunk
többet tudunk tanulni
túlélünk sokféle környezetben,
benépesítettük a világot és még űrutazásra is képesek vagyunk.
És a mi babáink és gyermekeink sokkal hosszabb időn át
függenek tőlünk, mint bármely más faj gyermekei.
A fiam most 23 éves.
(Nevetés)
És legalább 23 éves korukig
folyamatosan dobáljuk a kukacokat
azokba a kis nyitott szájakba.
Rendben tehát, mire is alapozzuk ezt az összefüggést?
Az elméletünk szerint ez a stratégia, ez a tanuló stratégia,
hihetetlenül hatékony és kiváló stratégia a világban való boldoguláshoz,
ámbár van egy igen nagy hátránya.
Ez a nagy hátrány
pedig az, hogy amíg tanulsz,
kiszolgáltatott vagy.
Tehát nem szerencsés hogy amikor a masztodon feléd rohan
azon tépelődj, hogy:
"A csúzli vagy talán a dárda működhet. Vajon melyik lenne a jobb?"
Mindezt már azelőtt tudnod kell,
hogy a masztodon ténylegesen megjelenne.
Úgy tűnik hogy ezt a problémát az evolúció valamiféle
munkamegosztással oldotta meg.
Tehát az elmélet az, hogy az életünk korai szakaszában teljes mértékben védettek vagyunk.
Nem kell semmit sem tennünk. Minden amit tennünk kell az a tanulás.
Később mint felnőttek,
mindazt amit babaként és gyerekként megtanultunk
felhasználhatjuk és életre kelthetjük.
Erre gondolhatunk úgy
hogy a babák és a kisgyerekek
valamiféle kutatás és fejlesztési részlege az emberi fajnak.
Ők a védett kékruhások
akiknek csak tanulniuk kell és ötletelniük,
és mi vagyunk a kivitelezők és a marketingesek.
Fognunk kell azokat az ötleteket,
amiket gyerekként tanultunk és találtunk ki
és meg kell valósítanunk!
Egy másik megközelítése ennek
hogy ahelyett, hogy a babákra és a gyerekekre
csökkent képességű felnőttként gondolunk,
képzelhetjük őket
ugyanezen faj egy eltérő fejlődési stádiumában járó egyedének --
a hernyókhoz és pillangókhoz hasonlóan --
kivéve hogy ebben az esetben ők a brilliáns pillangók
akik a kertben röpködnek és felderítenek,
és mi vagyunk a hernyók,
akik a szűk, felnőtt ösvényünkön araszolunk.
Ha ez igaz, ha a babák tanulásra vannak tervezve --
és ez az evolúciós történet azt mondja hogy ez így van,
ők erre vannak tervezve --
joggal várhatjuk,
hogy nagyon hatékony tanulási mechanizmusaik legyenek.
A tény az, hogy a babák agya tűnik
a bolygó leghatékonyabb
tanuló számítógépének.
A valódi számítógépek viszont kezdenek egyre jobbak lenni.
Forradalmi változásokon esett át
nem is olyan rég mindaz, amit a gépi tanulásról tudunk.
Mindez ennek a fickónak az ötleteire épül:
ő Thomas Bayes tiszteletes,
a 18. században volt statisztikus és matematikus.
Amit Bayes lényegében létrehozott
az egy matematikai megközelítés,
amely a valószínűségszámításra épülve
segít jellemezni, leírni azt,
amit a tudósok a világról megtudnak.
Amit a tudósok ma tesznek,
az, hogy van egy hipotézisük amivel úgy gondolják érdemes kezdeni valamit.
Elkezdik ezt tesztelni, bizonyítékokkal szembesíteni.
A bizonyítékok hatására változtatnak a hipotézisen.
Ezután tesztelik az új hipotézist
és így tovább.
Amit Bayes mutatott az egy matematikai módszer, amivel ezt meg lehet csinálni.
Ez a matematikai elv a manapság létező
legjobb gépi tanuló programjaink lényege.
Kb. 10 évvel ezelőtt
azt vetettem fel, hogy a babák talán ugyanígy működnek.
Szóval ha szeretnénk tudni, mi is folyik
azok mögött a gyönyörű barna szemek mögött,
az szerintem valahogy ehhez hasonlóan néz ki.
Ez Bayes tiszteletes jegyzetfüzete.
Azt gondolom, hogy a babák bonyolult kalkulációkat végeznek
feltételes valószínűség számításokkal elemeznek
és így fejtik meg hogyan is működik a világ.
Rendben, azt hiszem most itt a magas labda, hogy mindezt demonstrálnunk kell.
Hiszen ha egy felnőttet kérdezel a statisztikáról,
elég bután fog rád nézni.
Hogyan lehetséges hogy ezek a gyerekek statisztikát számolnak?
Ennek ellenőrzésére egy gépet használtunk
melyet Blicket detektornak neveztünk.
Ez egy doboz, ami fevillan és zenél
amikor beleteszel bizonyos meghatározott dolgokat.
Ennek a nagyon egyszerű szerkezetnek köszönhetően
az én csapatom és mások is tucatnyi kísérletet hajtottak végre
bemutatva azt, hogy a babák milyen jók
a világról való tanulásban.
Hadd említsek meg csak egyet,
melyet tanítványommal, Tumar Kushnerrel hajtottunk végre.
Ha megmutatnám Önnek ezt a szerkezetet,
valszínűleg azt gondolná, hogy úgy lehet
a detektort működésre bírni,
ha a tetejére teszünk egy ***át.
Ám valójában ez a szerkezet
egy kicsit furán működik.
Mivel ha meglengetünk felette egy ***át,
amiről nem is gondolnánk, hogy ettől működésbe léphet,
a szerkezet három ilyen esetből kétszer aktiválódik.
Míg, ha a valószínű dolgot tesszük, azaz rárakjuk a ***át a tetejére,
mindössze hatból kétszer aktiválódik.
Tehát a valószínűtlen hipotézisnek
erősebbek a bizonyítékai.
Úgy látszik, hogy a lengetés
hatékonyabb stratégia, mint a másik.
Nos mi odaadtuk ezt a bizonyíték mintázatot egy négyévesnek,
és megkértük hogy bírja működésre.
És valóban, a négyévesek e bizonyítékot alkalmazták
és lengették a tárgyat a szerkezet tetejénél.
Két dolog van ami nagyon izgalmas ezzel kapcsolatban.
Az első, hogy tartsuk észben, hogy ezek négyéves gyerekek.
Éppenhogy csak tanulnak számolni.
Ám öntudatlanul
meglehetősen komplikált számításokat végeznek,
melyek feltételes valószínűségi értékeket eredményeznek számukra.
A másik izgalmas dolog az,
hogy ezt a bizonyítékot használják arra,
hogy eljussanak egy elméletig, egy a világról alkotott hipotézisig,
ami kezdetben elég valószínűtlennek tűnik.
A csoportomban jelenleg is futó kutatásokban, hasonló kutatásokban,
bemutattuk, hogy a négyévesek valójában jobbak
a valószínűtlen hipotézisek megfejtésében,
mint a felnőttek, akik teljesen ugyanolyan feladatot kapnak.
Ilyen körülmények között tehát
a gyerekek statisztikát alkalmaznak,a világ felderítésére,
de hát végülis a tudósok is kisérleteznek,
meg akartuk tudni, vajon a gyerekek is ezt teszik -e.
Amikor a gyerekek kísérleteznek, ezt úgy hívjuk: "minden lében kanál"
vagy más szóval "játék".
Igen sok érdekes kísérlet volt mostanában
melyek azt mutatják, hogy a játék
valójában egyfajta kísérleti kutatás program.
Itt is van egy Cristine Legare laborjából.
Cristin a mi szerkezetünket használta.
Megmutatta a gyerekeknek
hogy a sárgáktól működik, a pirosaktól nem,
és mutatott nekik egy anomáliát.
Amit látni fogunk
hogy a kisfiú öt különböző hipotézist próbál ki
két percen belül.
(Video) Fiú: És így?
Ugyanaz mint a másik oldalról.
Alison Gopnik: Ok, az első hipotézis hamisnak bizonyult.
(Nevetés)
Fiú: Ettől felvillant, ettől meg semmi.
AG: Ok, elővette a kísérleti jegyzetfüzetét.
Fiú: Mitől villan ez fel.
(Nevetés)
Nem tudom.
AG: Minden kutató fel fogja ismerni ezt a kétségbeesett kifejezést.
(Nevetés)
Fiú: Ó, mert ezt így kellene,
ezt pedig így.
AG: Ok, második hipotézis.
Fiú: Hát ezért.
Ó.
(Nevetés)
AG: Itt is van a következő ötlete.
Azt mondta a kísérletet végzőnek, hogy
tegyék át egy másik helyre.
Ez sem működik.
Fiú: Ó, mert a villanás itt megy,
nem itt.
Ó, a doboz alján
itt van elektromosság,
de ennek nincs elektromossága.
AG: Ok, ez a negyedik hipotézis.
Fiú: Felvillan.
Amikor négyet teszel rá.
Négyet teszel erre, hogy felvillanjon
és kettőt erre, hogy felvillanjon.
AG: Ok, ez az ötödik hipotézise.
Ez egy kifejezetten
imádnivaló és világos gondolkodású kisfiú,
de Cristine azt fedezte fel, hogy ez a gondolkodás teljesen általános.
Ha megfigyeljük, hogy a gyerekek miként játszanak, ha megkérjük őket,
hogy magyarázzanak el valamit, akkor ők kísérletezésbe fognak.
Ez elég általános a négyéveseknél.
Milyen is lehet ilyen kis teremtménynek lenni?
Milyen is lehet brilliáns pillangónak lenni,
aki öt hipotézist ellenőriz két percen belül?
Nos, ha visszatérünk a pszichológusokhoz és filozófusokhoz,
elég sokan mondták közülük azt,
hogy a babák és a kisgyerekek éppen csak hogy tudatosak
ha egyáltalán...
Én azt gondolom ennek pont az ellenkezője igaz.
Azt hiszem a babák és a gyerekek tudatosabbak mint mi, felnőttek vagyunk.
A következőket tudjuk arról, miként működik a felnőtt tudatosság.
A felnőtt figyelme és tudatossága
olyasmi mint a reflektorfény.
Nos egy felnőttben annyi történik, hogy
eldöntjük valamiről hogy lényeges vagy fontos,
és figyelmet kell szentelnünk neki.
A tudatosságunk ezzel a dologgal kapcsolatban
rendkívül élénkké és fényessé válik
minden egyéb elsötétül.
Még arról is tudunk egy keveset, hogy az agy miképpen műveli ezt.
Tehát amikor valamire elkezdünk odafigyelni
a prefrontális kéreg, az agyunk végrehajtó
része küld egy jelet, ami
az agyunk egy kicsi részét rugalmasabbá teszi,
plasztikusabbá, tanulásra fogékonyabbá,
és leállítja az aktivitást
az agyunk többi részében.
Tehát igen erősen fókuszált, céltudatos figyelmünk van.
Ha a babákat és a kisgyerekeket vizsgáljuk,
valami egészen mást tapasztalunk.
Azt gondolom, a babák tudatossága
sokkal inkább lámpáshoz hasonlítható
és nem reflektorfény tudatosság.
Így a babák és a kisgyerekek nagyon gyengék
az egy dologra fókuszálásban.
Viszont nagyon jók a a sok különböző forrásból
egyszerre érkező rengeteg információ feldolgozásában.
És ha belenézünk az agyukba, azt látjuk,
hogy tele vannak olyan neurotranszmitterekkel,
amelyek igen jók a tanulás és plaszticitás gerjesztésében,
ám a gátló hatások ekkor még nem alakultak ki.
Tehát amikor azt mondjuk, hogy a babák és kisgyerekek
gyengék az odafigyelésben, akkor valójában
azt értjük ez alatt, hogy nem tudnak nem odafigyelni mindenre!
Tehát gyengék abban, hogy megszabaduljanak
az összes érdekes dologtól ami jelenthet nekik valamit,
és csak arra az egyetlen dologra figyeljenek, ami fontos.
Ez a fajta figyelem, ez a fajta tudatosság az,
amit azoktól a pillangóktól várhatunk el,
akik tanulásra lettek tervezve.
Ha bele szeretnénk élni magunkat felnőttként
abba, milyen is lehet a babák tudatossága,
azt hiszem a legjobb azokra az esetekre gondolnunk
amikor valami új, eddig nem ismert helyzetbe kerülünk --
amikor új szerelemre lobbanunk,
vagy amikor új városba csöppenünk első alkalommal.
És ilyenkor nemhogy csökken a tudatosságunk,
sokkal inkább kiterjed,
és azok a háromnapos párizsi látogatások
sokkal tudatosabbnak és élménydúsabbnak hatnak,
mint azok a hosszú hónapok, amikor otthon
zombiként mászkálunk, beszélünk, gyűléseken veszünk részt.
Mellesleg a kávé
az a csodás kávé amit odalenn ittak,
kicsit felidézi azt a hatást,
ahogy a babákban a neurotranszmitterek hatnak.
Tehát milyen is babának lenni?
Olyan mint szerelmesnek lenni
az első párizsi utunkon
három dupla eszpresszó elfogyasztása után.
(Nevetés)
Ez egy fantasztikus állapot, ám ilyenkor
az is benne lehet a pakliban, hogy hajnali háromkor sírva ébredünk!
(Nevetés)
Jó felnőttnek lenni.
Nem szeretnék túl sokat beszélni arról, milyen csodálatosak
a babák. Jó felnőttnek lenni.
Meg tudjuk kötni a cipőfűzőnket és át tudunk menni az úton egyedül.
És annak is van értelme, hogy sok erőfeszítést teszünk annak érdekében,
hogy a babák elkezdjenek felnőttként gondolkodni.
De ha szeretnénk olyanok lenni mint ezek a kis pillangók,
hogy átéljük ezt a nyíltságot, tanulékonyságot,
fantáziát, kreativitást és innovációt,
akár csak egy rövidke időre is,
de rá kell vennünk a felnőtteket,
hogy kezdjenek el úgy gondolkodni mint a gyerekek.
(taps)