Tip:
Highlight text to annotate it
X
Szeptember 10-én, a hetedik születésnapom reggelén
Lementem a konyhába, ahol anyám mosogatott,
Apám újságot olvasott, azt hiszem,
és én mintegy megjelentem előttük az ajtóban, mire ők:
"Szia! Boldog születésnapot!" Köszöntöttek "Hét éves vagyok." mondtam.
Apám elmosolyodott és azt mondta,
"Nos, tudod, hogy ez mit jelent, ugye?"
Mondom: "Aha, hogy lesz zsúrom, meg tortám,"
"és kapok egy csomó ajándékot?" Apám azt mondta: "Hát, igen.
De ami még fontosabb, a hét azt jelenti, hogy elérted az 'értelem használatának korát',
és mostantól képes vagy bármilyen bűn elkövetésére, Isten és ember ellen."
(Nevetés)
Hallottam én már az 'értelem használata' kifejezést korábban is.
Mary Kevin nővér dobálózott vele
nekünk másodikosoknak az iskolában. De amikor ő mondta,
ez a mondat valahogy elvegyült az izgatott készülődésben
az elsőáldozásra és az első gyónásra,
és mindenki tudta, hogy mindez igazából a fehér ruháról és a fehér fátyolról szól,
és különben sem szenteltem túl sok figyelmet az 'értelem használata' kifejezésnek.
Szóval, azt mondtam: "Persze, persze, az 'értelem használata'. Mit is jelent ez pontosan?"
Apám azt mondta: "Nos, mi katolikusok úgy hisszük, hogy
Isten tudja, hogy a kisgyerekek nem tudnak különbséget tenni jó és rossz között,
de ha valaki eléri a hetet, elég öreg ahhoz, hogy megértse.
Szóval, te már felnőttél, elérted az értelem használatának korát, és mostantól
Isten elkezdi feljegyezni, mit teszel, és állandó nyilvántartást vezet rólad."
(Nevetés)
Mondom: "Várjunk csak! Úgy érted,egész idáig
egész a mai napig, végig jó voltam és Isten észre se vette?"
Anyu válaszolt: "Nos, én észrevettem!"
(Nevetés)
És arra gondoltam: Miért nem tudtam erről korábban?
Hogyhogy nem esett le, amikor erről beszéltek?
Eddig úgy voltam jó, hogy semmi elismerést nem kapok érte.
És ami a legrosszabb, hogyhogy nem fogtam fel ezt a nagyon fontos információt
mindaddig a napig, amikortól gyakorlatilag értéktelen számomra?"
Úgyhogy megkérdeztem: "De Anya, Apa, mi van a Mikulással?
Úgy értem, a Mikulás tudja, hogy rossz vagyok vagy jó, igaz?"
És az apám azt mondta "Igen, csillagom, de
azt hiszem, ez igazából csak hálaadás és a karácsony közöttre vonatkozik"
És anyám azt mondta: "Oh, Bob, ne izélj! Mondjuk el neki.
Hiszen már hét. Julie, a Mikulás nem létezik'"
(Nevetés)
Nos, ez valójában nem volt annyira felkavaró számomra.
A szüleim egész legendáriumot dolgoztak ki a Mikulásról:
hogy beszéltek vele és megállapodtak
hogy ahelyett, hogy az ajándékokat karácsony éjszakán szállítaná ki,
ahogy minden más családnál
akik így karácsony napját az ajándékaikat kicsomagolásával kezdhették,
mi több időt adunk a Mikulásnak.
Mikulás hozzánk akkor jön, amíg mi a kilenc órás nagymisén vagyunk
Karácsony reggel, de csak akkor, ha mi gyerekek nem hisztizünk.
Ami nekem nagyon gyanús volt.
Elég nyilvánvaló volt, hogy valójában a szüleink adják az ajándékokat.
Úgy értem, apám csomagolási stílusa nagyon egyedi volt,
és anyám kézírása nagyon hasonlított Mikuláséra.
Ráadásul, hogy is spórol Mikulás azzal, ha még egyszer visszajön
a mi házunkhoz, miután elment mindenki máshoz?
Már csak le kellett vonni a nyilvánvaló következtetést ebből a bizonyíték-tömkelegből:
családunk túl furcsa és bizarr
még a Mikulásnak is, hogy meglátogassa,
és szegény szüleink igyekeztek megóvni minket a szégyentől,
Mikulás megalázó visszautasításától, aki amúgy kedves fickó.
De lássuk be, emellett ítélkező is.
Tehát megtudni, hogy nincs is Mikulás valójában egyfajta megkönnyebbülés volt.
A konyhából kifelé nem is a Mikulás miatt voltam igazán sokkolva,
hanem csak el voltam képedve, hogy
hogyan tudtam ezt az egész 'értelem használata' dolgot így elnézni.
Nekem már túl késő volt, de talán tudok segíteni valakinek,
valakinek, aki még tudja használni ezt az információt!
Két feltételnek kellett megfelelni:
legyen elég idős ahhoz, hogy megértse
ezt az egész 'értelem használatát', de még nincs hét éves.
A válasz egyértelmű volt: öcsém, Bill. Ő hat éves volt.
Nos, végül rátaláltam Bill-re kb. egy saroknyira a házunktól
az iskolai játszótéren. Szombat volt,
és ő egymaga volt ott, a labdát rúgdosva a falhoz.
Odarohantam hozzá és mondtam neki: "Bill!
Most tudtam meg, hogy az 'ertelem használata' a hetedik születésnapon indul
és onnantól képes vagy bármilyen bűn elkövetésére
Isten és ember ellen." Bill így válaszolt: "Na és?" Mondom neki,
"Na és te hat vagy. Egy egész éved van, hogy bármit megtegyél
és Isten nem fogja észre." Ő azt mondta: "Na és?" Mondom:
"Na és? Bármit!" Megfordultam, hogy elfussak. Annyira mérges voltam rá.
De amikor felértem a lépcsõn, jelentőségteljesen megfordultam
és azt mondtam: "Ja, egyébként, Bill, Mikulás nem létezik."
(Nevetés)
Nos, akkor még nem tudtam,
de valójában nem szeptember 10-én lettem hét éves.
A 13. születésnapomra álombulit terveztem az összes barátnőmmel,
de egy-két héttel előtte anyám félrevont, és azt mondta,
"Beszélnem kell veled, négyszemközt."
"Nem szeptember 10-e a születésnapod. Október 10-e." Mire én: "Mi van?"
(Nevetés)
Anyám folytatta: "Figyelj. Az óvodakezdés fordulódátuma szeptember 15 volt."
(Nevetés)
"Szóval, azt mondtam nekik, hogy a születésnapod szeptember 10-e,
viszont nem lehettem biztos benne, hogy nem fogod kifecsegni,
úgyhogy neked is inkább szeptember 10-ét kezdtem mondani.
De, Julie, te már annyira készen álltál az iskolára, csillagom. Annyira készen!"
Belegondoltam, hogy amikor négy voltam,
Én már négy gyerek közül voltam a legidősebb,
és az ötödik is úton volt,
vagyis ahogy anyám - érthető módon - valójában értette ezt, az az hogy ő állt annyira készen,
de annyira készen. Aztán azt mondta,
"Ne aggódj, Julie, minden év október 10-én, amikor eljött a születésnapod
" de nem tudtál róla, mindíg gondoskodtam arról,"
hogy aznap egyél egy szelet tortát."
(Nevetés)
Ami megnyugtató volt, de zavarba ejtő is egyben.
Anyám megünnepelte a születésnapomat velem, de nélkülem.
Ami viszont külösönen megrázó volt ebben az új információban
az nem az volt, hogy meg kell változtatni a dátumát az álombulinak
a barátnőimmel.
Az volt a leginkább felkavaró, hogy eszerint a horoszkópom nem Szűz.
Volt egy hatalmas Szűz poszter a hálószobámban,
olvastam a horoszkópomat minden egyes nap, és annyira rámillett!
(Nevetés)
Ezek szerint Mérleg vagyok?
Szóval, bebuszoztam a belvárosba egy új Mérleg poszterért.
A Szűz poszteren egy hosszú hajú gyönyörü nő volt,
ahogy valami vízparton heverészik,
de a Mérleg poszter csak egy hatalmas patikamérleg.
Nagyjából ezzel egyidőben kezdtem alkatilag kiteljesedni,
és én sokkal inkább kiteljesedtem, mint sok más lány,
és, őszintén szólva, a gondolat, hogy az én horoszkópom jele egy mérleg
annyira baljósnak és nyomasztónak tűnt.
(Nevetés)
De lett ez az új Mérleg poszterem,
és elkezdtem az újdonsült Mérleg horoszkópomat olvasni,
és megdöbbenve tapasztaltam, hogy ez is annyira rámillett!
Csak évekkel később, visszatekintve
erre az egész 'értelem használata' / 'szülinap-váltás' dologra
hogy leesett nekem, nem is lettem hét
amikor azt hittem, hét lettem. Lett volna még egy teljes hónapom,
hogy bármit tehessek, mielőtt Isten elkezd nyilvántartást vezetni rólam.
Ó, az élet néha olyan kegyetlen!
Egy nap, két mormon misszionárius kopogtatott az ajtómon.
Én Los Angeles egyik főútjától nem messze lakom
és az én tömböm - nos, természetes kezdőpont
bárki számára, aki valamivel házal.
Néha idős hölgyek jönnek a Hetednapi Adventista Egyháztól
a mennyországos rajzaikkal.
Máskor tizenévesek ígérik meg, hogy nem csatlakoznak egy gengszterbandához
és nem kezdenek embereket kirabolni, ha esetleg előfizetek
néhány magazinra náluk.
Általában tehát csak figyelmen kívül hagyom a csengőt, de ezen a napon válaszoltam.
Ott állt a két tizenkilenc éves forma fiú,
keményített fehér rövid ujjú ingben, kis névtáblával
ami szerint ők hivatalosan képviselik
az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházát,
és azt mondták, hogy Istentől hoztak nekem üzenetet.
Mondom: "Üzenetet, nekem? Istentől?" Mire azt mondták, igen.
Nos, én észak-nyugaton nőttem fel
mormon népekkel körülvéve, és tudják,
dolgoztam velük, még randiztam is velük,
de nem igazán tudtam a dogmákról, vagy hogy mit mondanak az embereknek
amikor misszióznak, és talán kíváncsi voltam, úgyhogy
azt mondtam: "Nos, gyertek be!" Nagyon boldognak tűntek,
mert nem hiszem, hogy ez túl gyakran történik meg velük.
(Nevetés)
Leültettem őket, megkínáltam őket vízzel --
OK, megvan. Kaptak egy-egy pohár vizet.
Ne birizgáljam a hajam, ez a lényeg!
(Nevetés)
Nem várhatják el, hogy ha kiteszik ide a saját videómat
ne igazítsam meg a frizurám!
(Nevetés)
OK. Szóval leültettem őket, kaptak egy-egy pohár vizet,
majd a kötelező körök után megkérdezték: "Hiszed-e, hogy Isten teljes szívéből szeret téged?"
Arra gondoltam: "Hát, Istenben persze hiszek,
de, tudják, nem szeretem a 'szív' szót,
mert emberi tulajdonságokkal ruházza fel Istent,
és a hímnemű névmást sem szeretem, mert nemi jelleget ad Istennek."
Nem akartam viszont jelentéstani vitába keveredni a fiúkkal,
így egy nagyon hosszú, kényelmetlenül szünet után azt mondtam:
Igen, igen, nagyon szeretve érzem magam.
Összenéztek és mosolyogtak,
mintha ez lett volna a helyes válasz. Majd megkérdezték,
Hisz abban, hogy mi mindannyian ezen a bolygón testvérek vagyunk?
Mondom: "Igen, igen, hiszem!" Annyira megkönnyebbültem
hogy erre a kérdésre ilyen gyorsan tudtam válaszolni.
Mire azt mondták: "Nos, akkor szeretnénk elmondani egy történetet."
Majd elmeséltek egy történetet egy Léhi nevű fickóról,
aki Jeruzsálemben élt Krisztus előtt 600-ban.
Nos, úgy tűnik Kr. e. 600-ban Jeruzsálemben
mindenki teljesen rossz és gonosz. Egytől egyig mindenki:
férfi, nő, gyerek, csecsemő, magzat.
Isten eljöve Léhihez és mondá néki: "Szállj hajóra a családoddal
és én elvezetlek benneteket innen." És Isten vezeté őket.
Elvezeté őket Amerikába.
"Amerikába? Jeruzsálemből Amerikába, hajóval, Kr. e. 600-ban?"
Azt mondták: "Igen!"
(Nevetés)
Majd elmondták, hogy Léhi és leszármazottai
gyarapodtak és sokasodtak, és a következő 600 év folyamán
két nagy faj alakult ki, a nefiták és a lámániták,
a nefiták teljesen, teljesen jók voltak - egytől egyig mindenki -
a lámániták meg teljesen rosszak és gonoszak voltak -
egytől egyig mindegyikük a velejéig romlott.
(Nevetés)
Aztán, miután Jézus meghalt a kereszten a bűneinkért,
útban az ég felé megállt Amerikában és meglátogatta a nefitákat.
(Nevetés)
Mondta nekik, hogy ha mind teljesen, teljesen jók maradnak -
egytől egyig mindegyikük -
meg fogják nyerni a háborút a gonosz lámániták ellen.
De úgy tűnik, valaki elszúrta,
mert a lámániták képesek voltak megölni a nefitákat.
Egy kivétellel mindegyiket, csak egy Mormon nevű fickó
tudott megmenekülni, az erdőben elrejtőzve.
Ő gondoskodott arról, hogy ez az egész történetet le legyen írva
átalakított egyiptomi hieroglifákkal, aranylemezekre vésve,
amit aztán a New York állambeli Palmyra közelében ásott el.
(Nevetés)
Hát, én már nagyon izgultam.
(Nevetés)
Kérdem: "És mi történt a lámánitákkal?"
Azt válaszolták: "Hát belőlük lettek az indiánok."
Mondom: "Szóval, ti abban hisztek, hogy az indiánok felmenői
ezek a teljesen gonosz emberek voltak?" Mondták: "Igen."
Aztán elmondták, hogy ez a Joseph Smith nevű fickó
hogyan talált rá az elásott aranylemezekre a kertjében,
és hogy talált ott egy varázskövet is, amit a kalapjába tett,
majd beletemette az arcát, és ez lehetővé tette számára,
hogy lefordítsa az aranylemezeket megreformált egyiptomiról angolra.
Nos, ezen a ponton én csak akartam adni a két fiúnak
néhány taktikai tanácsot.
(Nevetés)
Meg akartam mondani: "Ne ezzel a történettel kezdjetek."
Hiszen még a szcientológusok is tudják, hogy a személyiség-tesztekkel nyissanak mielőtt -
(Taps)
rátérnének Xenura, a gonosz csillagközi hadúrra.
Ekkor megkérdezték: "Hiszed-e, hogy Isten szól hozzánk
az Ő igaz prófétáin keresztül?" Azt mondtam,"Nem, azt nem."
Mert valahogy felbosszantott ez a lámánita történet
és ez a hagymázas aranylemez történet, de igazság szerint
nem igazán gondoltam még ezt végig, úgyhogy visszakoztam egy kicsit, és azt mondtam,
"Hogy érted pontosan, hogy 'igaz'? "
És mit értesz próféták alatt? Mondjuk, lehetnek próféták nők is?
Mire ők: "Nem." Mire én: "Miért?" Mire ők:
"Nos, ez azért van, mert Isten ajándéka a nőknek annyira lenyűgöző,
olyan csodálatos, hogy az egyetlen ajándék, ami a férfiaknak maradt
a prófécia ajándéka volt."
Mi ez a csodás ajándék, amit Isten a nőknek adott, tűnődtem?
Talán a jobb együttműködő- és alkalmazkodási képesség?
A hosszabb élettartam? Az a tény, hogy a nők általában
sokkal kevésbé erőszakosak, mint a férfiak? De nem, ezek egyike sem.
Azt mondták: "Hát, a nők képessége a gyermekvállalásra."
Mondom: "Ugyan már! Hiszen még ha a nők próbálkoznának is babával
minden egyes évben 15-től 45 éves korukig,
feltételezve, hogy nem halnak bele a kimerültségbe,
még mindig úgy tűnik, néhány nőnek maradna valamennyi ideje,
hogy Isten szavát meghallja?" Ők azt mondták: "Nem."
(Nevetés)
Ekkor már nem tűntek olyan üdének és bájosnak többé,
de még mindig volt mondanivalójuk.
Azt mondták: "Nos, mi abban is hiszünk, hogy ha Mormon vagy,
és ha jó viszonyban vagy az egyházzal, amikor meghalsz
a mennybe kerülsz, és a családoddal lehetsz az örökkévalóságig."
"Ó, jaj!" - mondtam,
(Nevetés)
"az nekem nem valami nagy jutalom!"
(Nevetés)
Majd azt mondták: "Ja, és még abban is hiszünk,
hogy amikor a mennybe kerülsz, a tested újra visszakerül
legjobb eredeti állapotába.
Vagyis, ha elveszítetted a lábad, akkor visszakapod.
Vagy ha megvakultál volna, újra látni fogsz."
Mondom: "Ó, nekem nincs meg a méhem, mert rákos lettem
néhány éve. Ez azt is jelenti, hogy ha a mennyországba kerülnék
visszakapnám a régi méhemet?" Mondták: "Persze."
Mondom: "Dehát nekem nem kell! Boldog vagyok nélküle!" A mindenit.
Mi van, ha volt egy orrműtéted, és tetszik?
(Nevetés)
Isten rádkényszerítené a régi orrodat?
Végül kaptam tőlük ezt a Mormon Könyvét.
Mondták, hogy olvassam el ezt a fejezetet, meg azt a fejezetet,
mondták, hogy egy nap majd visszajönnek hogy rám nézzenek,
én meg azt hiszem, valami olyasmit mondtam: "Nem kell elsietni",
vagy talán csak annyit, "Nem kell...", ezzel elmentek.
OK, eleinte felsőbbrendűnek éreztem magam a fiúkhoz képest,
és önelégültnek az én hagyományos hitemmel. Később viszont
minél többet gondolkoztam, annál inkább szembe kellett azzal néznem:
Ha valaki kopogna az ajtómon és akkor hallanék katolikus teológiát
és dogmát leges legelőször, és azt mondanák nekem,
"Hisszük, hogy Isten megtermékenyített egy nagyon fiatal lányt
közösülés nélkül,
és a tény, hogy a lány szűz volt, betegesen fontos számunkra -
(Nevetés)
és lett egy gyereke, és ő az Isten fia",
azt gondolnám, hogy ez is éppoly nevetséges.
Csak már annyira megszoktam ezt a történetet.
(Nevetés)
Szóval, nem érezhettem a fiúkkal szemben felsőbbrendűnek magam.
De a kérdés, amit először kérdeztek, amikor megérkeztek
nagyon megragadt a fejemben:
Hiszem-e, hogy Isten szeret engem teljes szívéből?
Mert nem tudtam igazán, hogy mit is érzek a kérdés kapcsán.
Ha azt kérdezték volna,
Érzed-e, hogy Isten teljes szívéből szeret?
Az egészen más lett volna. Azt hiszem, azonnal válaszoltam volna,
"Igen, igen, érzem, állandóan. Érzem Isten szeretetét, amikor megbántott vagy összezavart vagyok,
és vigasztalást érzek, és törődést. Menedéket találok Isten szeretetében
ha nem értem, miért sújt tragédia,
és érzem Isten szeretetét, amikor hálával tekintek a szépségre köröttem."
De mivel úgy kérdezték, hogy a hinni szó volt a kérdésben,
valahogy más volt minden,
mert nem tudtam igazán, hogy hiszem-e, amit oly világosan éreztem.