Tip:
Highlight text to annotate it
X
"A boldogság, akár ha a gyönyörön, akár ha az erényen
vagy akár mindkettőn alapul,
a leggyakrabban kiművelt elméjű és jellemű,
ámde csak mérsékelt anyagi javakkal rendelkező
emberek sajátja..."
Mit tanulhatunk a páviánoktól?
Itt egy nagy hímet látunk, aki alulmarad egy verekedésben,
aztán megkerget egy alárendelt hímet, mire az megharap egy felnőtt nőstényt,
mire az leken egyet egy ifjoncnak,
mire az lelök egy bébit a fáról – és mindez tizenöt másodperc alatt.
És mivel a kontrollvesztés és a kiszámíthatatlanság
a stressz legjelentősebb okai közé tartoznak,
az egyszeri alacsonyabb rangú pávián,
aki épp csak üldögél és nézi a zebrát,
mikor egyszercsak egy fölötte álló, akinek éppen rossz napja van,
alaposan helybenhagyja, hát az bizony
súlyos pszichés stresszt szenved el.
Robert egyik korai felfedezése az volt, hogy öszefüggést talált
a páviánok sztressz-szintje és a hierarchiában betöltött helye között.
A páviánhordáknak akár száz tagja is lehet.
Akárcsak mi, evolúciójuk során ők is nagy agyat fejlesztettek ki,
amely lehetővé teszi, hogy eligazodjanak egy nagy és bonyolult társadalomban.
A túléléshez náluk egyfajta pávián-politikai agyafúrtság szükségeltetik,
a hierarchia csúcsára a legravaszabb és legagresszívabb hímek kerülnek -
és ők szerzik meg az ezzel járó extrákat is.
Szabadon választhatnak nőstényt, annyit esznek, amennyit csak akarnak,
és az alárendeltjeik mind szívesen kurkásszák is őket.
Minden hím pontosan tudja, hol a helye a társadalomban:
hogy ki kínozhatja őt, ő kiket kínozhat,
sőt, még azt is, hogy az általa kínzottak kit kínozhatnak.
Harminc év után talán rémesen hangzik tőlem ez a vallomás,
de tulajdonképpen nem igazán szeretem a páviánokat.
Akadtak egyes egyedek az évek során, akiket nagyon bírtam,
de igazából egytől egyig ravaszkodó, alattomos,
Machiavelliánus dögök, és rémesen bánnak egymással,
így aztán tudományos kutatásom tárgyául kiválóan megfelelnek,
meg hát nyilván nem is azért vagyok itt, hogy bizalmas kapcsolatba lépjek velük...
22 évvel ezelőtt az akkor 30-éves Sapolsky
úttörő kutatásával elnyerte a McArthur Alapítvány Géniusz Ösztöndíját.
Először a páviánok levett vérében
kezdte mérni a stresszhormon mennyiségét, és ez
két figyelemre méltó felfedezéshez is vezetett.
Egyrészt, a páviánok vérében található stresszhormon szintjét
a hierarchiában elfoglalt helyük határozza meg:
a domináns hímek stresszhormonszintje alacsony,
az alárendelt felnőtteké viszont jóval magasabb.
De talált ennél árulkodóbb adatokat is:
Sapolsky mintájában az alacsony státuszú egyedeknek, a “nincsteleneknek”,
a szíve is gyorsabban vert, és a vérnyomásuk is magasabb volt.
Ő volt az első, akinek vadon élő főemlősnél
sikerült kimutatnia
a stressz egészségkárosító hatását.
Az átlagos hordában tehát egy stresszelt, rossz egészségi állapotú páviánnak
magasabb a vérnyomása és a stresszhormonszintje,
az immunrendszere sem működik túl jól,
az ivarszervei is nagyobb valószínűséggel mondják fel a szolgálatot,
az agyának a biokémiai működése pedig némiképp hasonlít
a klinikai depresszióban szenvedő emberekére,
és hát mindezek nem éppen az egészséges és virgonc öregkor előrejelzői.
Húsz évvel ezelőtt Robertet megdöbbentő élmény szembesítette ezekkel az összefüggésekkel.
Az első horda, amelyet megfigyelt, az a páviáncsapat, amelyhez a legközelebb került
és amelyikről több könyvet is írt, katasztrófát szenvedett el.
Az esemény alapvetően megváltoztatta Robert kutatásának irányát.
Harminc évvel ezelőtt a kikaraki hordával kezdtem a terepmunkát.
Akkoriban teljesen átlagos páviánhorda volt:
a hímek agresszivak voltak, a társadalom erőteljesen hierarchikus volt,
a nőstényeket rengeteget bántották – a legtöbb horda így működik.
Aztán, most már lassan húsz évvel ezelőtt,
történt egy szörnyűség, ami viszont tudományos
szempontból roppant érdekes hatással volt a hordára.
A kikaraki horda akkoriban elkezdett egy közeli turistaszállás szemeteséből
ennivalót kukázni magának.
Végzetes újítás volt.
A szemétbe tuberkulózissal fertőzött húst dobtak ki.
Ez azzal a következménnyel járt, hogy
a csapat hímjeinek több mint a fele elpusztult.
Érthető módon rémesen összezuhantam és roppant dühös is lettem a történtektől.
Harminc éves korában ez ember még megengedheti magának, hogy mélyen,
érzelmileg kötődjön egy páviáncsapathoz, és hát érzelmekben nem is volt ott hiány.
Robert úgy érezte, tíz évnyi kutatása veszett oda.
De aztán, amikor áttekintette,
hogy ki pusztult el és ki maradt életben, különös dolgot vett észre.
Nem véletlenszerűen pusztultak el a hímek. A legagresszívebbek,
azok, akiknek nem voltak túl erős szociális kapcsolatai,
akik nem kötődtek a többiekhez, akik nem töltöttek
sok időt a kurkászással és a barátkozással –
nos, azok kapták el a betegséget, és azok pusztultak bele.
Eltűnt az összes alfahím.
A kikaraki horda pedig átalakult.
A járvány végére kétszer annyi nőstény maradt, mint hím,
és azok a hímek maradtak meg, akik, tudományos szakkifejezéssel szólva,
rendes csávók voltak. Nem voltak agresszív barmok,
rendesen viselkedtek a nőstényekkel és ápolták a szociális kapcsolataikat –
és ez tökéletesen átformálta a horda általános légkörét.
Amikor a hím páviánok elérik a kamaszkort,
általában elhagyják a szülőcsapatukat és vándorolnak,
majd idővel egy új hordához csatlakoznak.
És amikor ehhez a hordához csatlakoztak kamasz hímek,
érkezéskor azok is pont olyan seggfejek voltak,
mint a bolygónkon élő legtöbb hímnemű kamasz,
és körülbelül hat hónapba tellett, amíg megtanulták:
“Ebben a hordában nem így mennek a dolgok.
Mi nem csinálunk ilyesmit. Nem vagyunk agresszívak,
több időt töltünk egymás kurkászásával, a hímek is nyugodtabbak egymással,
és nem szoktunk csak azért elpáholni egy nőstényt, mert épp rossz napunk van.” -
és az új csávók jó hat hónap alatt elsajátították ezt a stí***,
és hát a páviánoknál is beszélhetünk kultúráról,
és ez a horda olyan kultúrát alakított ki, amelyben
az agresszió szintje kirívóan alacsony,
a csoporton belüli kötődések különösen erősek
– és ez húsz év után még mindig így van!
Tehát a tragédia egyben alapvető tanulsággal is szolgált Robert számára,
nem csak a sejtek szintjén,
arról, hogy hogyan hat a társadalomra a stressz hiánya.
Megmaradt vajon ezeknél a majmoknál a magas vérnyomás?
Nem. Megmaradtak az agyukban a szorongásra jellemző működések,
a magas stresszhormonszint? Egyáltalán nem.
Nem pusztán a hierarchiában elfoglalt pozíció számít,
a legfontosabb a rangsorban elfoglalt hely jelentősége.
Mit tanulhat tehát a páviánoktól az emberi társadalom átlagos tagja?
Ne harapj bele valakibe csak mert rosszul érzed magad,
semmilyen módon ne verd le másokon a saját bajodat,
a társas kötődések figyelemreméltóan nagy hatással vannak a közérzetre –
és ezt én mondom, aki olyan világban élek,
ahol az ambíció, a vállalkozókedv, az “alfaság” dominál.
Szóval mindezek a dolgok tényleg fontosak, és a
társas kapcsolatok ápolásának egyik legjobb módja az,
ha inkább adunk, mint kapunk –
mindezek a dolgok jobbá tehetik a világot.
A páviánok másik tanítása pedig az,
hogy ha ők képesek egyetlen generáció alatt megváltoztatni
az állítólagosan teljesen általános és kőbe vésett társadalmi rendszerüket,
akkor mi sem takarózhatunk azzal, hogy hát sajnos
az emberi társadalmakban bizonyos dolgok elkerülhetetlenek.
Robert munkásságának alapvető, megkerülhetetlen kérdése tehát a következő:
van ahhoz bátorságunk, hogy tanuljunk a páviánoktól?
A kikaraki horda nem egyszerűen elviselte, hogy megszűnt az állandó stressz:
sokkal jobban lettek tőle.
Vajon nekünk is sikerülhet?