Tip:
Highlight text to annotate it
X
Ebben a világban ha folyamatosan keressük az ideálokat,
olyanokban kifejezve, mint a leggyönyörűbb, a legédesebb,
a legbájosabb, a legodaadóbb, a legszerelmesebb.
[Abszolút lelki társ]
A személy, aki a legjobb hasonmásom lehetne,
egy ideális visszatükröződése a szépségnek, a bájnak, az édességnek, a szeretetnek, az odaadásnak,
azáltal, amit látunk, hallunk, érzünk, ízlelünk, érintünk és szaglunk.
Mi van akkor, ha ez a legfelsőbb valóság?
Ahelyett, hogy azt mondanánk, hogy mindennek a legfelsőbb forrása
valami személytelen és talán tudattalan.
Vagyis ami halott és tudattalan, az életet ad sok tudatos létnek.
Ami nem lát, az ad látást oly sokaknak.
Aminek nincsen képessége hallani, az megengedni mindenkinek, hogy halljon.
Ami nem tud ízlelni, az megajándékoz mindenkit az ízlelés képességével.
Be vagyunk etetve ezzel a... mi is a szakkifejezés erre...
dumával, azt hiszem, ez a tudományos neve.
Meg vagyunk etetve ezzel a tömegeszmével és elutasítjuk a Személyes Istent.
És úgy véljük, hogy nagyon modern, nagyon haladó, tudományos gondolkodók vagyunk.
Mert nem tudjuk befogadni, hogy az eredeti forrása
minden érzéki képességnek és kapacitásnak
ugyancsak érzéki képességgel és kapacitással rendelkezik.
Tagadjuk ezt azzal, hogy ez már túl sok lenne.
Úgy értve, hogy az már Isten vagy valami más lenne.
Nos igen, ez elképzelhetetlen lenne,
hogy egy abszolút személyiség, aki abszolút gyönyörű,
abszolút bájos, abszolút humoros, abszolút ízléses,
aki képes egyidejűleg viszonozni minden élőlény ideálja utáni sóvárságát,
hogy ő az Abszolút lenne, természetesen.
Tehát a Legfelsőbb Valóság gyönyörű, szeretetteljes, bájos és édes,
a tudomány pedig nem hajlandó kiegyezni ezzel.