Tip:
Highlight text to annotate it
X
Negyedik rész: Mi határozza meg, mennyi pénzt hozhatnak létre a bankok.
Tulajdonképpen, mi korlátozza, mennyi pénzt hozhatnak létre a bankok?
Valószínűleg láttad a pénzmultiplikátor modellt
az előző videóban. Ebben a modellben a bankoknak
ügyfeleik pénzének egy részét tartalékban kell tartaniuk. A tartalékráta általában 10%, ami
azt jelenti, hogy minden 100 fontra, amit a bankban helyeznek el az ügyfelek, a banknak 10 fontot
valahol tartalékolnia kell. Ez azt is jelenti a bankok csupán tízszeresére tudják
növelni a pénzkínálatot a valódi állam által létrehozott pénzhez képest.
Azt mondtuk, hogy ez a modell, teljesen pontatlan, legalábbis az Egyesült Királyságban. Először is
a kötelező tartalékráta Nagy Britanniában nem 10%, hanem nulla.
De még ennél is alapvetőbb fontosságú, hogy a tartalékráta csak akkor korlátozná a pénzmennyiséget,
amelyet a bankok létre tudnak hozni, ha a "tartalék" pénzt valóban kivonnák a körforgásból
és egy széfbe raknák, vagy elektronikus megfelelőjébe. Ha a Bank of England valóban
megkövetelné a bankoktól, hogy 10 font készpénzt vagy jegybanki számlapénzt tartsanak minden 100 font után, amit
az ügyfél bankszámlájára írtak, akkor ez a pénzkínálatot
a monetáris alap (kp. + jegybanki szla. pénz) kb. tízszeresében limitálná. A piramis modell
ebben az esetben valóban működne.
De ez általában nem így történik. Amikor még volt tartalékráta az Egyesült Királyságban, ezt
likviditási rátának hívták. A likviditási ráta félrevezetően hasonlít a tartalékrátához
de alapvetően különböző.
A likviditási ráta a bankoktól megköveteli, hogy likvid eszközöket tartsanak betéteik meghatározott arányában.
Amennyiben a likviditási rátát 10%-ban határoznánk meg, akkor a bank minden 100 font után ügyfelei számláján
10 fontot kellene tartson likvid eszközökben.
Most nyilván azon gondolkozol, mi a különbség e között és a normál tartalékráta között?
Nos a legfontosabb a likvid eszköz kifejezés. A likvid eszközök magukban foglalják a készpénzt és a jegybanki
számlapénzt, de más dolgokat is tartalmaznak, kiemelten állampapírokat.
Míg a tankönyvi modellekben használt tartalékráta szerint a bankoknak készpénzt kell tartaniuk
és jegybanki számlapénzt a az ügyfeleik bankszámláinak teljes egyenlegének
arányában, a likviditási ráta lehetővé teszi, hogy a bank a készpénzzel és a jegybanki számlapénzzel államkötvényeket
vásároljon. A kötvényeket szintén el lehet számolni a likviditási ráta felé, ami azt
is jelenti, hogy ha a bank egyáltalán nem tart készpénzt vagy jegybanki számlapénzt, akkor is teljesítheti ezt az arányt.
De a legfontosabb részlet itt az, hogy ha egy bank a jegybanki számlapénzből állampapírt vásárol
a jegybanki számlapénz egy másik bankhoz kerül. Más szavakkal nem kerülnek ki
a körforgásból -- továbbra is a rendszerben forognak tovább.
Ez azt jelenti, hogy a likviditási rátának a tartalékrátával szemben nincsen
korlátozó hatása a teljes pénzmennyiségre.
amelyet a bankszektor teremt.
Vagyis a likviditási ráta nem korlátozza a bankszektor képességét
a pénzteremtésre.
Az Egyesült Királyságban valóban használatban volt a likviditási ráta. Valójában a bankok a 19. század
közepétől átlagosan teljes kötelezettségeik 60 százalékát tartották
likvid eszközökben. Ez egy önként vállalat tartalék követelmény volt -- ez az amit a bankok
tudták, hogy vissza kell tartaniuk ahhoz, hogy elkerüljenek egy bankpánikot.
Az 1866-os bankválságot követően a Bank of England lett "végső
hitelező", elkötelezve magát a bankok hitelezése mellett, amennyiben kifogytak pénzükből, hogy teljesíthessék kifizetéseiket.
Amint ez a biztonsági háló létrejött, a bankok likvid tartalékaikat 30%-ra csökkentették.
1947-ben amikor a Bank of England-et államosították, a formális likviditási rátát 32%-ban határozták
meg. Ez a tartalékráta arra kötelezte a bankokat, hogy 32 fontnyi készpénzt, jegybanki számlapénzt
és állampapírt tartsanak minden 100 font után ami ügyfeleik számláján volt. Természetesen mivel az
állampapírok némi kamatot termeltek, a jegybanki számlapénzzel és a készpénzzel szemben, a bankok
annyit próbáltak a 32%-ból állampapírban tartani, amennyit tudtak.
1963-ban a likviditási ráta 28 százalékra csökkent. A Bank of England szavaival:
"1971 előtt a kereskedelmi bankok a betétek 28%-nak megfelelő likvid
eszközt kellett tartaniuk. 1971-től ez enyhült és egyben ki is szélesedett, a bankoknak ezentúl
megfelelő kötelezettségeik 12,5%-át kellett likvid eszközben tartaniuk.
A szabályzói és gazdasági környezet kombinációja egybe esett
a 20. század leggyorsabb hitel növekedésével. (10. ábra). Hozzájárulva
a bankok likvid eszközeinek csökkenéséhez, mely végül a 70-es évek végére
5% alá süllyedt".
Az idézetben a "hitel növekedés" valójában a bankok által teremtett
pénz mennyiségének növekedését jelenti, következésképpen az adósságállomány jelentős növekedését is.
Végül 1981-ben a likviditási rátát teljesen eltörölték.
Ha a Bank of England már nem határoz meg likviditási rátát, van természetes
követelmény arra vonatkozóan a bankok mennyi likvid eszközt tartsanak ügyfélbetétjeik arányában?
Más szavakkal, van természetes határa a rendszernek?
Nos nézzük meg még egyszer a központi banki elszámolási rendszert. Emlékeztetőül: 46 bank vezet
számlát a Bank of England-nél. A nap végén, amikor minden kifizetést
sztorníroztak egymással szemben, a bankok el kell számolniuk egymás között
a pénzt átutalva a jegybanknál vezetett tartalékszámláik között.
Nagyon fontos azonban, hogy a jegybanki tartalékszámlák egy zárt kört
alkotnak. Technikailag lehetetlen, hogy a jegybanki számlapénz hagyja el a kört, mert
definíció szerint a tartalékok számok a központi banknál vezetett számlákon és
kizárólag a Bank of England képes arra, hogy létrehozzon, vagy megsemmisítsen jegybanki számlapénzt.
Vagyis, amikor az összes kifizetést klíringelték a nap végén és a bank megtudja mennyire
van szükségük ahhoz, hogy rendezzék a tartozásokat, néhány banknak pénzt kell kifizetnie
más bankoknak, és megint más bankok pénzt kapnak a többi banktól.
Mi történik akkor, ha az egyik banknak nincsen elég jegybanki számlapénze a nap végén
hogy kifizesse a többi bankot?
Nos mivel ez egy zárt rendszer, matematikailag bizonyos, hogy valamelyik
másik banknak több pénze van, mint amennyire szüksége van. Ekkor az történik,
hogy az a bank, amelyiknek több jegybanki számlapénze van, mint amennyire szüksége van, kölcsönadja annak
A jegybanki számlapénznek a kereskedelmi bankok közötti
kölcsönzését hívjuk bankközi piacnak. Ameddig azok a bankok amelyek több jegybanki számlapénze van, mint amennyire szükségük van.
boldogan kölcsönöznek azoknak a bankoknak, amelyeknek kevesebb van, mint amennyire szükségük van, az összes bank képes arra
hogy végrehajtsa kifizetéseit, és nincsen semmi gond.
Vagyis egy bank képes arra, hogy új pénzt hozzon létre a társadalom számára, még akkor is,
ha nincsen megfelelő mennyiségű jegybanki pénze, mivel tudja, hogy a nap végén, amikor
minden kifizetést rendeznek, egy másik bank mindig fog tudni kölcsönözni
ahhoz, hogy rendezni tudja kifizetéseit.
Vagyis ameddig a bankok ugyan abban az ütemben növelik hitelezésüket, a pénzkínálat
a nélkül tud növekedni, hogy szükség lenne a jegybanki pénzmennyiség növelésére.
Vagyis a bankok nem függnek a jegybanki pénz mennyiségétől, mielőtt hiteleznének. Létrehozhatják a hitelt
először, majd később néznek a tartalékok után, más bankoktól kölcsönözve azt.
Együttesen a bankok képesek arra, hogy majdnem korlát nélkül növeljék a pénzkínálatot, a nélkül, hogy
a jegybanki pénz mennyisége korlátot jelentene. A pénzügyi válság előtt
a kereskedelmi banki számlapénz és a jegybanki pénz mennyisége közötti arány
80:1 volt.
Természetesen ez csupán abban az esetben működik, ha a bankok hajlandóak kölcsönözni egymásnak. Ha úgy
gondolják, hogy a többi bank nem fizeti vissza a kölcsönt, akkor nem fognak kölcsönözni. Ha néhány bank
úgy dönt, hogy visszatartja jegybanki tartalékait és nem vesz részt a bankközi piac tranzakcióiban
matematikai bizonyossággal kijelenthető, hogy néhány másik banknak nehézségei lesznek
kifizetéseivel. Ha ez megtörténik akkor az egész fizetési rendszer nagyon gyorsan darabjaira
eshet, Ez történt a pénzügyi válság során.
Az egyetlen lehetőség arra, hogy ezt elkerüljük, a központi bank kezében volt, olyan mennyiségű tartalékot pumpált a rendszerbe
hogy minden egyes banknak több volt, mint amennyire szüksége volt. Ez azt jelentené, hogy a bankoknak többé nincsen
szükségük arra, hogy egymástól kérjenek kölcsön. És ez az, amit a Quantitative Easing séma elért azzal,
hogy olyan mennyiségű jegybanki pénzt pumpált a rendszerbe, amivel szükségtelenné vált az, hogy egymásnak kölcsönözzenek a bankok.
Eddig láttuk, hogy nincsen likviditási tartalékráta, és a bankoknak nincsen igazán
szükségük központi banki pénzre ahhoz, hogy hitelezzenek.
De mi van a tőkemegfelelési mutatókkal vagy Bázeli megállapodással, amiről mindenki beszél?
Nos a tőkemegfelelési mutatók valami meglehetősen másra utal, de ahhoz, hogy megértsük miért
újból rá kell néznünk a mérlegre.
Emlékszünk arra, hogy az eszköz oldal mutatja azt, ami a bank tulajdonában van,
beleértve az összes hitelét, a forrás oldal minden olyat mutat amivel
a bank más társaságoknak vagy magánszemélyeknek tartozik.
Van egy harmadik része is a mérlegnek, amelyet saját tőkének hívnak.
A saját tőke egész egyszerűen az az összeg, amely a tulajdonosoknál marad, ha a cég összes
eszközét értékesítik és kötelezettségeit teljesítik.
Csőd elkerülése érdekében a bank eszközeinek meg kell haladnia kötelezettségeit.
Amikor valaki nem fizet vissza egy kölcsönt, és leáll a törlesztéssel, a banknak tulajdonba kell vennie
a házat és értékesítenie, általában egy aukción.
A bank általában kevesebbet kap az aukción, mint a kölcsön eredeti értéke. Ez
azt jelenti, hogy pénzt veszít a ház tulajdonba vételével. A mérlegben lévő jelzálogkölcsön
amely eredetileg negyed milliót ért, egy házzá alakult, amelyet eladnak
kevesebb, mint negyedmillióért.
Vagyis ha a kölcsönöket nem fizetik vissza, az csökkenti a bank eszközeit.
Amennyiben a kölcsönöknek csak töredékével történik meg ez, nincsen probléma. A bank ugyanis
úgy számol, hogy egy két kölcsön minden 100-ból problémás, ez részét képezi
a ***ázatnak, és a többi kölcsönből befolyó kamatoknak
fedeznie kell ezeket a veszteségeket.
Amennyiben azonban mindenki egyszerre válik fizetésképtelenné, a bank eszközei gyorsan elolvadnak.
Ha a bank eszközei annyira lecsökkennek, hogy kisebbek tartozásainál, akkor
a bank inszolvenssé válik, fel kell számolni és bezárni.
A probléma az, hogy amíg a felszámolás zajlik, a legtöbb ügyfél, ne fér
hozzá pénzéhez. Ez jelentős problémákat okozhat a gazdaságban, és akár
pánikhoz is vezethet, amikor az emberek megpróbálnak hozzáférni más számláikhoz
problémát okozva ezzel más bankoknak is.
Annak érdekében, hogy ez ne következhessen be, létrehozták az úgynevezett Bázel kritériumok,
vagy tőkemegfelelési mutatók.
A tőkemegfelelési mutatók tulajdonképpen megkövetelik a banktól, hogy kellően nagy puffere legyen
ahhoz, hogy elviselje az esetleges veszteségeket. Minél nagyobb a puffer, a bank kölcsönei közül annál több
dőlhet be, mielőtt inszolvensé válik.
Nem megyünk bele részletesen abba, hogyan működik a szisztéma, de egy fontos dolog
amelyet meg kell érteni az ez. Ha egy bank nyereséget ér el hitelezése révén, a profit növeli
a tőkepuffer méretét. Amennyiben tőkepuffere nagyobb, akkor megengedheti,
hogy további hiteleket helyezzen ki. Vagyis, ha a gazdaság fejlődik, a bankok hitelkihelyezési képessége
is javul. Ez további hitelnövekedéshez vezet, amely növeli a profitot, és tovább növeli
hitelezési képességüket. Más szavakkal, a tőkemegfelelési követelmények nem korlátozzák
a bankok pénzteremtését, ha a gazdaság növekszik. Ugyanakkor korlátozzák azt,
ha a gazdaság rosszul teljesít.
Ahogy láttuk, egy nemzet pénzkínálata a bankok hitelezésétől függ,
ami azt jelenti, hogy a tőkepuffer a pénzkínálat stabilitását rontja.
A legfontosabb ugyanakkor, hogy a tőkemegfelelési tartalékokat, nem azért hozták létre, hogy
korlátozzák, mennyi pénzt teremtenek a bankok, vagy mennyire hitelezhetnek felelőtlenül.
Ez egyszerűen csak arra szolgál, ha a dolgok rosszul alakulnak és a hitelek bedőlnek,
a banknak legyen elég puffere, hogy elkerülje a csődöt.
Összefoglalva, mi korlátozza a bankokat a pénzkínálat növelésében?
Láttuk, hogy a tartalékráta, amely a tankönyvekben szerepel, soha nem
létezett az Egyesült Királyságban. Láttuk, hogy a likviditási ráta amely valaha létezett
csökkent, majd eltörölték, és akkor is amikor létezett, csak a pénzteremtés
sebességét korlátozta, de teljes méretét, hogy
meddig nőhet nem.
Láttuk, hogy a tőkemegfelelési mutatók és a Bázeli kritériumok a bank
csődjének megakadályozására szolgálnak, ha bedőlnek a hitelek, mint veszélyes hitelezésük megállítására, vagy annak
korlátozására, mennyi pénzt hozhatnak létre hitelezés révén. És bár a tőkemegfelelési követelmények
korlátozhatják a hitelezést egy banki krízist követően, azonban nem akadályozzák meg a hitelezés növekedését gazdasági fejlődés idején.
Azt is láttuk, hogy nincsen természetes korlátja annak, hogy a bankok milyen gyorsan tudnak pénzt
teremteni. Tudják, hogy még akkor is, ha nincsen elég központi banki számlapénzük, hogy
fizessenek, képesek lesznek ezeket kölcsön kérni egy másik banktól, vagy a központi banktól.
Ez mind azt jelenti, hogy pénzteremtés egyetlen korlátja
a bankok hitelezési hajlandósága. És hajlandóságuk a bizalomtól függ.
Más szavakkal, egy nemzet pénzkínálata a bankok és bankvezérek
hangulatingadozásaitól függ. Ez egyértelműen ostoba módja a gazdaság vezetésének.
Subtitles by the Amara.org community