Tip:
Highlight text to annotate it
X
Fordító: Maria Ruzsane Cseresnyes Lektor: Laszlo Kereszturi
Helló!
(Nevetés)
Hogy ezt meg miért csináltam?
Először is, jó vizuális benyomást akartam
tenni Önökre.
De a fő ok persze az, hogy
ezt váltja ki belőlem, ha arra kényszerítenek,
hogy ezt az ocsmány Lady Gaga mikrofont viseljem.
(Nevetés)
Az állványos mikrofont, azt megszoktam.
Igen praktikus egy hangosító rendszerben.
(Nevetés)
De ezt a fejelmre csiptetik és valami bekattan.
Rögtön olyan kurvás leszek.
(Nevetés) Sajnálom.
Hmm, máris olyan dolgokat mondok, amiket nem kéne.
(Nevetés)
Hölgyeim és uraim,
életem elmúlt 25 évét könyvek tervezésének
szenteltem.
Igen, KÖNYVEKÉRE. Tudják azok az összefűzött ívek -- a papíron festék.
Nem lehet kikapcsolni semmilyen kapcsolóval.
Mondják el a gyereknek!
Az egész dolog valami kis ártatlan félreértéssel kezdődött,
akárcsak a penicillin. (Nevetés)
Valójában eredetileg
grafikai tervező akartam lenni
az egyik nagy New York-i tervező cégnél.
De 1986 őszén, amikor megérkeztem,
és résztvettem jó néhány interjún,
azzal szembesültem, hogy csak egyetlen helyre kellek,
az Alfred A. Knopf könyvkiadó
művészeti vezetője asszisztensének.
Elég hülye voltam,
de annyira azért nem, hogy elutasítsam.
Halvány sejtelmem sem volt,
hogy mibe csöppenek bele,
és hihetetlenül szerencsés voltam.
Hamar kiderült, hogy mi a munkám.
El kellett töprengjek, hogy
"Hogyan is néz ki a történet?"
Mert hát a Knopf ebből áll.
Egy történetgyár, egyike a legjobbaknak a világon.
Történeteket adunk ki.
Történet lehet bármi,
és némelyik közülük még meg is történt.
De egy dolog valamennyiben közös:
Mindegyiknek ki kell néznie valahogy.
Kell, hogy legyen saját arcuk.
Miért is? Hogy valami első benyomást adjanak,
hogy megközelítőleg mi vár ránk.
A könyvtervező formát ad a tartalomhoz,
és egyben
megpróbál gondosan egyensúlyozni a kettő között.
Nos, a Penn State Univesity grafikai kurzusának
a legelső napján
a tanárom, Lanny Sommese bejött a terembe
és felrajzolt egy almát a táblára,
és alá odaírta: "alma"
és azt mondta: "Első lecke. Figyeljenek!"
És megmutatta a képet, és azt mondta:
"Vagy ezt mondják," és most a szót fedte fel,
"vagy megmutatják ezt!"
De semmiképp nem csinálják ezt!"
Mert akkor hülyének nézik a hallgatóságot.
(Nevetés)
És annál azért jobbat érdemelnek.
És lám, nézzék csak, elég hamar
ki is próbálhattam ezt az elméletet
azon a két könyvön, amin a Knopfnál dolgoztam.
Az egyik Katharine Hepburn memoárja volt,
a másik Marlene Dietrich életrajza.
A Hepburn-könyv
könnyed, fecsegő stílusban volt írva, olyan volt,
mintha ott ülne velünk szemben az asztalnál, és mesélne.
A Dietrich-kötet egy visszaemlékezés volt,
a lánya által írt életrajz.
Szóval, a Hepburn-történet szavakat kívánt,
a Dietrrich képeket, és ezt is csináltuk.
Itt vannak, nézzék!
Tiszta forma, tiszta tartalom, egymást támogatva.
Semmi harc, hölgyek.
"Mi az a Jurassic Park?"
Mi itt a történet?
Valaki
újraalkotja a dinoszauruszokat
úgy, hogy kivonja a DNS-üket
a történelem előtti borostyánkőből.
Zseniális!
(Nevetés)
Szerencsémre
New Yorkban élek,
ahol tömérdek dinoszaurusz van.
(Nevetés)
Így hát
elmentem a természettudományi múzeumba,
megnéztem a csontokat, bementem az ajándékboltba,
és vettem egy könyvet.
Különösen megfogott a könyvnek ez az oldala,
még pontosabban a jobb alsó sarka.
Fogtam ezt az ábrát,
és betettem a fénymásolóba.
(Nevetés)
és fogtam egy pausz papírt,
és ráragasztottam a fénymásolóra
celluxszal -- szóljanak, ha túl gyors vagyok --
(Nevetés)
és fogtam egy csőtollat --
magyarázzák el a fiataloknak --
(Nevetés)
és elkezdtem újraépíteni a dinoszauruszt
Fogalmam sem volt, hogy mit csinálok,
fogalmam sem volt, hogy mire akarok kilyukadni,
de egy bizonyos pontnál megálltam --
amikor úgy tűnt, hogy ha folytatom, akkor túl messze megyek.
És végül egy olyan képet kaptam,
ami úgy nézett ki, mint egy állat a teremtés folyamatában.
A folyamat közepén vagyunk tehát.
És dobtam még rá némi tipográfiát.
Egy kis egyszerűt,
ami amolyan közparkot sejtet.
(Nevetés)
A házban mindenkinek tetszett,
és így ment el a szerzőnek.
Michael már ekkor is
nagymenő volt.
"Michael Crichton faxon válaszol:"
"Hinnye, kurvajó borító"
(Nevetés) (Taps)
Nagy megkönnyebbülés volt látni, amint jön ki a gépből.
(Nevetés)
Sajnálom, hogy Michael már nincs köztünk.
És lám, az MCA Universaltól
valaki egyszercsak felhívja a jogi osztályunkat,
hogy megvehetné-e a kép felhasználási jogát,
arra az esetre, ha netalán fel akarnák használni.
Tényleg felhasználták.
(Nevetés) (Taps)
És boldog voltam.
Tudjuk, hogy milyen jó film volt,
és érdekes volt látni,
hogy hogyan lett belőle jelenség, a közbeszéd része,
és látni a különféle változatait.
Nemrég
erre bukkantam a hálón.
Nem, ez nem én vagyok.
De bárki is,
elképzelem, hogy egy szép napon így ébredt:
"Jaj, Istenem, ez nem volt még itt az este!
Hogy én milyen részeg voltam!"
(Nevetés)
Gondolják el, kipattan a fejemből,
megrajzolom a kezemmel, majd ott van a lábán.
(Nevetés)
Micsoda felelősség!
Ezt a felelősséget komolyan kell venni.
A könyvtervező felelős tehát:
az olvasónak, a kiadónak és leginkább a szerzőnek.
Azt szeretném, hogy amint ránéznek a szerző könyvére,
azt mondják: "Hú, ezt el kell, hogy olvassam!"
David Sedaris az egyik kedvenc íróm,
és ennek a gyűjteménynek a címadó esszéje
egy nudista telepen tett látogatásról szól.
Azért ment oda, mert volt benne
valami félelem a saját testképével kapcsolatban,
és ki akarta deríteni az okát.
Számomra egyszerűen ürügy volt arra, hogy tervezzek egy könyvet,
amiről szó szerint le lehet húzni a gatyát.
De ha ezt megtesszük,
nem azt kapjuk, amit vártunk.
Ennél mélyebb dolgot kapunk.
És David különösen szerette ezt a dizájnt,
mert ha dedikál, amit elég gyakran tesz,
akkor egy filctollal belefirkálhat, valahogy így.
(Nevetés)
Helló!
(Nevetés)
Augusten Burroughs írt egy memoárt
arról az időszakáról, amit az elvonón tölött, a címe: "Szárazon".
Húszas éveiben fontos ember volt, valami hírdetési igazgató,
és -- ahogyan ezt mondani szokás -- masszív alkoholista.
Ő persze nem így gondolta,
de a kollégái közbeléptek, és azt mondták neki:
"Vagy elmész elvonókúrára, vagy kirúgnak és meghalsz."
Erre a feladatra mindig úgy gondoltam,
amit úgy nevezhetnék, hogy a 101-es típus ellentettje.
Hogy ez mit jelent?
A "Bevezetés a tipográfiába" tantárgy első napján általában
kap az ember egy feladatot: kiválasztanak egy szót,
és azt úgy kell megjelenítenie, hogy azt mondja, amit jelent. Ez a 101-es típus, rendben?
Nagyon egyszerű dolog.
Itt ennek a fordítottjáról van szó.
Azt akartam, hogy erről a könyvről látszódjék, hogy hazudik nekünk,
kétségbeesetten és reménytelenül, ahogyan egy alkoholista teszi.
A megoldás a lehető legegyszerűbb volt, amit csak el lehet képzelni.
Beállítottam a betűtípust, kinyomtattam egy Epson nyomtatón
egy vízre oldódó tintával, majd felragasztottam a falra
és rázuttyintottam egy vödör vizet. Kész is van!
Azután a nyomdában
a nyomdagép kent valami paca-szerű mázt a tintára,
és tényleg úgy nézett ki az egész, mintha elázott volna.
Nem sokkal a könyv megjelenése után Augustent feltartóztatták egy repülőtéren,
és ő elbújt a könyvesboltban,
hogy meglesse, ki veszi a könyvét.
Egy a nő odament,
végigmérte, és odavitte a pénztárhoz,
és azt mondta a pult mögött álló embernek: "Ez a példány sérült."
(Nevetés)
A fickó a pult mögött ezt válaszolta: "Tudom hölgyem. Mindet így kaptuk."
(Nevetés)
Hát, ez a jó nyomdai munka.
A könyv címlapja
egy eszencia.
Ha úgy tetszik,
a történet haikuja.
Ez a bizonyos történet
az Osama Tezuka-féle
Buddha élete,
a nyolc kötet egyben. De a legjobb az egészben,
hogy amikor ott van a polcon, összeáll belőlük Buddha élete képekben,
ahogyan az egyik korszakából a másikba lép.
Mindezek a megoldások
a könyv szövege alapján születtek:
ha egyszer a címlap tervezője elolvassa a szöveget,
akkor tolmáccsá,
a szöveg értelmezőjévé válik.
Ez a történet egy igazi kirakós rejtvény volt.
Itt van, hogy miről is szól.
"INTRIKA ÉS GYILKOSSÁG A 16. SZÁZADI OTTOMÁN UDVARI FESTŐK KÖRÉBEN"
Oké, összegyűjtöttem egy egész készletet festményekből,
rájuk néztem, szétszedtem őket
és újra összeraktam.
Íme az eredmény.
Ez itt a címlap és a gerinc, síkba terítve.
De az igazi történet akkor kezdődik, amikor a borító a könyvre kerül, az meg a polcra.
Ahh, itt vannak a
a titkos szerelmesek. Húzzuk csak ki őket!
Hú, felfedezte őket a szultán!
Nem fog örülni nekik.
Jujj, és most a szultán veszélyben van!
Most már tényleg ki kell nyitni,
hogy megtudjuk, mi fog most történni!
Na ezt próbálják meg a Kindle-ön!
(Nevetés)
Na de ne menjünk bele!
Komolyan.
Sok előnye van az e-booknak:
könnyű, kényelmes, hordozható.
De valami biztosan elveszett: a hagyomány,
az érzékszervi tapasztalás, az érzéki öröm --
az emberi természet egy darabja.
Tudják, hogy John Updike-nak mi volt az első dolga,
amikor megkapta egy új könyvének egy példányát
Alfred A. Knopftól?
Először is megszagolta.
Azután végigsímított kezével az íven,
a friss tintán és a papír cakkos szélén.
Hosszú évek során és sok könyv után sem fáradt bele.
Semmi bajom az iPaddel
de higgyék el, hiába szagolgatják.
(Nevetés)
Szinte látom, ahogy az Apple-ös srá*** írják az sms-t:
"fejlesszünk ki egy illatosító plug-int!"
(Nevetés)
És az utolsó történet, amit most elmondok, az történet a javából.
Egy asszony, Aomame
1984-ben ***ánban ott találja magát
egy felüljáró csigalépcsőjén, lefelé véve a kanyarokat.
Amikor eljut a lépcső aljára,
azt érzi hirtelen,
hogy egy új valóságba érkezett meg
ami épp csak egy picit tér el attól, amit otthagyott,
nagyon hasonló, de mégis más.
Így hát a létezések párhuzamos síkjairól beszélünk,
mint amilyen egy könyv és a borítója.
Hogyan mutassuk ezt meg?
Visszatérünk most Hepburnhöz és Dietrich-hez, de összekombináljuk őket.
Különböző síkokról beszélünk tehát, és különböző papírdarabokról.
Ez itt egy félig átlátszó hártya.
Ez a formának és a tartalomnak az egyik összetevője.
Amikor a papírborító tetején van,
amire rá kell simulnia, akkor így néz ki.
Szóval, még ha semmit sem tudunk a könyvről,
akkor is arra kényszerülünk, hogy úgy tekintsünk egy személyt,
mint aki a létezés két síkja között lebeg.
És maga a tárgy hív minket, hogy felfedezzük,
hogy beavatkozzunk,hogy elgondolkozzunk,
és hogy megérintsük.
Ez a kötet ahogy megjelent, nyomban a második lett
a New York Times bestseller listáján.
Ez példátlan volt
mind a szerző, mind a kiadó számára.
Egy 900 oldalas könyvről beszélünk,
ami egyszerre hátborzongató és lenyűgöző,
és ahol a cselekmény csúcspontján
apró emberek egy csoportja
előbújik egy alvó lány szájából
és felrobbant egy németjuhász kutyát.
(Nevetés)
Hát nem egy Jackie Collins, az biztos.
Tizennégy hét a bestseller listán,
nyolc utánnyomás, és még mindig viszik.
Szóval, bár mesterségként tekintünk a könyvkiadásra,
de az üzletről is sokat tudunk,
és ha jól tesszük a dolgunkat, és van egy kis szerencsénk,
a mesterműből jó üzlet is lehet.
Ez hát az én történetem. Folyt. köv.
Milyen is ez az egész?
Igen, folytatódik ez, és fog is.
Egy könyvtervező számára
a történet:
habzsolni valóan jó könyv,
szamárfüllel megjelölt oldalak,
jegyzetek a margón,
és hát a tinta szaga.
Köszönöm.
(Taps)