Tip:
Highlight text to annotate it
X
Megjegyzések:
A tartalomjegyzék a . oldalon
található.
Az eredeti képek elérhetők innen: .
Facebook oldalunk: .
APRÓ REGÉNYEK
IRTA
BRÓDY
SÁNDOR.
II. KÖTET.
BUDAPEST,
A MAGYAR NYOMDA
KIADÁSA.
1893.
MAGYAR NYOMDA, BUDAPEST,
JÓZSEF-KÖRUT 47.
ORGONA-VIRÁG.
Szerelmes vagyok az orgona-virágba. Talán betegség is ez, hogy
az orgona-virágba vagyok szerelmes?
Alig várom a reggelt, alig várom, hogy a bokorról letörjek egy
frissen nyilt teljes és harmatos orgonaágat. Körülnézek, nem lát-e
valaki? Aztán megcsókolom. Édes szép, szűz virágom, kedvesem!
Nem jó volna, ha ilyenkor meglátna valaki, a mint arczomhoz
nyomom a virágos ágat, a mint hizelgő szókat susogok neki: «Bájos,
üde, illatos kis lányom, lilaszemü, szelid, harmatos virágom!»
*
Tele volt orgonabokorral a rengeteg nagy, sürü kert. (Tavaly
jártam otthon, megnéztem: kiritkult, kicsi lett.) Husvét után volt,
az ünnep is jó későre esett, lombosak már a fák, rejtelmes homály a
régi érseki parkban. Pedig az utak szegélye mindenütt fehér, lila,
kék virágfa. Levele nem is látszott még a temérdek török
orgonának, messziről egyetlen virágfának látszott mindenik.
Elfult a lélekzetünk, nekem és a kis Borhy Idának, a mint
betévedtünk a kertbe Ida szinte félve fogta meg a kezemet:
– Csakugyan szabad nekünk itt járni?
– Szabad! – mondám merészen és büszkén, de magam is aggódva
néztem körül. A kertben sehol egy lélek, nagy szépségével magára és
ránk volt hagyatva egészen.
Lassankint nekibátorodva bujkáltunk a lombok között.
Elkiáltottam magam:
– Nincs itt senki?
– Ott van mindenki, a hol a mamám, a bálban! – jegyezte meg Ida.
Nevettünk ezen, magunk sem tudva, miért. Különösen nekem támadt
egyszerre vidám, kicsapongó kedvem. Fogtam rögtön egy gyikot
Idának. Egy öreges, zöld gyikot és beszélgetni kezdtem vele. Azt
mondtam a leánynak, hogy tudok gyiknyelven. Elhitte; büszkén és
csudálattal nézett reám feketepillás, lila szemeivel. Talán
csakugyan tudtam is akkor ezt a nehéz nyelvet, de elfeledtem
azóta!
Aztán megtanitottam hangyalest fogni szabadkézzel, előadást
tartottam neki a bogarakról, akkor tanultam ezt a tudományt éppen.
A hősczinczérek, amelyek fő katonai rangban vannak a
bogarak között, nagyon érdekeltek engem is. A bogarakról a lepkékre
tértünk át, de nem volt még csak fehér, közönséges parasztpillangó
és tul voltunk már mind a ketten azon a koron, hogy ezeket
kergessük, csak a szinesek érdekeltek már. Abbahagytuk az egész
tudományt és leültünk egy nagy vadgesztenye alá beszélgetni szabad
tárgyakról és orgona-virágból koszorut füzni, bibliába valót. Egész
öl ágat hoztam neki és még mind, mind keveselte:
– Többet, többet!
Koszorut kötött, nem bibliába valót, hanem a fejére valót,
kaczagott, könyezett, tapsolt örömében, a mint a fekete hajába
tüzdelte:
– Szép vagyok-e?
Szótlanul, de elpirulva néztem. «Bizonyos, hogy szerelmes vagyok
belé!» – gondoltam magamban és egy kissé szégyenkeztem is. Pedig
tizenkettedik évemben voltam már, a lány is tiz. Sokat tudtunk mind
a ketten. Tudtuk, hogy a lányok őt velem, a fiuk engem meg vele
csufoltak. Azt mondták reánk, hogy «szerelmesek!» Ugy nevettek
rajtunk, hogy én majd elfakadtam sirva. Ő csak mosolygott,
elrejtette az arczát és elfutott.
Azon a napon nem jött át hozzánk, pedig a szomszédban lakott.
Másnap oszt’, a szokás ellenére én mentem át. Perczekig
szótlanul állottunk egymással szemben, kerültük egymás
tekintetét.
Mintha csakugyan valami rossz dolgot követtünk volna el!
*
Az orgona-koszoru elkészült egészen, a kis Borhy Ida bámultatta
magát velem, de én alig mertem rá nézni, zavartan játszottam a
fűvel, sárga pampuka-virággal.
«Bizonyos, hogy szerelmes vagyok belé!» – gondoltam magamban és
ettől a gondolattól alig mertem megmozdulni is. Bántam, hogy
elcsaltam ide, hiszen ez az, a mi a szökés! Mit fognak mondani
otthon, mi lesz? A szivem elszorult, a szemem könybe lábbadt és a
kis lány önfeledten, vigan dudorászott magában.
Az egyik pillanatban szerettem volna elfutni, de a másik
pillanatban egész erejével elárasztott a boldog érzés, hogy milyen
jó itt, vele. Inkább meghaltam volna, mintsem hogy elváljak tőle és
lassanként, lopva rája föltekinték. És zavarom, misztikus félelmem
egyszerre elmult. Kezem egyszerre rásiklott a kis barna,
ezüstgyürüs kézre:
– Tudja, mit beszélnek mirólunk? – kérdeztem hirtelen
bátorsággal, de szédülő fejjel.
– Tudom.
Megkönnyebbülve lélekzettem föl: a felelet elárulta, hogy nem
haragszik érte, sőt talán büszke rája, a mit rólunk mondanak. És ha
egy kissé elpirulva is, beszéltem arról én is:
– Hát csak hadd mondják!
De nem ezt szerettem volna mondani, hanem azt, hogy veszek neki
egy palotát, patakot, elviszem a tengerre; – selyem-ruhákat
vásárlok neki; – könyveket, olyanokat, a milyeneket én olvasok
titokban, szépséges szép, homályos, nagyoknak való regényeket. És
megmentem, ha bántani akarják, megfogom a száguldó paripák
kantárszárát, egy rántás a szíjon, egy fölkiáltás és én fölragadom,
karjánál fogva… Mint a hogy olvastam, mint a hogy elgondoltam volna
olvasás nélkül is, vad, fantaszta, különös fejemmel, az örök lázra
örökké hajlandó szivemmel.
Az – emlékszem világosan – nem jutott eszembe, hogy
megcsókoljam. Csak karján és haján szerettem volna végigsimítani a
kezemmel. Vagy megkérni, hogy üssön rám, a hogy tud. Csaknem
kimondtam már, de olyan szelid, olyan nyájas, olyan alázatos
volt.
– Hova megyünk most? – kérdé csendesen.
– A hova akarja!
Kézen fogtuk egymást és ballagtunk ismeretlen, misztikus, vad
utakon, arra, a merre egy fehér kőszobor látszott. Egészen
kifáradtunk, a mig odaértünk; szerettünk volna leülni, de nem volt
hová.
Az egyetlen padon egy kövér, öreg barát szunyókált. Orgona-buga
ütögette a piros orczáját, fehér fejét, de ez nem zavarta, ***árt
pillákkal mosolygott megelégedetten. Nem törődött a napsugárral
sem, mely erről is, arról is – a hogy a virág hajlongott –
végigfutott rajta. Egy fiatal gyik is éppen ott szaladgált a
bocskorán, két csikos czinczér mászott fölfelé a fehér övén…
Roppant barátságosnak, nagyon szelidnek látszott, nem
átallottam, nem féltem hirtelen, bátran köszönteni:
– Laudetur Jesus Christus!
Még álmában köszöntött vissza:
– Szervusz!
*
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy világosan emlékszem csak egy
részére is azoknak a gondolatoknak, melyek akkor egyszerre
telerajzották egyrészt koravén, másrészt meg gyermekinél gyermekibb
fejemet. Az érzésre is csak ugy emlékszem, mint illatára a kertnek.
Egyszer igen jól, máskor meg semmiképp. Minden
összefüggés nélkül való, éles, de alig érthető részleteire
emlékszem akkori lelkiállapotomnak. Például arra, hogy meg kell
tennem, a mit tettem, mert ha nem, a kis Ida elmegy más városba,
soh’se látom többé. És, hogy kötelességem cselekedni végre…
Hogyan jutott eszembe, nem tudom, de eszembe jutott, hogy
fölszólítsam a barátot arra: eskessen bennünket össze, de rögtön,
de titokban… egyszerüen!
Magára a képre egész rikítóan emlékszem. Hogy én mit mondtam,
abból mit sem tudok, de most előttem áll a széles arczu, mosolygó,
vén francziskánus, a mint igy szól:
– Azt akarod, hogy összeadjalak benneteket?! Hopp hó, komolyan
meg akartok esküdni? Mi a neved?
Megfogta a kezünket:
– Hol a pénz érte? A nevetek?
Aztán a térdei közé vont mindkettőnket és megkérdé Idát:
– Akarsz-e ezen tisztességes fiunak felesége lenni?
– Igen! – mondá az csendesen.
A barát valami különös nyelven összeduruzsolt valamit; volt
ebben egy kabalisztikus, semmiféle vallásos szertartásban elő nem
forduló szó, mely akkor is feltünt nekem, ez, hogy
«dehóremeróma»! Aztán egymáshoz dörzsölte a fejünket és mondá:
– Elmehettek, minden rendben van!
Elégedett kaczagása volt az áldás, melyet utánunk küldött.
Délután volt még, de már éreztük, hogy elmul a nap, este lesz.
Csaknem futottunk ki a kertből, a mikor kiértünk az utczára, Ida
levette fejéről az orgona-koszorut, én vittem a kezemben.
– Nem szabad megtudni senkinek! – susogtam.
– Senkinek!
*
Nem tudta meg senki. Nem is csufoltak bennünket tovább, mert én
vigyáztam nagyon. Kevesebbet játszottunk együtt, fiutársaságba
kezdtem járni, bár a kis Ida velem akart lenni mindig. Magunk
között se emlegettük a dolgot, hanem azért tisztában voltunk vele.
Ő tudta kötelességeit, nem is állott szóba más fiuval és
sütött-főzött rám, mihelyt csak egy kis maradék-lisztre tehetett
szert. Kis kalácsokat hozott a szoknyája zsebében, én csak igértem
neki, igértem mindig, mindent.
Nagyon jól éltünk, ritka szép békességben. És közös álmunk nem
egyszerre, hanem lassan foszlott szét. Olyan jó volt, olyan sokáig
értünk oda, a mig egyszerre csak
nevettünk az egészen. De aztán rohamosan hervadt el az
orgonavirág-koszoru…
A többit tetszik is tudni, három fiatalabb lánytestvére volt,
nagyok és erősek, férjhez kellett menni azoknak is. Megkérték –
elment, eltűnt.
*
Csak a kis Borhy Ida tünt el; – az asszonynyal, a ki belőle
lett, sokszor találkozom. Egy sovány, keserü arczu, fehér ajku
asszony. Közönyös irántam ő is, én is egészen közömbös. Pedig soha
senkit sem szerettem mást.
De hisz ez a némber csaknem egy azzal, a kivel tavaszi lombok
alatt örök esküt esküdtem egykor. Semmi köze ahhoz
ennek.
Oh tudom, hogy a kis Ida ebben az orgona-virágban van, melyet
titkos-szerelmesen arczomhoz szorítok. Bájos, üde, illatos kis
lányom, lilaszemü, szelid, harmatos virágom!
Nem lát-e valaki, a mint csókollak, édes szép szüz virágom,
kedvesem!
NEGYEDIK FELESÉG.
Azt hitték: a felesége meg fogja mérgezni.
Férjes leányai hazajöttek sátoros ünnepekre és egyedül maradván
vele: körülvették, siratták. Fiai, különösen a két legnagyobb, –
mindkettő nagyapa már, – meg is mondták nyiltan:
– Vigyázz apám, ez az asszony megétet egyszer!
Az öreg Jób ravaszul is, megvetőleg is, intett a nagy
kezével:
– Sohse féltsetek, hamarább eltemetem én őt, mint ő engem!
Egészen őszintén beszélt a fiaival. Nem titkolt el előttük
semmit, csak azt, hogy mennyi pénze van. Ezt még két
Wertheim-szekrényének sem árulta el, nagy és hosszú kabátjának
bélése alatt tartván takarékpénztári könyveit, részvényeit,
készpénzét. Magában bizott, de a vasszekrényben nem, azt
feltörhették, a mint fel is törték egyszer. Régi leveleket,
kihúzott sorsjegyeket és egy üveg kognacot találtak benne. Az öreg
Jób jóizüen nevetett, fiai szintén nevettek, de aztán
gyanakodólag néztek édes anyjuk utódja, a negyedik feleség
felé.
Mikor egyedül maradtak, az öreg összeszidta őket!
– Bolondok vagytok, szamarak vagytok. Rosszul itélitek meg az
asszonyt. Igaz, hogyha hagynám, kilopná a két szememet, de tudja,
hogy nem hagyom, hát békén hagy. Legfeljebb a konyhapénz felét
teszi zsebre és alig főz, éhezünk mind a ketten, de nekem ez jó,
mert vérmes vagyok. Neki nem jó, sáppad is, fogy is, majd
megúnja!
És a mig ezeket elmondta, úgy nevetett, hogy hatalmas vállai
belerándultak, arcza elvörösödött rövidre nyirt haja és szakálla
alatt is. Apró kék szemeiben, hatalmas szája körül egy kis
gonoszság és sok jóindulat látszott. Nem haragudott ő erre az
asszonyra, ellenkezőleg: szerette igazán és szenvedélyesen,
amennyire egy hetven esztendős ember tud, és ez ugyancsak tudott
még.
Az asszonynak nem szabadott mellőle mozdulnia egy tapodtat sem.
Amikor otthon volt, ott kellett lennie közelében. Délelőtt nem igen
szólt hozzá, dobogott iróasztala mellett, perelt régi adósaival –
uj hitelügyleteket nem igen kötött már – de délután leült melléje
az új divánra és tréfált vele.
– Szeretlek – mondá – nagyon, de a pénzt még jobban.
A negyedik feleség – egy harminczhét éves szőke asszony –
megölelte és kaczérkodva szólt:
– Maga vén gonosz, ha szeretne, megengedné, hogy a leányom ide
jöjjön lakni, hozzám!
Az öreg egy kissé elkomorodott:
– Nem kivánok a lányodnak rosszat, ha már él, hát éljen, de hidd
meg nekem, én volnék a legboldogabb, ha elpusztult volna két éves
korában!
Az asszony sirt, fogait csikorgatta, de nem tudott tenni mit
sem. Az öreg Jób hajthatatlan maradt és tizenhét éves leányának
fönn kellett élnie Budapesten, varrni másoknak, lakni egyedül. Ha
beteg, ha szerelmes, – az Isten verje meg azt a szerelmet! –
egyedül.
Az asszony dühében nem tudott aludni. Harapta a párnát, leánya
sorsa miatt szerette volna fölégetni, megölni az egész világot,
legfőképpen pedig azt a vén, kegyetlen embert, a ki szelid
mosolylyal arczán, nyugodtan aludt, mint egy egészséges gyermek.
Eh, végre is aggastyán már, csak a rövid, erős kezeivel meg kellene
markolnia a torkát…
Szemei – mint a macskáéi – villogtak az éjben.
De fényük hirtelen lehunyt, az asszony fázva gubbaszkodott össze
takarója alatt. Öntudata, iszonyú józansága visszatért.
Épp ehhez az emberhez nem szabad nyulnia. Épp a leányáért. Szent
és sérthetetlennek kellett lennie ő előtte, ez iszonyú öreg test
épségének. A móring-levélben – a melyért tulajdonképpen hozzáment –
egész világosan ki volt irva: «ha pedig valami véletlen baleset
következtében, hirtelen történnék halálom, feleségem a neki
kikötött húszezer forintból nem kap egy krajczárt sem.»
Ha egyedül maradt a negyedik feleség, verte a fehér homlokát, –
arcza fehér volt még és szép – összeharapta az ajkait. Hogy
állhatott rá erre az irásra! Hisz igy még neki kellett ügyelni a
vén Jóbra! De a mikor az – hiába iratott neki szerelmes leveleket –
ragaszkodott ehhez a passzushoz. Ő pedig sietett bárhogyan is és
mindenáron biztositani leánya jövendőjét. És hiába idegenkedett
ettől az ősz férfitől, hozzá ment mégis, hizelgett neki és tűrte
szeszélyeit. Szenvedett, revoltált örökösen, tettetett volt minden
mosolya, kaczérkodásai alatt utálat és dűh forrott, de az öreg ezt
szerette és ő még mindig reménykedett, hogy annak temérdek pénzéből
valamit ki tud csikarni lánya számára. Néha ez sikerült is, de
csak igen kis összeg erejéig, de néha
abszolute nem ment és ilyenkor ez a két hatalmas alak, ez a két
inkarnált akarat, összecsapott.
Szólt az asszony:
– Éltem veled évekig, szolgáltalak, mint egy szakácsné, azt is
megfizetik. Add nekem ide a felét, annak a pénznek a felét, a mit
igértél és elmegyek.
– Megkapod az egészet, ha meghalok!
– Élj boldogul, házasodjál meg még egyszer, de én elmegyek, add
ide a negyedrészét.
– Nem adok egy krajczárt se! Menj el, ha akarsz.
– Megelégeltél. Nyerni akarsz rajtam, ki akarsz nevetni, hogy
ingyért voltam veled?! Nem fogod elérni, itt fogok maradni és
várok.
Jób behúnyta szemeit. Mindig megzavarta egy kissé, ha a halált
szóba hozták. De csak egy pillanatra. A halála után való időkről
úgy intézkedett, mint életének egy jövendő korszakáról.
– Várj – mondá – el fogod érni, aztán boldog lehetsz a
lányoddal.
– Összetörök addig, a leányomat a nyomorult férfiak elrontják,
megöregszik… Légy irgalmas!
– Semmi közöm a lányodhoz. Nekem családom van, azokról kell
gondoskodnom elébb.
Ellágyult – mint mindig – ha családjáról volt szó. Kezeit
zsebeibe tette, büszkén lóbálódzott egész nagy, nehéz testével.
Nagyon okos, de egy kissé brutális arczán a jóságnak szinte fényes
kifejezése ömlött el. Ez a patriarcha, a kit a világ rossz embernek
tartott, csodálatosan jó volt a családjához, olyan, mint egy
hatalmas tölgy, mely a felszivott életerőt önkéntelenül
szerteömleszti ágaiba. Még sem, ebben a szeretetben sok volt az
öntudatosság, ő maga egész életén át dolgozott, mint egy igavonó
ökör; fázott, fösvénykedett, éhezett; a szerelem örömein kivül
megvont magától minden földi élvezetet, de roppant kiterjedt
családját boldoggá, gazdaggá tette. Még az unokáinak is ő keresett
férjet, feleséget. Pénzt adott velük, pénzt adott a család minden
tagjának. Egy krajczárért bebujt az ágy alá, krajczároskodott a
világban, nem bánta, ha rosznak, piszkosnak tartották. De családját
bőségben, biztosságban akarta látni és úgy is látta. Ha valamelyik
fiának, leányának, akár vejének rossz volt a sorsa, hát
kikorrigálta a sorsot, adott pénzt ujra, nyögés nélkül, egy
sziszszenés nélkül, pedig a pénzt imádta, csókolta, istenítette,
nevetett rá, mint a hogy a szinészek ábrázolják a fösvényt.
Familiáját a szivére ölelte és mit tehetett arról, hogy az oly nagy
volt, hogy más senki nem fért oda?! Legfeljebb még a szegények
férköztek hozzá közel, azoknak adott, nem mint egy jómódú fösvény,
hanem mint egy jószivü gazdag.
Miért? Hogy családjának visszaadja az az Isten, kinek létezését
úgy tudta, mint a hogy tudta apját. Talán még ő szerette volna
visszakapni a szent irásokban emlegetett kamatokkal? Avagy mert
tényleg szánta és szerette őket?
Nem fösvénykedett ő a negyedik feleség leányával szemben sem.
Adott annak is annyit, a mennyit egy más szegénynek. De látni nem
akarta és nem akart róla tudni sem. Gyűlölte, mert mindig irkált
haza az édes anyjának, hogy milyen boldogtalan. És e miatt folyton
komor képpel, könyes szemmel járt körülte az asszony, pedig vignak,
mosolygósnak, kedvesnek szerette látni. Nem vette észre, vagy nem
bánta, ha tetteti is. Fiatalsága, frissesége, kaczagása egészen
elbódította, de a bódulásból akkor józanodott ki, a mikor akart.
Még tréfált vele, még csókolta nyakát és hirtelen átváltozott egy
hideg és gonosz emberré, a ki elfordulva az asszonytól, czinikusan
szólt hozzá:
– Az első urad fölakasztotta magát. A halálba kergetted, mert
beteg lett, nem tudott hozományt keresni a lányodnak. Mások még
rosszabbat mondanak rád; én nem bánom, én miattam
mondhatnak. A mit tettél, tettél, én nem félek tőled, én nem adok
rád.
Valahányszor harczra keltek egymással, mindig ő volt a győztes,
összetörte az asszonyt. De másnap már simogatta. Nagyon kedves volt
előtte, mindig szerette az asszonyokat, de bevallotta a fiának is,
hogy soha egyetlen-egyet sem igy. A lelke is nevetett, a mikor
rágondolt és el tudta volna hallgatag nézni órákig. Azzal keveset
törődött hogy az asszony nem szereti és hogy annak mellette élni
kín. Olvasott annak szemein keresztül:
– Szeretnéd elküldeni a lányodnak ezeket a szobákat, szeretnéd
odaadni a szájadból az ételt. Bánt, hogy neked itt jó ágyad van,
azt hiszed annak nincs…?!
Igy vesztek össze és igy békültek ki évek hosszú során át.
Minden héten, néha mindennap viadal volt köztük. És az öreg Jób
erejében és energiájában nem lett öregebb, csak az asszony kezdett
őszülni; az fáradt, egészen elfáradt.
A lánya irt neki egy napon:
«Ha adhatsz négyezer forintot, elvesz egy bizonyos fiatal ember,
egy ügyvéd!»
Letérdepelt az öreg elé. Az fölkelt, otthagyta, bement a másik
szobába és magára zárta az ajtót, hogy ne hallja sirását se. Az
asszony egy darabig kiáltott rá, aztán elhallgatott. Elment;
kevés vártatva hazajött, meggyujtotta a lámpát, lefeküdt.
Reggel tréfásan szólította a férje. Nem felelt. Amint
odafordult, látta, hogy meg van halva és a bevett méregtől arcza,
meztelen karja egészen fekete.
*
Jöttek szegény asszonyok, hogy az éjjel imádkozzanak a halott
mellett. Jób átküldte őket a másik szobába; virrasztott, imádkozott
maga is. Hajnalban megjöttek a fiai, sirva fogadta őket:
– Látjátok, a nyomorult lánya mit tett vele! – fuldoklott a
fájdalomtól, de azért megkérdezte:
– Früstököltetek már, akartok egy kis szilvóriumot?
A Wertheim-kasszából kihozta a szilvóriumot és töltött a három
fiának. Aztán a legöregebbhez fordulva, kibicsakló hangon
szólott:
– Ha tudtam volna, hogy ezt akarja tenni…! Hogy ne tegye, inkább
odaadtam volna neki a pénz felét!
NÁSZÚT.
I.
Felment Bécsbe. Az állomástól egyenesen a belgyógyászat
professzorának lakására hajtatott. Ott tört németséggel a
következőket mondta az orvostanárnak:
– Karcsai Ádám kereskedő vagyok, Kállóból. Nem gyógyulást jöttem
keresni a tanár urhoz, hanem nagy jóakaratát. Gold István, károlyi
ember, tartozik nekem tizezer forinttal. Nem áll éppen rosszul, de
beteges, attól félek, hogy meghal, akkor pedig – tudom – nem látok
a pénzemből egy krajczárt sem. Tavaly ez az ember volt a nagyságos
urnál, olyan fajta zömök, barna szakállas, mint én. Hanem bajos
ennyi ember közül rája, bajára emlékezni. Azonban véletlenül
megkerítettem azt a reczeptet, melyet neki akkoriban irni
méltóztatott. Talán ebből ki tetszik olvasni, veszendőben-e a
pénzem, ha nem pörlök? Szegény, családos ember vagyok, uram…
– Menjen haza, Karcsai Ádám, s pörölje be az
adósát. Semmi késedelem! Annak nem sok ideje van hátra, egy hó
alatt bizonynyal, de esetleg holnap is meghalhat.
– Köszönöm, – szólt a kállói kereskedő. – Egy kicsit
elhalványodott, egy kevéssé összerezzent, aztán kifizette a tanárt,
a ki keveselte a két arany honoráriumot, megtoldotta hát még
egygyel s elment.
Egy óra mulván már ismét vasuton ült. A harmadosztályu kupéban
találkozott egy bécsi kereskedőház magyarországi utazójával, a ki
nem Karcsainak, hanem Gold Istvánnak szólította s nem a kállói
viszonyokról, hanem a nagykárolyi bukásokról beszélgetett vele. És
kifejezte azt a hitét, hogy nem nagy időbe telik és az egész
piaczon csak ő fog állani.
– Igen, – szólt Gold István – én is azt hiszem.
Magában pedig azt gondolta: tehát ha csalással is, de sikerült
megbizonyosodnom arról, a mit ugy is tudtam, hogy meghalok.
II.
Hazaérkezett, megcsókolta a feleségét, leányát s bezárkózott
irodájába. Előbb megfogalmazta a végrendeletét, aztán hites
embereket hivott magához. Azok hitelesíték a
testamentumot, eltették a nem nagy tiszteletdíjat s megkérdezték a
végrendelkezőtől:
– Miért ez a sietség?
– Azt hiszem, még e héten meg fogok halni.
Azon a napon kedd volt, pénteken már kiterítve feküdt Gold
István.
Felekezeti különbség nélkül zúgtak a károlyi harangok, minden
eklézsia nagy hagyományokra számított a város leggazdagabb polgára
után. Az özvegy Budapestre sürgönyözött a temetés-rendezőért, a
munkácsi görög papot hivatta el a gyászos szertartásra.
Csupa fény, csupa ragyogás, bőség volt ez a temetés. Utána tor,
másnap a végrendelet felbontása.
A tulajdonképpi gyász csak ennek felolvasása után kezdődött. Az
volt benne szabályszerűen, de egész röviden megirva: «Egész
vagyonom négyszázhatvannégyezer forint – számmal 464,000 forint –
értékben hagyom leányomnak, Helénának. Magam szereztem, egyedül
mindent, amim csak van. Feleségem: született Katona Erzsébet 300
forint évi díjat kap. – Leányom gyámja: testvér-bátyám, Gold
Péter.»
A végrendeletében csak egy jótékony hagyomány volt. A
város világításának javára, végrendelkező egy külső városi kis
házat hagyományozott. Öt forintért vette azt egy árverésen s egy
kissé nyomta a lelkiismeret, mert megért száz forintot is.
III.
Két hónap mulván, mikor már a lakás teljesen ki volt
szellőztetve s az özvegy fájdalmának könyeit mind kisirta, a
gyűlölet kezdett meggyülemleni szivében: Heléna még mindig a
divánon feküdt egész napon át s szüntelenül az apjáról, annak
haláláról gondolkozott.
Vagy egyszer eszébe jutott az is, hogy most ő milyen gazdag, egy
fél milliója van, ha akarja a főispán fiának felesége lehet, pedig
az tavaly, a mikor bálozni kezdett, nem is tánczolt vele. Ez a
prófán dolog csak megvillant agyában, a mi agyára nehezült, a mi
szivét összecsavarta, az a fájdalom volt apja halála felett.
Nem tudott belenyugodni, hogy az nincs többé. Úgy hasonlított
rá, szeme színe, orra formája az övé. Természetök ugyanaz: nyugodt,
számító, kevés szavú, takarékos még mozdulataiban is. A mikor
kiterítve feküdt előtte s látta megmerevedett, de rózsaszínű
arczát, arra gondolt, hogy ő is ilyen lesz, ha meghal.
Egy pár hónap alatt azonban ő is belefáradt a fájdalomba,
kimerült az elmélyedésben. Egy kissé vérszegény is volt, fürdőre
kellett mennie. Ott az új ismerősök, az élénk élet, a jó levegő
visszaszerezték életkedvét is. Örült a kirándulásoknak, bár
sajnálta egy kissé azt a pénzt, a mibe ilyesmi kerül. Végre is
fukarsága győzött, nyárderekán odahagyta a fürdőt.
– Jobban vagyok, ne költsük a pénzt! – mondá anyjának. Most
először nem tette hozzá e stereotyp kifejezéshez a megszokott
mondást: szegény apa nehéz keresményét. – Özvegy Gold Istvánné
pedig most tört ki először:
– Olyan vagy, mint apád.
– Miért?
– Azt hiszed, hogy örökké élsz, sajnálod a pénzt.
– Nos igen. Azt sajnálni is kell.
Az özvegy elmenetelük előtt vásárolni akart még egyet-mást, de
nem volt pénzük. A gyám csak annyit utalványozott, a mennyit a
leány kért, az pedig pontosan kiszámította, hogy haszontalanságokra
ne jusson.
IV.
Visszavonultan, csendesen éltek a kis városban. Csak a gyászév
elmultával tett kisérletet az özvegy a fullasztó csendnek
megtörésére. Vendégeket hivott, vacsorákat rendezett, az év első
hónapjában elköltötte egész évi diját. Ezután aztán, ha valamire
szüksége volt, ha ruhát akart csináltatni, vagy egy új vállfűzőt
akart venni, leányához kellett fordulni.
Helén szó nélkül kért új összegeket gyámjától. Ez pedig rendesen
kiutalványozott – egy darabig.
Egyszer aztán valami nagyobb összegről volt szó. Ezer forintra
volt szüksége az asszonynak. Az egész dolog nagyon homályos volt,
de e homályon keresztül csillant egy főhadnagy ezüst portopéja.
A gyám Heléna kérésére sem akarta kifizetni az összeget, sőt a
mikor özvegy Gold Istvánné hangos szóval követelte azt:
szembeszállt vele, elmondta mindennek, a mi nem jó, szemére hányta
szegény és alacsony születését, czifrálkodási vágyát, sőt olyanokat
is érintett, a melyekre fullasztó görcs fogta el az asszonyt.
Heléna néma volt az egész jelenet alatt. Akkor se rezzent össze,
mikor a gyám a katonatisztet teljesen kiemelte a homályból.
Megtudta, a mit régen sejtett már, hogy az utolsó
években édes anyja megcsalta édes apját.
– Hát ezért nem hagyott neki semmit, ezért lett minden az enyém!
– gondolta magában, és egyszerre valami sajátságos érzés fogta el:
káröröm, meg gyűlölet anyjával szemben. De annak kinos vergődésén
megenyhült a szive, egészen ellágyult, sirva fakadt s lehajolt
hozzá.
Gold Péter, a gyám s a halott férfi bátyja, elfojtott dühvel
nézte, mint ölelkeznek, mint folynak össze könyeik!
Ettől a naptól fogva a leány iránt is csak olyan szigoru, sőt
kiméletlen volt. Elküldte a nevelőnőjét, leszállította a
gombostűpénzt, a zongoraórákról tudni sem akart többé.
Az anya fiskálist fogadott, folyton kérvényekkel kinozta a
gyámhatóságot, ez pedig mindig a gyámnak adott igazat s szó sem
volt arról, a mit az özvegy folyton kérelmezett, hogy állásából
elmozdítsa.
Immár Heléna is szenvedett e sajátságos viszonyok terhe alatt.
Egy félmilliója van s nem segíthetett anyján száz forinttal sem! És
nem lehetett változtatni a dolgokon.
Az özvegy ugyan megpróbálta másképp. Bányáról elhozatta a
javasasszonyt s egy darab kötelet ásatott el a gyám küszöbe alá. Az
még sem akart meghalni; neki pedig élni
kellett, élni akart, dúsan, hangosan, pazarul, kéjben csipkékben és
finom sauceokban úszva.
Ekkor még csak harminczkilencz éves volt. Szivós, mint a legtöbb
román asszony. A szeme, mint a kőszén, oly fekete s fényes még.
Csak a kezein, a kiduzzadt ereken, foltokon látszott, hogy tiz év
mulván öreg asszony lesz.
V.
Fel kellett menniök a fővárosba; ez lett a vége a
veszekedéseknek. Fel a miniszterhez; ha az sem segít, fel a
királyhoz.
Anya és leánya egy másodrangu szállóban helyezkedtek el. Két
szobájuk volt, egy nagy és népes útra szolgáló ablakokkal.
– Ha az ember itt csak az ablaknál ül is: többet lát, többet
élvez, mintha otthon akármit csinál, akármennyit jár-kél! – mondá
az asszony. Heléna is szerette az ablakokat. Néha egész délelőtt is
kinézett rajtuk, mint a hogy vidéken szokás.
Nagyon sokat voltak otthon. Ismerősük alig volt itt, szinházba
nem igen jártak, a leány félt a tűztől, aztán az idegen emberek
sorsa fent a szinpadon nem is érdekelte valami nagyon. Jobban
szeretett otthon csendesen horgolni, a járókelőket nézve eközben.
Az anya pedig ezalatt minisztertől miniszterhez járt, a kit csak
megkaparíthatott, annak elbeszélte az ügyét, mindenkitől tanácsot
kért: hogy lehetne a gyámját elmozdítani. Sehogy sem lehetett.
Pedig a belügyi államtitkár előszobájában egy fiatal hirlapiróval
is megismerkedett Gold Istvánné. Az czikket is irt az érdekében.
Egy kis novella alakjában tálalta fel a dolgot. Otthon ez feltűnést
keltett, de az illetékes körök nem vették figyelembe, vagy észre
sem vették. De ha siker nem is támadt a nyomában, szerzett nekik
egy jó ismerőst, a kivel ezután együtt nézhetett ki az utczára
Heléna.
A hirlapiró szidta a léha tömeget, a leány csendesen horgolt és
nem sokat törődött ezzel a sajátságos hosszu fiatal emberrel, a ki
olyan lassan és ünnepélyesen beszélt, mint a hogy a franczia
drámákban azok a kiállhatatlan fiatal bölcsek szoktak.
A mama készakarva gyakran egyedül hagyta őket. Meglátszott
rajta, hogy valamit tervel, a mint igy egymás mellett ülnek. És a
fiatal ember is gondolkozóvá lett egyszerre, néha hirtelen
elnémult, majd hirtelen az özvegy felé nézett.
Tekintetük találkozott, meglepődtek. –
Megérezték, hogy gondolatuk egy e pillanatban.
A leány pedig nem tervelt s nem is sejtett semmit. Tett-vett
nyugodtan. Sőt jól is érezte magát, egészséges volt, nagy, erős,
izmos; jól aludt, étvágygyal evett. Se ***, se lelke nem kivánt
semmit is.
Tizennyolcz éves, világos barnahajú volt s az a férfi, a ki nem
keresi a nőben is a raçet, szépnek is találhatta. Ezt pedig kevés
keresi. A hirlapirónak se jutott még eszébe.
VI.
A milyen egyszerü asszony volt Gold Istvánné, olyan egyszerü
volt terve is.
Pethes Antal – igy hivták a hirlapirót, – el fogja szöktetni
Helenát. Valami faluban megesküsznek és ezzel a gyámkodás
megszünik, leánya asszonynyá, nagykoruvá lesz s vagyonának
birtokába lép. Akkor bizonynyal adni fognak neki egy nagy összeget,
melyből ama bizonyos főhadnagyért leteheti a házasságukhoz
szükséges kaucziót.
Nem, ez mégsem egészen bizonyos! Jobb lesz talán, hogy Pethes
Antallal csinálja ki előre a dolgot. Az irásbelileg kössön le neki
bizonyos összeget, a mely az esküvő után Heléna
hozományából fizetendő. Ő pedig annak fejében minden módon
elősegíti azt a házasságot, mely különben sem rossz.
A fiatal ember terve is majdnem egészen ez volt. Különbség csak
elhatározásukban volt. Az asszonyban, a mint kigondolta, nyomban
megszilárdult benne. A férfit, azonban gyöngeség fogá el.
Szemrehányásokat tett magának, gazsággal vádolta magát.
Érzékenykedett, mert még diákkorában házasságot igért egy szegény
leánynak, a kihez verseket is irt. Sajnálta egy kicsinyt a szegény
jó leányt, hanem – úgy vette észre – nem szereti többé.
Helénát szereti. Bizonynyal azt. Nem, nem a vagyon, a gazdagság
kápráztatja, hanem a leány egyedül.
És ez a szerelem döntött. Mindent igazol ez a magasztos
modor.
Hamar megegyeztek egymással asszony és férfi, bár kezdetben egy
kissé kerülgették a dolgot.
Nem igaz az, hogy az emberek, ha gazságot követnek el, azt
brutálisan cselekszik mindig. Dehogy, úgy teszik, hogy az se maguk
előtt, sem a közvetlen szemlélő előtt nem látszik annak.
VII.
Kezdődjék tehát a munka!
Munka is az, szerelemre kelteni egy friss, fiatal, életerős
leányt, a kinek a könyveken s a cselédeken kivül még senki sem
beszélt szerelemről.
Egy nyugodt, romlatlan, fantázia nélkül való leány, a ki az
ablakból nézi a világot, melyről sejtelme sincs: egyszerre azon
veszi magát észre, hogy valaki, egy férfi ül mellette, a ki szépen
és reszketve beszél vele.
Ha egyedül találja, megcsókolja kezét s pillanatok telnek el, a
mig beszélni tud hozzá. Elfogult, izgatott, félénk, majd heves
előtte. Mással szemben pedig kihivó vagy közönyös. Gyülöl
mindenkit, rosszat beszél mindenkiről, csak őt látszik szeretni,
csak neki mond minden szépet, jót.
A leány kiejtette kezéből a horgolást.
A férfi azt mondá: «szeretem!» és a mint a leány lehajolt
kézimunkája után – megcsókolta a nyakát.
Egy pillanatnyi csend. Helénát valamely érzés remegtette meg.
Talán a harag volt, mert a következő pillanatban rendszerint
szelid, majdnem lanyha szemei szikráztak.
A férfi megszégyenülve igyekezett az ajtó felé – újra csend.
Aztán hirtelen felhallatszott a Heléna hangos, édes sóhajjal teli
sirása.
VIII.
A kupéban ültek. Már egy félórája valának férj és feleség.
Este lett. Szebbnek, kivánatosabbnak látták egymást ebben a
homályban, mint valaha. Reszkettek a gyönyörüségtől s a vágytól, de
alig érinthették meg egymást: rajtuk kivül még öt ú***árs ült velük
együtt, szíva ugyanazt a villamos levegőt.
Legfeljebb csak beszélgethettek. A nyugodt, a szótalan leány
beszédes lett. A férfinek is heves vágya támadt megvallani,
elbeszélni mindent. Úgy érezte, hogy addig nem vallhatja teljesen a
magáénak Helénát: a mig az meg nem ismeri szive legbensőbb érzését,
legtitkosabb titkait is. Mint mikor a bűnöst valami mondhatatlan
presszió arra kényszeríti, hogy friss bűnét bevallja annak az
embernek, a kivel legelsőbb találkozik, őt is a gyónás vágya
sodorta magával.
Egy kis mezővárosban esküdtek esti hat órakor, öt óra mulván
valami nagyobb városba kellett érkezniök, a hol meg
akartak pihenni.
Még egy órának kellett eltelni tizenegyig. Ez alatt az idő alatt
a férj mindent elbeszélt a feleségnek. Elmondva, hogyan alkudtak
meg háta mögött anyjával az ő kezére. Vádolta a haszonleső anyát,
vádolta magát könyörtelenül, gúnynyal szólt a szegény leány
történetéről is, nem feledte el elmondani azt sem, hogy
tulajdonképpen a munka megunása vezette hozza, s hogy kezdetben
éppen nem szerette, s hogy egy kissé sokalta az anyának fizetendő
summát. Hanem most! Most szereti, imádja, a mint nem imádtak még
leányt. A leány szó nélkül hallgatta vallomását, néma volt
áradozásaira is. – Lehetetlen volt kivenni, mit érez, mit
gondol?
Olyan csendes volt, mintha aludnék, olyan mozdulatlan volt,
mintha meg volna halva.
– Valami bajod van? – kérdé a férfi, a mint kiszálltak.
– Semmi… sincs… – szólt Heléna.
A férfi kocsi után nézett, mely a szállóba vigye őket, az
asszony addig a váróteremben leült. Egy öreg, kopasz, alacsony ur
ült mellette, a kit egy másik ur ügyvédnek nevezett.
Úgy látszott, mindaketten idevalók voltak,
beszédjökből azt is kivette Heléna, hogy várnak valakire.
A férj késett, hanem bejött egy harmadik ur, a ki azt jelentette
a másik kettőnek, hogy a kire vártak, nem jelent meg.
Az ügyvéd társai kifelé indultak. Ekkor lépett a terembe a férj.
Egy pár lépésre Helénától, a ki az ügyvéd mellett állt s a mint
Heléna megpillantotta a belépő Pethes Antalt, egy elhatározó
mozdulattal hirtelen az öreg ur karjába kapaszkodott s szinte
higgadtan igy szólt hozzá:
– Uram! Gold Helén vagyok, Károlyból. Megszöktem,
megbántam, vezessen el, mentsen meg!
… A két fiatal ember minden gondolkodás nélkül karonfogta Gold
Helénát s az ment velük, nyugodtan, éppenséggel nem tüntetően,
mintha rokonaival menne. Egyetlen egyszer sem nézett vissza
férjére, a ki úgy állott ott, mint egy hegy: notizált. Csak nézte,
nézte s nem volt ereje ahhoz, hogy utána iramodva, megfogja kezét
és igy szóljon hozzá:
– Asszonyom! ön az enyém egészen, örökre!
Nem volt az övé, egy cseppet sem, soha többé.
IX.
Gold Heléna hamar vénült, gyorsan elhízott. Mindez nem zavarta,
vidáman tett-vett, adott uzsonnákat, kokettirozott is egy kicsit,
egyszer-egyszer egy pár órát volt az urával is, akitől hamarosan
elválasztatta magát. De ezekben a kaczérkodásokban nagyon is sok
volt a kegyetlenségből és nagyon kevés reményt nyujthatott bárkinek
is. Leány maradt mindvégiglen és valahányszor egy ismerőse
férjhezment nem győzött sajnálkozni annak rettenetes sorsa
fölött.
– Szegény, szegény, szegény! – emlegette magában, félhangon,
hangosan és amig igy sajnálkozott: a szemei is könybe lábadtak.
Talán a mások sorsán? Avagy a magáén?
EGY SZÁL BUZAVIRÁG.
I.
Egy leány, tizenhárom éves, olyan üde, olyan bájos, mint virágzó
almafa-ág – észrevette, hogy az anyjának udvarolnak. Valami nagy,
fekete, karcsu, elszánt képü férfi. Fölvetette rá a szemeit és azt
találta, hogy olyan rút, olyan titokzatos, mint a milyennek az
ördögöt képzelte nyolcz vagyis inkább hét éves korában. Odafordult
apjához és szépnek, kedvesnek látta. Még a kopaszodás vidám homloka
fölött, az is milyen édes!
Valami nagy titok előtt állott és ez a titok egyszerre
elfogyasztotta minden mosolyát. Melancholika vett rajta erőt, a
papája, mint orvos, vascseppeket irt számára, anyja pedig az
étellel kinozta. Mindennap kikapott azért, mert nem reggelizett,
ebéd alatt is erről folyott a szó, de mintha nem is róla beszéltek
volna, ült némán, szeliden, világos szemeivel elmerengve a
levegőben. Arcza oly átlátszó volt már, hogy szinte világított, a
mint estenként elhuzódva a lámpástól, megbujt az
ebédlő homályos zugában és onnan kémlelte anyjának teli, szines,
még egészen friss arczát.
Bizonyára csudálkozott, hogy a kedves szőke fejre nem volt irva
semmi a titokzatos valamiből. Hogy édesgetően, szeliden, a szivéből
szivesen beszélt az urával és gondját viselte, magához ölelte két
kis testvérét. Hol vannak a hitszegés fekete jelei? Talán már
mindenki látja, csak ő nem. Egészen megzavarodott, félt, szeretett
volna meghalni. Előbb azonban tudni akart mindent, tényeket.
Lesett rájuk furfangosan és alattomosan, reszketve és vakmerőn,
mig előtte állott a tény, mindenki másnak föltétlen bizonyosság, de
neki egy rettenetes szivfagyasztó, misztikus valami.
II.
Egyszerre különös erély szállotta meg, «Szólni fogok anyámnak!»
gondolta magában. Nem mert. «Apámnak mondok meg mindent!» Csaknem
elájult ebbe a gondolatba.
Tisztában volt azzal, hogy itt cselekednie kell és tanácsért
mindenféle könyvekhez fordult. Talált egy franczia könyvre, ebben
anya és leány egy férfit szerettek. Bár nem értette tisztán az
elbeszélést, megrettenve dobta el magától. Nagy furfanggal, idősebb
leányoktól akart megtudni némi dolgokat. Csak egy tudta elképzelni,
hogy leendő férjén kivül valaha mást is szeressen. Egy kis, sovány,
fekete leány, a többiek valamennyien az egy és örök szerelemre
esküdtek.
Vizsgálgatta az asszonyokat az utczán, mohón hallgatódzott, ha
valahol pletyka ütötte meg füleit. Otthon pedig az ablak mellett
ülve, szinte megerőltetve szemeit, nézte az utczát, a várost,
melyből csak néhány utczát ismert. – Mi minden rettenetes dolgokkal
lehet teli ez a hely, mely hullámzik zúgva körülötte, mint egy
oczeán… Mi van az előtte ismeretlen mélységekben? Ott, hol anyja
jár, mosolygó arczczal, kábult fejjel?!
Valahol egy szerelmes asszonyról kopott hasonlatot olvasott. Ez
a hasonlat elevenedett meg előtte minduntalan. Anyját látta, a mint
rohan lefelé valamely meredeken, tátongó mélység felé. És vonja
maga után férjét, gyermekeit… az egész világot. Álmodozásai közben
szinte látta a meredeken növő sárga, aszufüvet és a nagy, éles
köveket is. Föl-fölsikoltott álmában, elgyengült végképp és azzal
aludt el, hogy tenni fog.
III.
Váratlanul vidéki rokonok jöttek, és anyja elment velük az
Andrássy-útra képeket nézni. A kis leány torkát fájtatta,
lefektették, otthon hagyták. Alig mentek el, ruhát kapva magára,
átszaladt anyja szobájába. Leült az iróasztal mellé, a fekete,
mégis oly kaczér kis székre. Bámulta a butorokat, mint valami
idegen embereket, és azok szólottak hozzá különös, idegen
szóval.
Az asztal lapján violaszin tintacsepp. Nem-e abból a tollból
hullott ki, a melylyel irt annak? Lehajtott fővel, szemére
hullott szőke haján át nézte ezt a cseppet és dús fantáziája, lágy
gyülölsége táplálkozott belőle. Tágra nyitott szemei előtt megint
megelevenedett a könyvből vett hasonlat, mind szinesebben, mind
domborubban… Észre se vette, hogy háta mögött a szobalány
meggyujtotta a lusztert és hogy utána belépett a nagy, fekete arczu
férfi és köszöntötte csendesen, hangosabban.
Fölrezzent, maga előtt látta, nem rémült meg tőle jobban, mint
álomképeitől, egy pillanatig még azok egyikét látta benne és
szótlanul nézett rája. Aztán egyszerre fuldokló sirás fogta el és
fölugorva székéről, a mig két kezével elfödte arczát, rimánkodva
szólt:
– Ne bántson bennünket!… Hagyjon el, menjen…?
IV.
A kép ez volt: a leány karjait leeresztve, a sirást leküzdve
magában, egyszerre szikrázó szemekkel nézett a férfira. Az,
elhalványodva, zavarában mosolyogva állt vele szemben. A kalapját
forgatta kezében, mint egy paraszt legény, ha uri asszony előtt
áll. Perczek teltek, mig visszanyerte önuralmát és erőltetve
fölnevetett.
– Ó, maga kis bolond, hát én bántom magukat! Ki mondta azt
magának?
– Látom – szólt a kis leány alig hallhatólag – anyámat és magát.
Menjen innen el és ne jőjjön többé ide soha. Mondja, hogy nem
akar…
– De miért, mit tettem?
A leány nem mondott többet, elöntötte a sirás. A férfi odament
hozzá és csitította:
– Rossz kis leány, micsoda csunya gondolat a mamájáról,
szégyelje; ki verte a fejébe? Ezek a nyomorult cselédek! No, ne
sirjon, minden úgy lesz, a mint maga akarja, nem jövök többet…
A kis leány fölemelte fejét, rája nézett, de olyan különös,
olyan bűvös tekintettel, hogy a férfi nem tudta kiállani. Lesütötte
a szemeit, zavartan mosolygott és ismételte:
– Többet soha…
Majd hirtelen tréfára fogta a dolgot és hirtelen megpillantva a
leány mellére tűzött aszu buzavirág-szálat, mondá:
– Ha nekem adja azt!
A kezében volt.
Csakugyan nem jött többé. Anyja kezdetben csodálkozva, később
izgatottan nézett körül. Ugy látszik várt és nem akart
kérdezősködni. Lassankint belefáradt a várakozásba és irt. De
büszkesége nem engedte, hogy elküldje a levelet. Inkább várt az
ablaknál, a lépcsőházban. Hosszú vizitekre ment egyedül és leverten
jött haza. Levertsége ráragadt az egész házra, férjére is. Csak a
kis Hanna arczán fakadt ki ujra az elhervadt mosoly, gyermek lett
ismét, vidáman tért vissza bábuihoz, olykor leselkedett még anyjára
és egyszer rajta is kapta, a mint szobájában, a sötétben
összegubbaszkodva sirt.
Odarohant hozzá és megölelte. És sirt ő is édesen keservesen, a
leghalványabb sejtelme nélkül annak, hogy miért? Megkönnyebbült
szive áradt ki, a nő ébredt föl benne, a ki sir a szerelmes
asszonynyal, akárki legyen az, talán egyszerüen csak azért
könyezett, mert anyját szenvedni látta?
Könyeik összefolytak. Az egyik – oh be nagyon! – tudta már, hogy
miért. A másik: még nem.
CRAS.
A kis Cras a konyhában lakott, én az egyetlen szobában.
Valahányszor hazajöttem – leginkább késő estén – a kis Cras mindig
egyedül volt ébren a konyhában. Pedig rajta kivül még hárman laktak
ott: egy kereskedelmi iskolai tanuló, aztán a Deviaczky-család,
mely két tagból állott: egy igen öreg asszonyból és egy igen fiatal
leányból. Ezek adták ki bérbe a konyha egyik felét a két diáknak és
az egyetlen szobát nekem. Jó nép volt és igen szegény. A kis Iza
még csak kilencz éves, de már valóságos gazdasszony, pompásan tudta
azt a mesterséget, hogy éhen is jóllakottnak lássék. A kis Cras
segített neki ebben: gyakran együtt nem vacsoráltak, hanem
megetették valami kicsivel, jóval az öreg asszonyt. A kereskedelmi
ifjut nem igen vették be a maguk társaságába: az mindig aludt. Nem
kellett annak se étel, se ital, különösen nem kellett könyv, csak
az alvás. Mindig horkolt, a mint hazatérve átsurrantam a konyhán,
de ébren volt, a könyv mellett, az irás mellett, a rajztábla fölött
virrasztott – Cras.
– Mikor fogja maga, amice, kialudni magát? – kérdém tőle
tréfásan latinul.
Azt felelte:
– Cras! (holnap).
Néha télen, a nagy rongyossága, a ruháinak a roppant
elégtelensége tünt föl nekem. Megszólítottam: –
– Szerezni kellene már egy kabátot, amice!
– Cras! – mondá az ötödik gimnázista, a kit különben Szijgyártó
Palinak hivtak, csak én neveztem el ezen a rövid latin néven, a mi
a szavajárása volt, amit olyan csudálatos hangsulyozással mondott
ki, hogy gyakorta évődtem magamban: «Vajh’ hogy érti ezt a
holnapot?!» Az bizonyos, hogy a holnap neki egészen más volt, mint
a legtöbb embernek. Egy fényes, szép, kivánatos valami, a miért
érdemes munkában, törődésben, nélkülözésben, nyomoruságban
eltölteni a mát.
Nem egyszer hallottam, a mikor a kis Izán kitört a
gyerek-természet és iszonyatosan sirt valami játékért. Cras
megsimogatta és igy szólt hozzá:
– Ne sirj, te kis lány, majd meglássad, milyen beszélő babát
veszek én neked – holnap!
Mindig csak ez a holnap! Ha valaki ma
kegyetlenül megveri, talán el se sirja magát, mert arra gondol
nyomban: «Eh, holnap már úgy se fog fájni!»
Nem talán, de tényleg így is volt, a sors kegyetlenül elverte a
kis diákot és ő – kissé könyes szemmel néha – de mosolyogva
függeszté szemeit a jövendőre, az majd meghozza szorgalmának
gyümölcseit, a kárpótlást a szenvedéseiért. És csudálatos
kitartással várta és készítette elő ezt a jövendőt. Akárhogyan
szükölködött is a jelenben: jókedvét alig vesztette el. A maga
bajánál inkább elbúsította a Deviaczky-család sorsa: azok egyre
gyarapodtak a szegénységben, az öreg asszony rheumát kapott a
kezébe, nem igen lehetett horgolnia, pedig az volt a fő
keresetforrásuk. A kis lány pótolta, a mennyire tudta, de leginkább
mégis csak abból éltek, a mit tőlem, meg a két diáktól kerestek.
Gyenge jövedelem volt biz az, az öreg asszony nem is tudott vele
kijönni, kapta magát, beadta a gazdasszonykodás kulcsát –
meghalt.
A kis Iza nem volt több tizenegy évesnél, a mikor igy egészen
egyedül maradt a világon. Vézna, tehetetlen, érzékeny kis lány
volt: talán még cselédnek se kellett volna. A temetés után nem
tudta merre induljon neki a világnak, egész vagyona az a csekélyke
butor itt a lakásban. Én azt ajánlottam neki,
hogy adasson el a házmesterrel mindent és az árán menjen el valami
vidéki rokonához.
– Nincs! – mondá csendesen a leány.
A kis Cras a könyvből – tanult akkor is – felütötte a fejét:
– Épp úgy, mint nekem.
Mindakettőjüknek kihalt az egész atyafiságuk. Még csak valamire
való ismeretségük se volt. Egymást ismerték a legjobban. Úgy
érezték, mintha az egymás testvérei lettek volna. Cras csak néha
pörölt a leánykával, de most olyan különösen gyöngéd volt
hozzá:
Az ajtón keresztül – éjszaka – hallottam, a mint szólt
hozzá:
– Te Iza, tudod-e mit? mi megmaradjunk itten. A szobát kiadjuk
ezentul is, abból megkapjuk a házbért. Te szépen
elgazdasszonykodol, én meg tanitok kis diákokat és azért is kapom a
sok pénzt. Gyöngyen megélünk.
A leány visszafojtott lélekzettel hallgatta. Nem sirt többé,
csak készült valami nagy zokogásra. Hanem Cras elébe vágott:
– Tudsz-e te krumpli-levest főzni?
Iza csaknem elnevette magát. Már hogyne tudna krumpli-levest
főzni!
Főzött is eleget. Legfőképpen azon éltek. A mikor megunták, újra
kezdték. És ha a leány savanyú képet vágott a párolgó fazékra, a
diák vidáman oda szólt:
– Bizony ez nem valami kitünő lakoma, hanem majd – holnap!
Elkerültem a lakásból, otthagytam a családfő nélkül való kis
családot. És elvesztettem szemem elől az egyedül álló kis leánykát
és a «Holnap»-ot. Nem láttam őket éveken át és – az igazat
megvallva – nem is sokszor gondoltam rájuk. Ha néha mégis eszembe
jutottak, felkiáltottam magamban:
– Ah, mit is akar az a gyerek! hisz egy férfi egymagában is
olyan nehezen tud megküzdeni az élettel, ő maga meg gyermek létére
másokért is harczol!
Elvérzettek, elzüllöttek a viadalban bizonyosan! Ezt gondoltam
róluk egész tegnapig, a mikor a kis Cras beállított hozzám.
Nem volt többé kicsiny, nem emlegette többé a holnapot – elérte
már.
Példátlan karrierjét példátlan szerénységgel mondotta el:
–… Aztán Párisban kerültem technikára. Elég türhető életem volt,
rajzoltam ácsoknak. Küldhettem haza egy-egy kis pénzt Izának.
(Emlékszik-e még rája? Nagy lett azóta, felügyelőnő a
szeretetházban.) A mikor mérnökké lettem, úgy folyt a dolgom, a
hogy akartam, elképzeltem. Nem, még annál is jobban.
Egy nagy villamos társaság állított az élére. Szép kis fizetésem
van, annyi mint egy belügyminiszternek…
Meg nem állhattam, hogy közbe ne vágjak:
– Hát ez az a «holnap», a mit egyre emlegetett?
– Ez, és még valami. A miért idejöttem önhöz, tulajdonképpen az
egyetlen pesti ismerősömhöz. Nem jönne el velem leánynézőbe?
– Nagy örömmel. Mindjárt, és hová?
– Mindjárt és ki a szeretetházba. Budára csak.
– Talán a kis Deviaczky Izához?
– Hát kihez máshoz?
Elmentünk, megkértük. A leány sirt és olyan zavarban volt, hogy
azt hitte valami rokona vagyok és oda dölt a vállamra zokogni.
– Hohó! kisasszony, el tetszett téveszteni? – Odatoltam eléje
Szijgyártó Palit és gyönyőrködtem az ölelkezésükben, az összefolyt
könyeikben.
Ez az egy pár köny maradt meg a mult keserüségéből. Hamar
elmult, rögtön felszáradt. Mosolyogtak egymásra. A férfi kérdé:
– Édes kis Izám, tud-e még olyan pompás krumpli-levest főzni,
mint – régen?
KISASSZONY GONDOLJA MEG.
I.
Tegnap, az eskütéri állomáson a propellerre várakozva, szokás
szerint nézegettük egymást, a kik egy pár percz mulva együtt fogunk
hajókázni a hidfőig.
A várakozók zöme most is, mint reggelenként rendszerint,
miniszteri hivatalnok, közöttük az én három fogalmazóm, mintha a
Journal Amusant fiatal uraiból nyirbálták volna ki az elegáns
alakjaikat. Egyforma kalap, egyvágásu szakáll, egyformán kivágott
czipő és fekete selyem-harisnya. Ők a «The three Aladár’s»
De mit törődöm velök, a ki racscsol, még mindig lehet erős
oszlopa a hazának. A fődolog, hogy egy leány is jön velünk. Egyedül
álló, fiatal, alacsony, fejlődött, de vérszegény leány, a mai divat
szerint, tehát elragadóan öltözve, az ünnepélyes s mégis könnyü és
olcsó csipkediszü ruhában. Olyanok benne ezek a fővárosi leányok
valamennyien, mint egy-egy herczegkisasszony, az én várakozó
lányom, mint egy királyleány. Rátartó is, az Amusant eleven alakjai
hiába környékezik és bár szemmelláthatólag fekete selyem-harisnya
van rajtuk, nem méltatja őket egy tekintetre sem. Ellenkezőleg,
leszalad a hajóhidhoz, s a mig megjön a propeller, elővesz egy
levelet és elolvassa egyszer-kétszer. De olyan komolyan, olyan
mélyen foglalkozik azzal, a mit olvasott, hogy vértelen arcza még
fehérebb lesz, majdnem olyan, mint egy márvány mellszoboré. Oh, be
különös fej is. Fekete haja szinte természetellenes, a mint
kibugygyan keskeny homlokára és nagy, hosszúkás, sűrüpillás szemei
mintha festve volnának a legsötétebb feketével a legvakítóbb
fehérre.
És ez arcz nem változik akkor sem, a mikor mindnyájan
elhelyezkedünk a hajóban. Mi férfiak künn az erkélyen, a leány a
kajutben. Nem törődik velünk mitsem, észre sem veszi, hogy nézzük,
újra olvassa levelét, halvány ajkait kinyitja öntudatlanul, hogy
lélegzeni tudjon. Aztán egy automata szabályos, szögletes
mozdulatával négyrét szakítja a levelet és darabonként kidobja az
ablakon a Dunába. Mindenik darabka után olyan mozdulatot tesz, –
megint csak gépiesen, – mintha utána akarna kapni és a levél
negyedik részét abban a pillanatban, hogy ellökte, visszakapja
ujra és beszorítja keztyüs tenyerébe. Aztán fölugrik és legelsőbb
hagyja el a budai oldalon kikötött propellert.
Keresem a feljárón, eltünt. Leszaladok a partra, hátha a
járatlan, hid alatti úton kerül föl a vizivárosnak. Csakugyan ott
lépked lassan, szinte támolyogva a part szélén, egészen közel a
Dunához. Olykor meg-megáll és benéz a folyam tükrébe. Magát nézi? A
capote-ját igazgatja? Most hirtelen hátranéz, meglát és csaknem
szaladva megy előre és mind jobban a viz szélén.
Fáradt lehetett, hamar elértem. Odaléptem hozzá és
megszólítottam:
– Nagysád, látom most szédül, bocsánatot kérek, de ilyenkor nem
szabad erre járni, a Duna úgy is szijja magába az embereket!
– Szíjja magába az embereket – viszhangozá halkan és ugyanazzal
a hideg tekintettel nézett reám. Majd megelevenedett egy kissé,
gőgösen összehúzta a szemhéjait és kérdé:
– Mit akar?
– Azt akarom… hogy magának valami baja van, menjen haza, menjen
akárhová; a mig el nem megy innét, itt maradok mellette. Látom
az arczán, azt akarja mondani, hogy:
«Uram, ez tolakodás!» Hát igen, kisasszony, ez az. – Továbbá azt is
gondolja: «névtelen lányt megtámadni így, gazság.» Igaz, és én egy
szomorú gazember vagyok, a kinek különös gyönyörüsége telik abban,
ha láthatja mint forr, fő, buzog a szerencsétlenség, és mint oszlik
el, mielőtt beállana valamely bolond katasztrófa…
Mentünk előre a parton, csakhogy a viz szélén én lépkedtem. A
leány hallgatott is reám, nem is. Egy-egy szó érdeklődést keltett
benne és olyankor fölnézett, gondolkozott, mintha azt firtatta
volna: igazam van-e vagy nem? Nem értett meg jól; mindaz, a mi az
utolsó órákban történhetett vele, bizonyára megzavarta erősen. És
végül egy idegen férfi gyors és erőszakos támadása, a mint
betolakodik lelkének legbensőbb titkába és számon kéri tőle bajait,
a miket egy pár perczczel előbb talán a vén Duna titoktartó keblén
akart örökre elfojtani!
A márvány fölelevenedet, meleg világosság öntötte el a fehér
arczot, belülről áradó fény. Tétovázva, szégyenkezve, de reám
nézett:
– Jól van, haza megyek! – mondá egyszerüen, nyugodtan.
– De azt gondolja magában, hogy visszajövök?!
Nem felelt, bizonyosan igy gondolkozott. Faggattam tovább:
– Igérje meg, hogy nem teszi. Hogy micsoda jogon kérem én? Azon
a jogon, a min maga is, más is, minden halandó ember köteles
biztatni embertársát, ha látja, a mint a tehertől kifáradva, le
akarja azt dobni magáról… Majd megszokja, majd könnyebb lesz, majd
más lesz! Érdemes is, egy kis – szerelemért?
Erre a szóra elvörösödött. Szép arcza egyszerre olyan lett, mint
Meduzáé, frou-froujának tincseiből egy pillanatra – nem lehetetlen
– kigyók váltak.
Kihivóan és gyülölködéssel nézett reám, a férfira, a ki
elbizakodott és vakmerő vagyok azt hinni, hogy mi közülünk
valakiért…!
De csak egy szempillantásig tartott kedélyének ez a villámlása,
a másik pillanatban egészen ellágyult, büszkesége, idegenkedése,
energiája elmult, szemei megteltek könynyel, gyenge, elhagyatott
leány lett, a ki megnyitotta szivét egy neki nem éppen antipatikus,
de idegen fiatal ember előtt és elhaló, siró hangon rebegte:
– Nem, nem az… hanem a kenyér… a kenyér!
II.
Elhagytuk a partot, mentünk fölfelé, a Viziváros különös
utczáin, melynek egyrésze egészen elhagyatott és olyan
fantasztikus: járókelői fekete ruhás öreg asszonyok – öreg és
gyászol valamennyi – frizurájuk a század közepéről való, parazoljuk
még régibb, – az igazi parazol. Ki-kifeszíti egyikéjük és megállnak
alatta beszélgetni ketten.
Gyanakodva néztek reánk, a mint elmentünk mellettük. A leányt
erre ismerték már, csak én nem tudtam, hogy kicsoda, bár mondott
valami nevet, a mikor bemutattam magam neki. Lassanként többet is,
hogy az apja nyugalmazott számtiszt, nyolczan élnek a nyugdijából.
Ő maga a pesti angol-kisasszonyokhoz járt, az apja tanitónőnek
szánta, folyamodott is a városhoz, a hol most vagy harmincz állás
van üresedésben…
– Biztatták? – kérdeztem tőle.
– Igen! – felelt rekedt hangon.
– Kik protegálják?
Intett a fejével: senki.
Tehát egy leány, a kinek nincsen protektora és állást akar,
helyet, helyet! Ez a gyenge, vértelen és előkelő teremtés beállott
a főváros ama huszezer főből álló tömegébe, mely
lót-fut, izzad, ordít, verekszik egy darab biztos kenyérért, egy
talpalatnyi helyért.
Micsoda bátorság, milyen eszeveszettség! És még a fővárosnál
kellene neki hivatal, a legszolidabb, legurasabb helyen, talán ezer
forint fizetéssel is…
Egy városi képviselő nevét említettem neki, volt-e már
annál?
Szinte megrezzent a nagyhatalmu, titokzatos ur nevének
említésére. Tulajdonképpen csak egyszerü polgár, de mindent «ki tud
vinni», képviselőt tesz, tisztviselőt választ, kávéházi
engedélyeket ád és von el. A neve nem is név többé, hanem egy
misztikus erő jelzője. A fővárosi Akarat. Miért az, nem lehet
biztosan tudni. Nem is nagyon gazdag, nem is nagyon eszes, miért
engedelmeskednek hát neki az emberek, a testületek és miért mennek
utána? Titok!
– Volt nála? – ismételtem a kérdést.
– Igen! – felelte és akadozva, elpirulva folytatá: – Először azt
hitte, hogy pénztárosné akarok lenni a fia kávéházában, aztán, hogy
a neje szállójában szeretnék… Megmondtam neki, hogy tanitónő akarok
lenni a kilenczben; megnézett, kivett a zsebéből valami listát,
végigfutotta és röviden mondá: Eligértem mind a jövő évieket is.
Eligérte mind.
– Tehát nem is ment tovább?
– De muszájt. Egy jó emberünk harmincz nevet irt föl, hogy
mutassam be magamat ezeknek személyesen, mert az a fő. Apám is azt
mondta, hogy ez a fő, ezzel eresztett el és hogy hozzak neki
egy-két szivart… Ott ül szegény egész nap az ablakban, mit
csináljon, ha nem is szivarozik!
– És a többi? Mit mondott a többi apróbb hatalom?
A leány nem felelt, én mondtam neki, mi történt vele. Elismerem,
kegyetlenség volt visszaidézni emlékezetébe mindezt:
– Tudom a többit: megcsipték az állát, megdicsérték, hogy milyen
szép leány, egyik-másik azt mondta: csak akarnia kell kisasszony,
és minden meg lesz. Mások elküldték ama titokzatos urhoz, hozzon
onnan egy pár sort. Némelyek meg idegen öreg urakhoz utasították, a
kiknek nagy a befolyása. Voltak, a kik nyiltan megmondták: hová
gondol kisasszony, ez a legnehezebb dolog a világon, tanítónőnek
itt, talán ezer forint fizetéssel is –
Bólintott a fejével, úgy van, úgy! Érdekkel hallgatott, szinte
biztatván, hogy folytassam. Folytattam:
– Akadtak olyanok, a kik kérték: jöjjön el még egyszer, majd
meglátjuk. Befolyásos, benső, komoly, sőt rideg családos
emberek. De hol a lakásból a család? Néma csend van a szobában,
sehol senki, egy szolga vagy szobaleány sem… Menekülnie kellett,
utána kiabáltak-e: igy kisasszony állást nem kap soha?
– Ha ott nem, hát máshol hallotta ezt a mondást százszor is,
bizonynyal gondolkodóvá is tette, éjszakákon át álmatlanul, lázasan
vitázott magával: hogy is van hát ezen a világon?
Szegény lány egészen megdöbbent, látván, hogy ezeket a
közönséges dolgokat én ilyen jól tudom. Nézett, csak nézett rám,
nyitott ajakkal, kipirult arczczal, könyes szemekkel. Nagy
érdeklődése szinte megijjesztett, hiszen mindjárt elsirja magát itt
az utczán.
Nem, hirtelen összeszedte magát, véletlenül a kezére tekintett,
a melyben még mindig szorongatta a levél megmaradt darabját. Ujra
az a márványfejü lány lett, mint a milyen benn a hajóban volt.
Szinte meglepett, a mint szólni kezdett:
– És mindez még nem minden… az utolsó?
III.
Az utolsó a levél volt, melynek maradványát még mindig ott
szorongatta a kezében, mintha iróját meg akarta volna fojtani.
Elkértem tőle, magam se tudom, hogy mertem és azt még kevésbbé:
hogyan adhatta ide! Megszédült, egy pillanatra elhagyta szemérme,
idősebb bátyját látta bennem nehány perczre? Mit tudom én, csakhogy
a kezemben volt a szép, öreges, hegyes irás. Végső sorai egy
levélnek, mely egy kereskedelmi ajánlat hangján szerelemről
szólott. Az elejét kiolvastam a végéből, bár az sem volt teljes,
megszakadt, kúsza szavak és befejezetlen mondatok: «nincs már… nem
lehet hozzáférni… Rettentő fáradtság, nem érdemes… Havonta száz
forint… évekre biztosítva, letéve közjegyzőnél… Egy kis téa néha,
este, gondolja meg kisasszony… Kisasszony, gondolja meg!» A
levél alatt szemérmetlen bátorsággal kiirva egy név, a kinél a
kisasszony protekczióért járhatott talán ma reggel másodszor…
IV.
Hazaértünk, kierőszakoltam, hogy behivjon. Bemutatott a
családjának. Az apja egy száraz, hosszú ember, mosolygott,
motyogott és egyre a szivarzsebem felé nézett. Rá volt irva az
arczára: «ugyan kinálj meg, idegen fiatal ember, nem szivaroztam
még ma és rettenetesen unalmas itt ülni az ablaknál napokon,
hónapokon, éveken át!» Az anyja, egy öreg – talán a férjénél is
idősebb – asszonyság, a konyhában kotyvasztott valamit, egy
tizenegy éves leány és egy kamasz fiu roppant érdeklődése mellett.
A titkos nyomoruság – a mely tiszta – suttogott hozzám a lakás
minden zugából: «itt ma nem reggeliztek még, itt ma nem
vacsorálnak, itt nincs min leülni, hol egyet nyugodtan
aludni!?»
Az ismerkedés után a nyugalmazott számtiszt, minden restelkedés
nélkül rátámadt leányára:
– No, szerencsével jártál? Biztos már!?
– Nem! – felelte szárazon a leány.
Erre a szóra édes anyja is, testvére is kifutottak a konyhából
és körülvették. Valamennyiöknek az arcza egyszerre elsötétült, a
számtiszt sápítozott:
– Bizonynyára, nem beszéltél a nyelvükön. Gőgösködtél,
fontoskodtál, mintha te volnál Valéria…
– Igy nem lesz belőlünk semmi! – szólt az anyja és hozzám
fordult, hogy pártoljam őket, a szerencsétleneket én is.
Protegáljam a lányukat?
A számtiszt nagy nehezen föltápászkodott a széken és szólt:
– Igy végünk van!
A leány rám nézett, aztán maga elé tekintett és egyszerre
elkaczagta magát. Erőltetve, hamisan, fáradtan, nevetve
szólott:
– Megtréfáltalak benneteket, – hiszen meg van!
– Meg van! – ismétlé mégegyszer szárazon, ridegen.
V.
«Kisasszony, gondolja meg!» ez a mondat járt a fejemben ma egész
napon át.
Meggondolta!
KATÓ.
Kató holnap, vagy holnapután férjhez megy; isten vele
Katóka!
Rám nézve súlyos ez az eset; nem azért, mert annak idejében
hozzám igérkezett a lány, hanem azért, mert egy igazi jó testvért
veszitek el benne. Ha olyan jó volt hozzám, mint a milyen jó volt,
hogy tud férjhez menni és intimus lenni mással! Miért tagadjam, úgy
vagyok vele, ha nem szent, ha nem martyr az asszony, mindjárt
hitszegőnek tartom. Elszoktat bennünket az anyánk, a ki csupa
önzetlenség, csupa mártyromság érettünk és miattunk.
Nos, hát Katóka is siet elejbe hivatásának, holnap vagy
holnapután férjhez megy. De nem erről akarok beszélni, ez kevésbbé
érdekel, ezen a ponton ő elmult nekem és most, a mikor érzékenyen
búcsuzom tőle: a legfőbb gondom az, hogy konzerváljam lelkemben
régi alakját, mely olyan könnyü, olyan bájos illatos és szines
volt, mint egy tavaszi napsütötte leander-ág.
Szürke ruhában is rózsaszinü volt ez a kis lány. És amikor
evett… nagyon különös, szinte bosszantó volt rám nézve, amikor enni
láttam. Hogyan kisasszony, ön is!? De ez ismeretségünk kezdetén
vala. Tudniillik bár rokonok vagyunk, csak nagy későre láttuk
egymást, amikor ő már tizenhét éves lett, én meg valósággal
megöregedtem: elértem a huszonöt évet. Sajnáltuk, hogy így
elmaradtunk egymástól. De hamarosan megvigasztalódtunk és hamarosan
eligérkeztünk egymásnak. Aztán váltottunk egy pár csókot, aztán
elváltunk. Szivreható leveleket irtunk egymásnak, hogy hátha ez
mégsem az igazi szerelem, legyünk mi csak barátok. Hiszen
mindezeket talán tudni is tetszik, de arról a viszonyról, ami
ezután fejlődött ki köztünk, emberi lénynek fogalma sem lehet.
Barátom, testvérem, szerelmem volt, helyesebben egy olyan
valaki, aki mind e háromból volt összeszőve. Megfogta a kezemet, a
kabátomra varrta a leesett gombot, és megengedte, hogy megcsókoljam
a nyakát, füle alatt, de csak ha senkisem volt a szobában. Ez néha
megesett, hanem, hogy éppen senki se lett volna otthon, az nem
esett meg, csak egyetlen egyszer.
Beléptem, ott gubbaszkodott a zongora előtt, a medvebőrön.
– Nincs senki itthon! – kiáltá előre.
– Nos? kérdém és ebben a pillanatban úgy érzém magam, mintha még
sem barátság, hanem igazán tiszta szin szerelem lett volna az a
régi érzés. Ezt mindjárt meg is akartam mondani, de felugrott és
kiáltá:
– Takarodjék!
– Miért?
– Mert a férfiak gazok.
– És az asszonyok?
Elhallgatott.
– Magát valaki bántotta!
– Ki merne?
– Valami rettentő szomorusága van.
Keblére szorította mindkét kezét, igy akarta visszatartani a
sirást, mely már kezdettől fogva csiklandozta torkát. Addig-addig
csiklandozta, mig egyszerre kitört.
Nem kergetett el többé, és bár arczczal elfordult tőlem, sirása
közben szólott:
– Csudálatos ember maga.
– Miért?
– Előre tudta, hogy szomoru vagyok.
– Persze ezt én mindég tudom, az okot is rendesen. Mi baj
Katóka?
– Hogy mért születtem én lánynak, mért nem lettem én férfi!
– Haj hó, ez igazán nagy ok! És sokszor gondol erre?
– Most mindég.
– És miért?
– Megölnék egy embert.
– Szerelmes valakibe.
Megfordult megvetéssel, majd mosolyogva nézett rám:
– Maga egy gyerek! – mondá némi szánalommal. Aztán kezet
nyújtott és beszaladt a másik szobába, magára zárta az ajtót és
azon át kiáltá:
– Jó éjszakát, Isten vele!
Elhatároztam, hogy végére járok, mért vagyok én gyerek? De a
következő napon már rossz sejtelmeim támadtak. Hátha ez a lány nem
volna többé gyerek, hátha ez a lány látna? Csudálatos, mi férfiak
azt hiszszük, hogy az asszonyok szeme csak arra való, hogy szép
legyen és azonfelül semmi másra. És szinte megdöbbenünk, amikor a
kábító nézésü kék szemek hirtelen olyan kétségbeesett, prózai
kifejezést váltanak. Hát nem csak azért vannak, hogy édesen
mosolyogjanak ránk, keservesen sirjanak miattunk?
II.
Megvallom, mélyen gondolkodóvá tett, hogy Katóka, – a ki holnap
vagy holnapután férjhez megy – nem egy olyan valakiért nézett
komoran, kinek ifju egyénisége egy czilinderkalapban végződik. Alig
vártam, hogy ujra találkozzam vele és szóltam hozzá így:
– Leány, beszélj hozzám minden reserv nélkül, tégy boldoggá és
oszszad meg vélem szomorúságodat.
De akarom, hogy hagyjad el mind ama bájos füllentéseket, amelyek
nélkül ti nem tud-tud élni. Amelyek titeket úgy megkülönböztetnek,
bennünket ugy megcsalnak. Beszélj hozzám úgy, mint ahogy magaddal
sem beszélnél mindig, mert évezredek óta arra vagy oktatva, hogy
tenmagaddal szemben is tele légy reserve-vel…
Összebeszéltem minden bolondot, bámulva, csaknem úgy nézett rám,
mintha okosnak tartana. Kihasználtam ezt a gyenge pillanatát és
beszéltem tovább:
– Szakítsd le magadról ezeket a tekinteteket mind, mind.
Fogalmad sincs, hogy mily iszonyu kéj lehet megnyilatkozni egészen
egy leánynak, aki örökös bezártságra van kárhoztatva. A kinaiakról
– igen a kinaiakról – azt mondják, hogy bolondok, mert kalodába
teszik leányuk lábát. Kicsiség, az egész világ
minden lányának egész lelke kalodába van szorítva… Katóka, ne félj,
szabadítsd ki magad egy pillanatra. Beszélj, vagy felelj röviden
mindazokra, a miket kérdezek.
Sokat kérdeztem, sok mindenre megfelelt. Legyenek e bájos
mondások az én egyetlen titkos kincseim! nem is árulok el belőlük
semmit, csak egyet, azt, hogy szomoruságának oka és tárgya:
ismeretlen és tárgytalan.
De mégis… Homályosan emlékezett egy idegen férfiről.
A neve?
Alig hallhatólag, de mélységes gyűlölettel mondott Kató egy
ismerős nevet. De nem beszélhettünk tovább, anyja jött ki a kertbe
azzal az urral, akit előbb említett.
Egy csinos, de már nem fiatal ur volt. Hát ezt szerette
volna?
Hisz erről köztudomásu, hogy az édes anyjának kurizál.
III.
Kató – amint mondám – holnap, vagy holnapután férjhez megy. Maga
ez a tény nem érdekel eléggé. Inkább az érdekelne, ha megtudnám,
hogyan történt a dolog. A részletekre
egész világosan emlékszem, de nem tudom értelmes képpé
összeállítani.
Mint ma: láttam az anyját és féltettem a gyenge asszonyt a
katasztrófától. Mintha ezen a napon azt olvastam volna ki a még
mindig tüzes szempárból: «Hát bukjunk, hát jöjjön, a minek jönnie
kell!»
De másnap az udvarló eljegyezte – Katót.
Avagy talán ez jegyezte el magát vele? Hogyan, miért? Csakugyan
az anyját féltette-e, vagy csak féltékeny volt reá? Áldozatul dobta
magát anyja becsületéért, apja nyugalmáért?
Láttam mindent és nem tudok semmit. Nem is akarok tudni, nem
akarok mást, csak megőrizni lelkemben régi bájos rózsaszin
alakját.
Holnap már úgy is késő.
Édes kis martyrom, szeliden boruljon rád a menyasszonyi fátyol,
elevenen eltemetett lányom, lágyan folyja be testedet a nász
narancsvirága!
*
Kató, holnap vagy holnapután férjhez megy. Isten veled
Katóka!
BOLDOG EMBEREK.
Mégis van boldogság a világon, ha nekem nincs is jó kedvem. És
nincs igaza azoknak, kik mind csak arról irnak történeteket, hogy
ez az élet csupa nyomor és küzködés, szerencsétlenség, kinlódás,
rettenetes állapot s mégis – semmi. Aminthogy nincs igazságok ama
világéletükben mindig jóllakott uraknak, kik magukkal és sorsukkal
elégedetten, nem tudják felfogni, miért panaszkodnak az emberek,
hisz ők jól érzik magokat! És összekapcsolván párnás kezeiket
gyomruk felett, tartanak kenetteljes előadást a pessimismus hiu
haszontalanságáról és a vidám bölcselés egészséges voltáról…
Terrorizálják a sötéten irókat is, mondván: hazudtok! hamisítjátok
az életet – aszfalttal. És vannak esetek, a mikor a poéta megrémül
és csakugyan hazudni kezd – boldog emberekről. De az én történetem
boldog emberekről – nem hazugság.
I.
Én is szegény ember vagyok, a rokonaim is jórészt szegény
emberek, de ezek nem tartanak engem szegénynek és ha nem járok
hozzájok, mindegyre azt mondják: «volnánk csak gazdagok!» Nem sok
rokoni szeretet van bennem, de van annyi hiuság, hogy inkább
eljárok, nehogy azt mondják, hogy a nyomoruságuk miatt kerülöm
őket. Sőt tavaly négy hónapig egy unokatestvéremnél laktam, mert
szemrehányást tett, hogy a hónapos szobája üres, bár vannak a
fővárosban fiatal ember rokonai, a kik eljönnének hozzá lakni, ha
nem félnének a szegénységtől…
Pedig ők, a Fiala-család, nem is voltak éppen szegények. És ha
nem nyolcz, hanem csak két gyermekük lett volna, egészen jómódban
élhetnek vala.
A férfi, a családfő úgy is meg volt elégedve a dolgokkal.
Komolyan állította és hitte, hogy:
A legjobb koszt a világon az övék.
Nekik van a fővárosban a legjobb lakásuk.
Az ő gyermekeik a legjobbak, a legszebbek és legokosabbak.
A felesége kitünően finom asszony s ha nem lett volna olyan
kitünően az, most már milliomos lehetne.
És hogy a császár sem alszik olyan ágyban, mint ő.
Mindez állításokban kevés volt az igazság, még sem merném
Fialára rámondani, hogy hazug ember volt. Ő maga elhitte, a mit
mondott és ebédjének egy tál főzelékje, az erzsébetvárosi ház két
kicsiny oduja, a rossz és ízetlen gyermekek, a szegénységben is
kényeskedő feleség, a tarka huzatu, tollatlan ágynemű – mind, mind
az övé volt és nem a másé.
Az asszony az én rokonságom, de azért a férfihez huzódtam
inkább. Sőt vonzott is ez a különös ember, kiben nem volt irigység,
mert hiányzott belőle az összehasonlító képesség. Aztán a
mestersége is tetszett nekem; sáfrányárus czégnek volt az utazója.
Ilyen ember is, legfeljebb, ha egy millió között akad – egy.
De neki már az apja is az volt és a legnagyobb fiát is annak
nevelte. Igy történt, hogy az egész család meg volt győződve a
sáfrány kiváló fontosságáról, talán anélkül el sem képzelhették az
életet; azonban azt biztosan tudom, hogy az egész lakásban a vörös
fűszer émelyítő illata terjedt el, valamint a kisebb gyermekek
mindig egy doboz sáfrányt vittek ajándékba a tanítójuknak.
«Férjem nagyon tevékeny ember az üzletben és tekintély a
szakmájában», – mondá Fialáné. Fiala pedig igy szólt: «Jobban
szeretem a feleségemet, mint a császárnét, bizony Isten jobban. Ő a
Radics-családban mindig a legfinomabb volt.»
A mikor velem beszélt és mikor még nem laktam ott, mindig hozzá
tette ezt is: «Most egy drága könyvet járat, lexikont, azt
olvassa!» És diadalmasan mosolygott.
Később, a mikor már ott laktam, akkor is sokszor szóba hozta ezt
a könyvet, de csak igy: «a könyv!» Ez neki egy egész könyvtár volt,
a minthogy minden, a mi az ő tulajdona, akármilyen értéktelen s
kicsi legyen is, értékre, nagyságra rettenetesen megnőtt szemeiben.
Egy pipa – pipatorium és egy forint a zsebében ezres bankó.
Mind e boldogsághoz hozzájárult még az is, a mit e két mondásban
szokott kifejezni:
«Engem nagyon szeretnek az emberek.»
«Ha én akarom, hát az a vasút, mely most indul Szolnokról,
megáll féluton és nem tud tovább menni, mert az én Istenem kegyes
én hozzám!»
Mindazonáltal a sáfrány-utazó nem volt elbizakodott, sem
fanatikus babonás, csak boldog ember.
Azon a napon, a mikor behurczolkodtam, éppen baj volt a
cseléddel, kinek nem imponáltak a családfő hatalmas illuziói
és gorombáskodott az asszonynyal, a bérét kérte és a mikor ezt nem
kapta meg, fenyegetődzött a policzájjal.
«Csak menjen, – mondta az asszony – hanem azért még megveri
magát az Isten, mert a mit én kértem még, mindazt megtette!»
Ez nem volt valami közönséges átkozódás; a leány megdöbbent,
elhallgatott, a könyvvel játszó kis gyermekek ijedten néztek
anyjukra, mintha arra kérnék: «nem, mégse bántsad a szegény
Marit!»
Ugyanilyen nyilatkozatot hallottam aztán minden napon. Pedig az
asszony nem volt valami különös vallásos. Nem igen imádkozott,
templomba nagy ritkán járt. Hanem azzal egészen tisztában látszott
lenni, hogy minden történendők elvégezvék előre. És mert őt és
családját különösen kegyeli az Isten, hát ő rá és családjára nézve
oda fenn jó és kellemes végzések hozattak.
Mindez elveiért nem is volt valami nagy barátja az energiának. A
nappal felerészét fekve töltötte. Fél évig sem ment ki az utczára
és ha a gyerekek ruhájáról leszakadt a gomb, azt fel nem
varrta.
«Az ember ne is dicsekedjék, csak menjen, ha viszik a végzetek!»
– mondá és nem rémült meg, a mikor a férje
megbetegedett, még pedig abban a bajban, mely annak minden
testvérét megölte.
«Nem lehet az, hogy testvérei sorsára jusson, nyolcz gyermeke
van neveletlen,» – szólt az asszony.
«Nem lehet, hogy én most még itt hagyjam a családomat,» – mondá
a férfi és kigázolt a bajból, melyet minden orvos halálosnak
hitt.
«Rendkivüli eset!» – konstatálták az orvosok.
Fiala ur nem hal meg, a mig élni akar, – jegyezte meg a
sáfrány-utazó – és hatalmas hitében megerősödve, még boldogabban
ölelte meg feleségét, «a legszebbet, a legjobbat, a legfinomabbat»
az egész világon, egy sovány, szűk vállú, nagy arczú, rossz fogú
szőkés asszonyt, a ki úgy hagyta magát megölelni, mint azon a napon
a mikor feleségévé lett; félénk odaengedéssel, zavart
mosolylyal.
Egy csepegő petroleum-lámpás – mely füstölt is – világította meg
a jelenetet. A gyerekek veszekedtek, ki kapott több szemet a
vacsorára hozott cseresznyéből. A legnagyobb fiu békétlenkedék,
hogy ő nem fog minden este turót enni. A kályhában nem volt ma
befűtve, de az ágyakat már megvetették. Nyolcz ágy egy szobában:
igaz, hogy az egyik még csak bölcső, de abban állt összekuporodva
a legutolsó kis Fiala, a három éves. A cseléd bekiabált a
konyhából: «menjen a ténsasszony húsért, én nem hozok többé
hitelbe, holnap se megyek!» Én is beszóltam a szobámból, mert a két
kis leány nagyon hangos énekszóval emlegette, hogy: «Poniatovszki
nincsen a csatáján»… Ez volt a környezet.
Az este – emlékszem – nagyon hangos vita folyt, mert a családfő
erőnek-erejével bort akart hozatni és engem is invitált, menjek be
majd kvaterkázni. De nem hozatott, mert a tizennégy krajczár a
reggeli tejre kellett.
II.
Viták néha voltak. A gyerekek bántották a «könyvet», a
legnagyobbik leány vasárnap – kivonulva a konyhába – vart, még
tizenegy órakor nem volt pénz piaczra, a háziúr felmondott a
gyerekek miatt, adót kellett fizetni, az asszony keztyüket vásárolt
megint, az utazó tévesen inkasszált pénzeket…
És mert tökéletes boldogság még sem lehet ezen a földön, néha
betegek is voltak. Sőt tavaly márcziusban az asszony nagyon
veszélyesen megbetegedett. Nem volt pénzök orvosra és
orvosságra és a kétségbeesés egy pillanatra megjelent, hogy fanyar
orczával a képükbe nevessen.
Akkor kellett találkozni az ügynöknek egy fiatal orvossal, a ki
igy szólt hozzá:
– Van-e betege?
– Az van, de pénzem nincs.
– Az nem baj. Én friss erővel vagyok és ki fogom gyógyítani azt
a beteget – ingyen. Csak azt kivánom, hogy jártában, keltében a
vidéken és itt emlegesse, hogy ismer egy kitünő, egy nagy, egy
hires orvost…
A orvos meg volt, mert úgy rendelteték, hanem a beteg nem akart
gyógyulni és bár se ő nem érezte, sem a férj elhinni, felfogni nem
tudta, közeledék a végekhez. Az ételt látni sem birta, a hustól meg
éppen rettegett.
Engem behivatott és kezdett visszaemlékezni előttem.
Hogy kikkel járt táncziskolába. Mikor az uszodába járt és a nagy
bodzafák virágoztak, az az illat most az orrában van. A mikor
Gyöngyösön laktak, estélyt rendeztek egyszer. Nagy sár volt és a
leányoknak külön-külön harisnyát kellett adnia… Az úri leányok az
egész városban egyedül csak ő vele társalogtak.
«Milyen szépen kezdődött a dolog!» – mondá a szegény asszony és
határozatlan, de csillámos fényű szemeit meglegelteté
gyermekein és közel hajolva hozzám, igy szólt:
«Ebből a Bélából – csudálatos ész – alighanem nagy festő lesz.
Nézzed azt a leányt, láttál már szebbet? az férjhez adja magát,
annak nem kell hozomány. Az a két kettős gyerek, öt évesek és kész
férfiak. Ilyenek kellenek az életben. Aztán a legnagyobbik. Még
husz éves sincs és már huszonöt forint fizetése van. Ideadja mind,
nagy könnyebbségemre van. Szeretik az üzletben és nagy pénzeket
biznak rá. Néha ötszáz forintot is küldenek vele a postára.»
III.
Azok a nagy összegek, melyeket a legnagyobb fiu vitt a postára,
gyakorta szerepeltek, mint a család beszélgetések tárgyai. Maga a
fiu nem szeretett se erről, se másról beszélni, Kristófnak hivták s
csakugyan úgy viselte magát mint ahogy ez a komoly név megkivánja.
Hallgatag, zsémbes, sajnálta magától és mástól az ételt is és
egyszer, a mikor sajtot tálaltak fel vacsora után, egy egész hétig
nem szólt az anyjához.
Ez emlékezetes vacsorán én is ott voltam, mert az a legnagyobbik
leány eljegyzésével volt egybekötve. A nagy Ágnes egy
aranymüves menyasszonya, akit Dóra Arisztidnek hivtak alighanem
rácz volt – szemöldöke, bajusza csodálatosan sűrü és fekete – de
nem nézett ki belőle valami sok jó.
Fiala ez estén csakugyan bort is hozatott, az asszony egyszer
sem nyögött s a gyerekek olyan mohósággal ettek, hogy nem volt
módjukban sem a lengyel, sem a magyar himnusból énekelni
kisebb-nagyobb részleteket. – A nagy Ágnes szólt:
– Arisztid beteszi az ujságba az eljegyzést.
Arisztid mondá:
– Igen és pedig belől a lapban.
– Jegyeket nem is nyomat hát külön?
– De igen, azt is.
A jegyesek boldogan néztek egymásra. Fiala emlegette a
császárnét, akit nem szeret úgy, mint a feleségét. A fiuknak meg
kellett mutatni a könyvet. Az aranyműves igen helyeselte, hogy
ilyesmi legyen a házban.
Tizenkettő után jutottunk a vacsora végére. Az aranyműves ekkor
ajánlotta magát. Ágnes kikisérte a lépcsőházig s amig kint volt a
legnagyobb fiu szüleihez fordulva csendesen így szólott:
– Honnan fogjátok azt az ötszáz forintot megkeresni, amit
Dórának az Ágnessel igértetek?
– Meglesz! – szólt a sáfrányutazó büszkén.
– Honnan?
– Az Isten kezembe fogja adni épp akkor, amikorra kell.
– És ha nem?
– Nem, – nem lehet.
– Lehet és akkor az aranyműves nem esküszik.
Tovább mit beszéltek, nem hallgattam, nem tudom.
Csak azt tudom, hogy az esküvő előtt, reggelen olvastam az
ujságban ezt a hirt: «Fiala Kristóf főnökének egy ötszáznegyven
forintos levelével eltünt. Keresik.»
És hogy az esküvő napján engem hivtak be tanunak, akkor, midőn
Dóra Arisztidnek az ötszáz forint hozományt odaadták.
Halványan az is rémlik most szemeim előtt, hogy egy hires
ügyvédet is láttam az nap reggelén Fiala házában. A fiu ellen a
rendőrségi körözést pedig megszüntették még az nap, akkor úgy
gondoltam: az apa kiegyezkedett a fiu főnökeivel és kötelezte magát
részletekben törleszteni a Kristóf által elsikkasztott pénzt. Úgy
is lesz bizonynyal, most is látom néha a hallgatag Kristófot;
katona, már számvivő őrmester is.
IV.
Amikor a nagy Ágnes esküdött Dóra Arisztiddel, már nem laktam
ott, hanem az esküvőre s az esküvő után a lakomára elmentem.
Az ebédnél az asztalfőnél ült Fialáné. Az arczáról lemosolygott
a boldogság és büszkeség, mert lánya férjhez megy, de egyszersmind
e boldog mosolygásban – mint viz tiszta tükrében a rideg, szürke,
rút téli felhő – ott tükröződött a halál előlre vetődő árnyéka. De
sem ő, sem senki nem látta azt, amit boldog emberek nem is szoktak
látni soha, mert a veszedelem szine ismeretlen szemeiknek és a
halál rettenetes árnyékát illuziók verőfénye födi tekintetök
elől.
Fiala ujra bort hozatott. Nagyon dicsérte az étkeket. A
gyermekek lázasan ettek és a nagy Ágnes Dóra Arisztiddal együtt
olyan boldog volt, mint Fiala és Fialáné a nászuk napján.
… Este lett, amint elkerültem tőlük. Ágnes és férje egy-két
perczczel ment el előttem, a gyerekek hangos sírása, éneklése,
nevetése közepette. Zaj volt minden bizonynyal. És ez a zaj eszembe
juttatta, amint a méhek rajt eresztenek ki magukból.
Egy félholt asszony volt előttem: haldoklásában is boldog, mert
hitte, hogy még második unokáját is meg fogja látni.
Egy életkedvvel teli asszony ment ki előttem folytatni azt, mit
boldog emberek elkezdtek.
Élni, csak élni és gyermekeket nevelni.
A RUBIN-LEÁNYOK.
Éjjel az egyik Rubin-leány felköltötte kis hugát:
– Dóra, kelj föl, nem tudok aludni, jerünk ki a gangra!
Ruhát kaptak magukra és az öreg Rubinon át – apjuk a konyha
ajtajában, a földön aludt – kisuhantak a lépcső erkélyére.
A nagyobbik leány nagy kendőt vett magára, hogy föl ne ismerjék
és mert fázott, daczára a nyári éjjelnek, mely vak forrósággal
borult a négyemeletes ház kicsiny udvarára. A kisebbik leány leült
nénje lábaihoz, a folyosó márványára és szőke fejét a falhoz
támasztva, nézte a világos, árnyékos éjszakát.
Ahol voltak – a széditő magasságú negyedik emeletről nézve,
olyan különös ez a fővárosi udvar. Az ablakok nyitva mindenfelé,
árnyékuk fekete vonalakkal rajzolja tele a falakat. Világosság nem
volt már sehol, de a melegtől aludni nem tudó lakók közül egy-kettő
kidugta a fejét az ablakon és némán hallgatta a nyitva hagyott
vizvezeték mormogását.
– Dóra – szólalt meg a nagyobbik Rubin leány – nekem úgy
tetszik, hogy ez az egész ház egy nagy kripta, legalább ötven
fülkével és hogy a lakók benn mindnyájan meg vannak halva!
Csakugyan, a kisebbiknek is úgy tetszett. Félt is egy kissé. A
nagyobbik nem; elmerülve a misztikus éjszakába: kereste a halált.
És egyszerre a homály is, a lelke is tele volt véle és még meg nem
állhatta, hogy ne szóljon róla:
– Jó azoknak, akik mindig alszanak már!
Majd átkarolta a kis Dóra nyakát, forró arczát beletemette annak
szőke, szintén fehér fényű hajába és susogta:
– Jó volna meghalni együtt, Dóra?
– Igen! – mondá a kisebbik leány – mohón is, borzongva is. Kevés
vártatva azonban félénken hozzátette:
De miért?
*
Ezentúl az éjszakák egy részét nagyobbára itt töltötték. Ágnes
nem tudott aludni és hugának, aki csak tizennégy éves volt, még jól
esett az a gondolat, hogy «virraszt.» Azonfelül úgy ragaszkodott
testvéréhez, hogy egy darab idő óta az ő szemeit is kerülte az
álom. Egészen neki halványodott és minden különösebb ok
nélkül, lelki állapota olyan lett, mint a testvéreé.
Sokat sírtak együtt, apjuk előtt bezárkózva a szobába. Ha a
sirásban kifáradtak, olvasásba kezdtek. Ki se mozdultak többé;
Rubin ur hiába csalta őket kifelé.
– Nincs is ruhánk miben menni! – mondá Ágnes – a mire az
elzüllött piktor eloldalgott szó nélkül, szomorúan, mint egy
lopáson kapott kutya.
Ilyenkor néha két napig is odamaradt és valamelyik korcsmából
küldött nekik haza élelemre való pénzt, édesgető levelet. Hogy
egészen magukra maradtak, megnyugodtak egy kissé: becsukták az
ajtót, lefüggönyözték az ablakokat és éjjelt csinálva a nappalból,
beszélgettek a homályban.
Lefeküdve a földre, egymással szemben; a nagyobbik magyarázta a
kisebbiknek a világi életet:
– Tudod, Dóra, jobb is volna úgy, ha nem volna nappal, csak
éjszaka és az emberek csak egy-egy kicsinyt lennének ébren. Akkor
fölkelnének, mosdanának, egy kicsit ténferegnének a sötétben, aztán
aludni térnének ismét…
A kisebbik nem értette mindezt; a nagyobbik folytatta:
– Nekem nincs kedvem beszélni az emberekkel, ostobaságokat
beszélnek mind.
– Hát a férfiak! – vetette közbe a kicsiny. Majd habozva,
magyarázatképpen hozzátette: te már sokkal beszéltél, én
egy-kettővel alig.
– Bár soha se beszéltem volna egygyel is! Akkor azt hihetném,
hogy van közöttük jó és szép!
– Hát nincs?
– Nincs! – szólt Ágnes mély és száraz hangon.
A kis leány behunyta szemeit. Arcza szomorú volt, de lelke
mosolygott, amint föltette magában, majd hangosan, a kérdést:
– Mondj valamit a szerelemről!
– A szerelem csak a levegőben van, ott úszik, a mikorra hozzánk
ér: akkor szenvedés.
A kis Rubin-leány bámulva nézett nénjére. Egy pillanatig nem
hitt neki, de a pillanat eltelte után az idősebb testvér lelke
átömlött az ő lelkébe is és egyek voltak egészen.
*
Tiz – vagy kilencz – hónappal ezelőtt, egy építészeti rajzoló
lakott mellettük. «Igen okos, igen becsületes ember» mondotta az
öreg Rubin, mert dicsérte a képeit. A rajzoló igen szép ember volt,
szőke és magas, halvány s mégis hatalmas erejü. Olyan szeliden
simogatta az aranyszinű szakállát, a mikor Ágnes
csúfot űzött belőle, a rossz magyar beszéde miatt… A kisebbik
Rubin-leány akkor még iskolába járt, a nagyobbiknak pedig nem igen
lehetett kimenni az utczára, bár éppen uj ruhája volt, de kalapja
egy csepp sem… A rajzoló két hónapig élt itten, aztán valami kis
munka után lement Aradra. Külföldre utazott aztán, onnan irt is
egyszer az öreg Rubinnak, hogy nem jön többé vissza.
Erről az emberről szeretett volna egyet-mást megtudni a kis
Dóra, de hogy a nénje egy szóval sem említette soha, nem mert
kérdezősködni. Oh, be kiváncsi volt pedig! Mint szerette volna
megtudni: hogyan voltak egymással. Jól értették egymást, azt látta,
de vajjon váltottak-e csókot? Megfogadták-e, hogy örökké szeretik
egymást? Szóval megtörténtek-e mindazok, amik az ő szűkös tudása
szerint hozzá tartoznak a szerelemhez.
Hátha csak úgy beszélgettek egymással, mint más ember? Néha
hajlandó volt ezt hinni, de a leggyakrabban átkozta azt a gonosz
embert, aki rosszat tett velük. Mit? Elment. És nem akar
visszajönni.
Már arra is gondolt, hogy vajjon mért is nem lehet erőszakkal
rákényszeríteni az ilyen embereket, hogy visszatérjenek ahhoz, ki
nem tud élni nélkülök. Az álmatlan
éjszakákon, testvére mellett virrasztva, annak beesett, megcsúfult,
szinte átlátszó arczát nézve: sokszor elhatározta, hogy legalább ir
annak az embernek: jőjjön, kell, siessen. De testvére, mintha csak
hallotta volna a ki nem mondott gondolatot, megsimította haját és
szólott egyszerüen, immár minden szomorúság nélkül:
– Dóra, mindaz késő, hiába. Helyrehozni nem lehet.
És a testvér előtt is kétségbeesetten rejtegetett titokról
egyszerre lepattant a zár: elmondott mindent, a kis leány hallott
mindent. A mit hallott, elég volt arra, hogy mint egy hirtelen
felhőszakadás, elöntse lelkét a fájdalom, könyü.
Egymás nyakába borultak és nem törődtek többé azzal, ha
valamelyik emeleten hallgatják búcsu-zokogásukat. Hajnallott már, a
mikor bementek szobájukba. Idegen volt előttük e perczben minden;
az ágy, apjuknak nagy dunai tájképe, a falra ragasztott arczképek,
közös birtokuk, legbecsesebb tárgyuk: az asztalhoz támasztott fehér
napernyő.
Véletlenül odatévedt tekintetük az anyjuktól örökölt nagy,
törött rokokó-tükörbe és megijedtek a saját maguk arczától: ki van
itt, kik ezek az idegen leányok?
Az ágy előtt állottak, gépiesen vetkeződve. De nem mertek
lefeküdni, leültek az ágy szélére. Ott beszélgettek még egy kissé,
beszélgettek nagyon halkan, pedig nem volt körülöttük senki. A
kisebbik izgatottan nézte az árnyékokat:
– Azt hiszem, kivülünk van még itt valaki, egy harmadik.
– Tudom, – mondá Ágnes – én már régen érzem, mint suhog, járkál,
mozog, meg vánszorog közöttünk. De nem akartam neked
megmondani.
Ez éjszakától fogva az, a ki kettőjök mellett a harmadik volt:
nem tágított közelükből. A nagyobbik látta is már, a kisebbik meg
érezni kezdte. Mellét hirtelen fájdalom, torkát ok nélkül való
sirás szorította össze! Fogyni kezdett és olyan álmodozás fogta el,
mint nénjét. Nem kivánt többé ő sem embereket látni, alig ment ki a
szobából és igaz érdeklődés csak akkor villant át fehér arczán, a
mikor a szőke emberről beszéltek.
A halál árnyéka, mely betolakodott hozzájuk harmadiknak,
olykor-olykor átengedte helyét egy szép és magas férfialak számára.
Tágra nyitott szemekkel nézték és látták is a kis szoba homályában.
Ágnes beszélt néha hozzá:
– Hát kellett ezt tenni? Kértem én, hogy esküdözzön?
– Esküdött? – kérdezte a kisebbik villogó szemmel.
– Mindig. Nagyon jól tudott, sokat gyakorolhatta.
– Hogyan? Mondták neked?
– Nem, de tudom; és annyi szép leány van. Mondta is, hogy
szerették azelőtt és nevetett. Megharagudtam rá és igy szóltam
hozzá: «Majd egyszer rólam is igy fog nevetve beszélni!»
– Aztán ő mit mondott erre?
Ágnes összeszorította ajkait: ez a párbeszéd volt legiszonyubb
emléke; ha ezen évődött, belátta, hogy nem lehet élnie és mohón
szomjazott a halál után. A kisebbik leány könyes tekintettel
könyörgött neki:
– Mit szólt ő aztán?
A halvány, rossz ember minden mondását hallani s tudni akarta és
kérdésekkel kinozta testvérét. Mikor estefelé jött, mit beszélt,
miképpen hizelgett… Ágnes egyszer elmondta neki, hogyan szólította
a halvány ember, csak igy: «csillag, virág, mindenféle szép
virág!»
«Csillag, virág, mindenféle szép virág!» hangzott a kis leány
fülében az édes hizelgés, ébren is, álmában is elmondta magának
hangosan. Szeme mosolygott, fehér arcza szinte
világított ez alatt. Édes borzongás futotta át a simogató szavakra,
de hirtelen magához tért, az álomképet elsimította homlokáról, ujra
komor és merev lett az arcza.
És testvére nem hallja e szavakat többé soha már! Oda futott
hozzá, átfogta derekát és szólt:
– Gyerünk innét, megyek veled, a hová akarod!
*
Mindketten készülődtek, de nem szóltak egymásnak egy szót sem. A
nagyobbik hosszú levelet irt apjának, melyben kérve, hagyjon föl a
boritallal, jóra nem vezethet az. A forintot el ne felejtse odaadni
a budai temető-őrnek, még októberben, hogy halottak napjára tiz
mécses égjen az anyjuk sirján. (Rendbe is kellene hozatni egy
kicsinyt, le van taposva; minden virág rajta: egy tő lila őszi
rózsa, mely nem tud, hiába akar kiveszni.) Dórika a katekétától
kapott papircsipkés szent képeket rakta szépen össze és ráirta egy
papirosra, hogy egy Szegszárdra költözött barátnőjének hagyja.
Kézimunkáit kimosta elébb, aztán szépen összekötötte szalaggal, a
szalag fölé gombostűvel egy czédulát tűzött. Ez volt abban megirva:
«A tatának; adja el. (Ama boltban, a hol az Ágnes
stikkeléseit szokta eladni.) Vegyen magának végre egy tisztességes
kalapot, igy nem csuda, ha nem festeti le vele arczképét senki.
Hiába tud olyan jól, az öltözete miatt nem biznak benne az
emberek!»
A kicsike most már éppen nem fél attól a fekete és végtelen
rengetegtől, a melynek neki kell indulni. Olyanformát
érzett, mint azelőtt, a mikor félt elaludni, mert nem volt benne
bizonyos: fölébred-e valamikor erre az életre? Most egészen
bizonyos volt abban hogy föleszmél majd ujra, de egy egész más
világban. Milyen lesz az a másik virradat: fantáziája minduntalan
ezzel foglalkozott és mindenféle aczélmetszetek szürke felhői,
angyalai, fehér szakállas szentei, feketével rajzolt és mozdulatlan
gloriolái mozdultak meg, melegedtek át, kaptak szinre és erőre.
Szive repesett, lelkében boldogság sugárzott szét, hogy ott fog
feküdni a felhők kék bársonyán… Körülötte a fényben hangzik egy
mennyei chorál, introduktióját már itt is hallja; a fővárosi udvar
piszkos börtönére egy darabka tiszta kék ég ragyog alá – onnan
hangzik.
Mind eme látomások csak egy-két napig tartottak. Végre mégis
megrezzent az ismeretlentől, a ki mind jobban közeledett hozzá,
hogy karjaiba ölelje. Szerette volna még húzni-halasztani
a dolgot, de testvére épp az utolsó
időben egészen izgatott lett, meglátszott az arczán, megérzett
minden tettén, hogy sietni akar, nem tud itt lenni többé.
A kisebbik leány minden éjjel rettegve aludt el; hátha arra
ébred, hogy testvére hivja. De lassanként ő rá is ráragadt a lázas
sietség: mit keresnek már itt, a mikor itt már mindennek vége van,
menjenek már!
Valamelyik hajnalon – hideg volt odakünn és minden kék – Ágnes –
már felöltözve – odahajolt hozzá és felköltötte:
– Menjünk!
Felugrott, felöltözködött. Elsuhantak az öreg mellett, nem merve
rája tekinteni sem. A ház aludt, csakugyan olyan volt, mint egy
nagy kripta. Összegubbaszkodva vártak a lépcsőházban, a mig a
kapunyitás ideje elkövetkezett, azután lábujjhegyen kiléptek az
utczára.
*
Kézen fogták egymást, úgy mentek előre. A szűk utczákban nem
jártak soha még és tulajdonképpen nem tudták, merre menjenek.
– Arra kell mennünk, a merről a szél fúj, akkor oda érünk hamar
– mondá a nagyobbik.
Ezentúl alig beszélt az egész uton; erősen szorította a kisebbik
kezét és úgy sietett hogy hugát szinte vonszolta maga után.
Az álmodozva nézett szét; már ez a világ is idegen volt neki. Olyan
hideg, olyan néptelen, minden mozgás nélkül való volt minden a kék
világosságban úszó, mozdulatlan árnyékkal teli utczákon. Itt-ott,
egy-két tévedésből égve hagyott gázláng még fantasztikusabbá,
idegenebbé tette a néma házsorokat.
Valami térre értek és Ágnes felsóhajtott:
– Végre!
Egy hosszú, keskeny utczán át egy mozdulatlan aranyos vonalat
pillantottak meg.
– Ez az? – kérdezte a kisebbik.
– Ez – mondá Ágnes és megállott, hogy egy kissé kipihenje magát.
Elengedte huga kezét és zavartan szólott hozzá:
– Még visszamehetsz, ha akarsz itt maradni, ha szeretsz
magadban. De mit csinálsz egyedül? Csillagom, virágom! A kis leány
megfogta a kezét és ment vele némán, nem nézve többé maga körül,
hanem egyenesen előre, az aranyos vonal felé.
Ágnes egyszerre bőbeszédü lett, megemlékezett arról a szép kis
leányról, a ki a harmadik emeleten lakott. Mind a ketten nagyon
szerették a négy éves leánygyermeket, de különösen a nagyobbik.
Majd minden átmenet nélkül hozzá tette: csillagom, virágom,
mindenféle szép virágom…
Dóra ismételte a mondást, de olyan szomorú hangon, annyi
fájdalommal, mintha neki mondták volna valaha. A nagy, halvány,
szép szőke ember, a ki mind jobban-jobban hozzáférközött hajnali
útjában. Már-már vele volt egészen, mintha az övé is lett volna
egykor, egyedül az övé csupán.
Az éjjel szinei lassanként mind elváltak a hajnaltól. A mikor
kiértek a folyamhoz: a kék reggel lassanként melegedni kezdett.
Ezüst és arany szalagok futották át a tájat, ezüst, arany és piros
pillangók – a hullámok fényjátéka – röpködtek, keringőztek a folyam
szinén. A házak mindkét parton lila, meg arany-szinben úsztak. Csak
a partok, a hajók, a hidak és a messziről idelátszó szigetek
egyrésze szunnyadtak még szines árnyék alatt.
Mint egy festett panoráma, olyan volt az egész kép; hang nem
hangzott, alak alig mozgott egy-kettő. Azok is olyan lassan,
álomszerüen; nem is emberek, de bábok, a kiket egy gép arra készt,
hogy mozogjanak előre. Most megáll egy-kettő, majd ujra igyekszik a
part felé, mindjobban a Dunának.
A két lány nem nézett többé egymásra, az egyik a vizre tekintett
üvegesedő szemmel, a másik lélegzeni is alig tudva, még
beszélt:
– Dóra, hol a szalag, a sárga, hova tettem?…
Végre megtalálta, a mit keresett. Az egyik végét a
maga kezére kötötte, a másikat a huga csuklójára. Aztán lépett
egyet előre.
Az ezüst, arany és piros lepkék egy pillanatra szétszálltak a
folyam szinének egy kis részéről. Aztán egy pár pillanat mulva ujra
visszatértek. És a panoráma képe mitsem változott, csak az árnyékba
borult részek szabadultak lassan, mindjobban és a kékség melegedett
föl violaszinre. És egy-két percz mulván a Duna képe változott egy
keveset: amig csupa arany és piros lett az egész, egyszerre
fölbukkant rajta egy leány szőke feje; fehér arcza messziről,
fényözönben úszva, olyannak tetszett, mintha egy vizre hullott
csillag volna.
A kisebbik volt. Az ő édes, szép feje, ártatlan homloka
ragyogott a hullámok fölött. Az ő kedves szürke szemei néztek még
egyszer szét ezen a világon, ahol nem élt, nem szeretett, nem
látott voltaképpen eddig még semmit, mégis ez utolsó perczben a
szűz lélek tele volt az élet legzavarosabb képeivel. Mintha ő
szeretett, ő csalódott volna. A szerelmi esküdözések – bár neki nem
esküdtek soha – kéjesen rezdültek vissza lelkének chaoszában,
összegyülve és elnyomatva az elhagyottság, a kétségbeesés iszonyu
érzésével. És mielőtt mindeme képek örökre elmulnának, utolsó
káprázatként megjelent előtte egy szép, halvány, gonosz arcz.
MESE EGY MODELRŐL.
Két okból kellett elmennie hazulról. Az egyik: a lakás nagyon
hideg volt; a másik: a hideg lakás egyetlen ágyán betegen – talán
halálos betegen – feküdt háziasszonya.
Bizonyos, hogy az utczán sem volt meleg. A mint kilépett a
körútra, ezt konstatálta is azonnal. Megállapította azt is, hogy a
szél a kerepesi-út felől fölöttébb fúj, érezte arczán és látta a
lámpásokon, melyeknek lángja ingerülten, de szabályosan és
állandóan az üllői-út felé hajlott. Sőt az útat és az úton mindent
elborító hóban is megkülönböztette hatását; fodros és gyöngéd volt,
mint az a fehér habszövet, melyet lányok viselnek nyakukon.
Szemei fájtak, serkedő bajusza megfagyott, lábai csaknem
zsibbadtak már, de azért érzett valamit a tájkép különös voltából.
A paloták egészen hóból állottak ki és ez, meg a szél teljesen
megváltoztatta arányaikat. Aztán megfagyott hógarmadák, mint
kicsiny, falusi házsorok állottak mindenfelé. Egyiknek, másiknak
utczai gyerekek kivájták a belsejét és házat
csináltak belőle. «Nem rosz gondolat» – szólt magában és hamarjában
beállott egybe. Egy gyerek már guggolt is ott, de a sötétben csak
akkor vette észre, a mikor már belépett és a háziszentélyében
megzavart fiu szeme haragosan csillogott felé.
– Mi tetszik? – vinnyogta.
– Azt hiszem, szabad nekem is, a hó mindenkié.
– De én vájtam ki magamnak. Dolgozzon az ur is.
Megverje a gyereket, vagy kimenjen; Csak egy pillanatig évödött
magában. Jobban szerette volna megverni, de félt az utczai
skandalumtól. Aztán mintha igaza is volna a gyereknek. Milyen szép
és szent dolog az otthon, a mit mi magunk alapítottunk és birunk
teljesen. Egy szoba, melynek minden szeglete a tulajdonunk,
nincsenek benne albérlők, a kik különböző társadalmi állást
foglalnak el, különböző időben járnak haza, különféle illatszerrel
élnek és külön-külön vallás szerint imádják az Istent. És nincs
háziasszony, a ki beteg lesz, elfoglalja ágyad, vagy folyton
költözködik, azt se tudod, mikor mond föl, – talán akkor, a mikor
megszoktad vele a nyomoruságot.
Az orvosnövendék még csak másodéves volt, eddig csak a halált
tanulta, az életet még nem. «Ha harmadéves volnék és tanultam
volna belgyógyászatot, megtudnám mondani, meghal-e az az asszony!»
– sopánkodott magában, hivatásához illő bátorsággal, de egészen
leverten gondolván a bekövetkezhető eseményre. – «Ha költözködik,
nekem is költözködnöm kell. És mi lesz akkor?» Ez a gondolat
nagyobb, kinzóbb és áthatóbb hideggel járta át, mint a havas szél,
a feje megdermedt belé, nem tudott tovább gondolni semmire is.
Bután és vakon haladt a villamos-vasút sineinek irányában és szive
hangosan, különösen dobogott, valahányszor elsurrant mellette,
előtte a kivilágított vagon. A fehér hóban, telve fekete alakokkal,
szinte nesztelenül szállt tova. A szikrákon járó kerekek
titokzatosan és alamuszi módra mormogták feléje: «Feküdj alám!»
A pokolba! – gondolta magában az orvosnövendék. «Elébb meg kell
tudnom, hogy mit csinál az az asszony? Igen-e, vagy nem? Csak
ezt!»
*
Szinházi hermelin-köpenynyel volt leterítve az asszonyság és a
köpenyeg piros posztójának reflexe mián nem is volt egészen rossz
szinben, csak úgy tetszett, mintha az ágy párnájára festve lett
volna az egész alak. Az ősz hajából reggel fodorított frou-frou még
meg sem gyürődött. A szemében már benne van az a különös
nézés, mely túl lát az emberi látóhatárokon, ajkáról azonban még
ugyanolyan modorosan hangzottak a szavak, mint ahogy vidéki
primadonna korában. Ezekkel a szavakkal szólongatta, vigasztalta
egyetlen leányát, azt a vékony és kicsiny teremtést, a ki ágya
szélén ülve, könyes szemmel minduntalan az ajtóra nézett.
Egészen megkönnyebbedtek, a mikor belépett a férfi, a lakó,
Kőmives az orvosnövendék és nagy fáradsággal tettetett vidám
arczulattal odalépett a haldokló ágyához és megtapogatván annak
üterét, szólott:
– Egy kis vérkeringési zavar! Elmulik, nincs semmi baj.
El akart menni ujra, de nagyon marasztotta a kis lány; olyan
hálásan, lágyan nézett reá, hogy a fiatal ember szemei
megnedvesedtek. A páholynyitogatóné és leánya is kérték:
– Olvasson föl valamit Kőmives ur, olyan szépen tud olvasni.
Az istentelen orvosnövendék Renan Jézus életéből olvasott egy
részletet. A lány visszafojtott lélegzettel, az anya lázas
lihegéssel hallgatta. De csak egy darabig, a mig megfordult ágyában
és megszólalt:
– Eszti, a siffonban, a szinházi ruhatáramban van egy gukker,
add ide.
A lány kivette a gyöngyházból készült elegáns kis látcsőt és
odaadta anyjának. Az mosolyogva szorította markába a kedves kis
szerszámot és egészen érthető hangon mondá:
– Ezt kaptam tőle… ezt, és téged!
Felült ágyában és folytatá:
– Nem szükség pirulnod, nagyon derék ember volt, egészen fiatal,
szépeket irt rólam, a mikor játszottam, gyászruhában Helénát,
Kassán… Matabár, az igazgató megkérte a kezemet…
A leány és fiatal ember bámulva, egy kissé meg is rémülve, de
egészen fascinálva hallgatták. Az asszony észrevette magát:
– Bocsásson meg Kőmives ur, de ön barátunk!
– Az vagyok! – kiáltotta a fiatal ember, rekedten és
büszkén.
A volt szinésznő hamis mosolylyal arczán, helyeslőleg bólintott
és folytatá:
– De a fiatal ember ezt adta nekem… és elment, sok gyermeke van,
valami falun laknak, mondják, hogy meghalt, mindegy…
Egyelőre nem volt több mondanivalója, Kőmives olvasta tovább
Renant. Egészen féltizenegyig olvasott, akkor a páholynyitogatóné
félbeszakította: hörögni és csuklani kezdett. De a rohamközben még
mindig beszélni óhajtott, és bizonynyal óriási erőfeszítés
árán sikerült is neki ennyit mondani:
– A lakást ne adják föl… azért együtt maradhatnak!
Lehet, hogy még egyéb tanácsot is akart adni, (például gazdag
szinházi ruhatárára vonatkozólag), de hiába kékült el arcza a
tehetetlen akarattól, nem tudott többé szólni egy szót sem és
meghalt.
*
Az orvosnövendék nem merte magára hagyni a kis leányt. Együtt
virrasztott a halott mellett. Eszti még nem tudott sirni, csak a
hideg rázta egész testében.
A fiatal embernek is volt egy kis láza, de éppenséggel nem
érezte magát valami rosszul. Melege volt; a feje is, a szive is
tüzelt. Tulságos szabadelvüen gondolkodott ugyan, mint minden
kollégája, de azért egy cseppet sem volt gonosz ember és sajnálta
is a szegény öreg asszonyt, de valami titkos örömmel árasztotta el
a gondolat, hogy most ő rá van hagyva ez az egészen magában maradt
leány. Holnap, vagy holnapután eltakaritják innét a halottat is és
akkor egyedül vannak. Együtt élhetnek sokáig, nagyon sokáig… A lány
a szobában, ő az előszobában. És együtt fognak reggelizni,
ebédelni; este olvasnak. Aztán későre jár az idő,
homlokon csókolja: «Jó éjszakát, kedves!» «Jó éjszakát!» Alusznak
édesen, vagy az ajtón át beszélgetnek még egy kissé.
A tervezgetések olyan kedvesen, bátran, csaknem vakmerően
vágtattak fejében. Szilárdul elhatározta magában, hogy Esztert
kiveszi a porczellánfestő-mühelyből, azért a pár forintért nem
szabad megrontania magát, beszivnia a festő-anyagok illó mérgét.
Kell, hogy hygienikusan éljen, főzhet, az nem árt. Ellenben neki
többféle állást kell elfoglalnia, és rászorítani magát a kissé
terhes gyermeknevelésre, az ujságokba is irhatna közegésségügyi és
psichiatriai czikkeket, a lapok most már fizetnek!
Ennyi életkedve nem volt talán soha még. Olyan boldog volt a
lány miatt, hogy szinte elfeledkezett róla és észre sem vette, hogy
az elaludt az előszobában az ő ágyán. Hangos lélegzésére
figyelmezett csak és odaállott fölébe.
Oh be szép volt, a mikor aludt, még kedvesebb, mint ébren.
Csodálatosan nagy, fényes barna hajában szinte elveszett fehér
arczocskája. Keskeny ajkai nyitva voltak egy kissé, egészen úgy,
mint a kicsiny leányoknak. Csak egy pólyás baba arcza lehet oly
szelid, mint ezé a tizenhétéves leányé.
Kőmivesnek erős akaratra volt szüksége, hogy föl ne költse a
leányt és igy ne szóljon hozzá:
– Szeretlek! Régen szeretlek és mindig… Őrködni fogok fölötted
és jaj annak, a ki bánt!
Egybevetve a körülményeket, nem tartotta helyesnek, hogy
szóljon. Talán a temetés után! De a mikor igy el van hagyatva,
szabad-e szerelemről szólni neki? Nem, nem soha! Vagy legalább
nagyon sokáig.
Hanem a haját lágyan és óvatosan megcsókolta mégis. Aztán
egészen elfeledve a holtat, virrasztott az élő fölött.
*
Az orvosnövendék ez időben a lehető legmérsékeltebben étkezett,
különben is nagyon el lévén foglalva. Jött a halottkém, tárgyakat
kellett eladni, hogy a temetés eszközölhető legyen; a folyton
zokogó lányt kellett vigasztalnia és vigyázni, hogy az mégis egyék
valamit. – Végre a temetés is elmult, – jelen volt két operaházi
tag is, de a megboldogult páholynyitogatóné kollegái egy régi
keletü harag miatt nem jöttek el…
Most már csakugyan egyedül voltak. A temetés után való napokon
még velük, közöttük, fölöttük volt a halott és megzavarta
magányukat. Jött az operaházi szolga és elhozta a páholynyitogatóné
utolsó havi fizetését. A megboldogult szines szoknyái lógtak még a
fogason. Kopogtatott egy fiatal hölgy, a gyakorlati
szinésziskola egy koros növendéke, a ki elszerződött a vidékre és
most hallotta, hogy Fölnémethynének a változatos és drága
garderobja haláleset miatt eladó.
Elvitték a pamutbársony kosztümeket, el a hermelinköpenyt is és
a halott köztük járó árnyéka is mindegyre fogyott, fogyott.
Esténként főztek – Kőmives krumplit hámozott – egy-egy kaczagás
verte föl a lassanként nekimelegedő tüzhelyet. És milyen vidámak
voltak a reggelek! Együtt mentek el otthonról, az orvosnövendék
elkisérte a leányt egészen a porczellánfestő-műhelyig, minduntalan
imádkozván magában azért, hogy vajha merészelné valaki csak egy
tekintettel megsérteni Esztert. Vasbottal járt és annak a sulya
egészen lehuzta karját, gyengének és félszegnek is, sőt egy kissé
félvállunak is tetszett.
– Mennyire megerősödött maga, a mióta hozzánk került! – szólt
Eszter az uton is, otthon is. – Mikor lesz katona, a huszársághoz
megy?
– Még nem tudom! – mondá Kőmives és felfujta mellét, hogy
domborubbnak lássék.
Nagyon kedves volt igy az élet. Esténként – tizenkét óráig is –
olvasgattak regényeket, vagy orvosnövendék tartott előadásokat az
emberi szervezet és a természet csodáiról. Néha,
kénytelenségből, egy kissé kényes szavakat használt, a mire
rendszerint elpirultak mind a ketten és mind-mind erősebb
kézszorítással váltak el egymástól. Kezdetben csak egyszerűen jó
éjszakát kivántak egymásnak, aztán – egyszer-egyszer-az is
megtörtént, hogy Kőmives búcsuzóra megcsókolta a leány kezét. Az is
megesett, hogy igy váltak el:
– Jó éjszakát feleség!
– Jó éjszakát uram!
Zavartan és nekimelegedve nevettek a kölcsönös csufolódásokon,
de egész éjszakákon át nem tudtak aludni. Gyertyánál virrasztottak,
édes és félelmes érzésekkel eltelve az egyik, valóságos deliriumban
a másik. A férfi olyan volt másnap reggel, mint egy beteg, öreg
ember, de olyan büszkén mosolygott, mint valami hitregebeli hős, a
sárkányok legyőzése után.
Oh, de mennyivel nagyobb hősnek tudta ő magát! Százszoros Szent
Antalnak, ezerszeres Gottfridnak.
Szeretni, viszontszerettetni és nem váltani egy csókot! Az
örökös láz fölperzselte majd minden csepp vérét, szive alig
dobogott már, a beszéd nehezére esett, le kellett mondani a
gyermeknevelésről, képtelen volt tanítani, sőt tanulni is.
Nagyon különös állapotba esett: nem volt mit tennie és
elhatározta, hogy oltárhoz vezeti a leányt, a kit magában szegény
elhagyatott angyalnak nevezett. El is akarta hozatni születési
bizonyítványát, irt is községe papjának, de az bélyegre valót
kért…
Hetek teltek el és absolute nem tudta miből él. Nem volt éhes és
Eszternek azt hazudta, hogy abonálva van, de a lány ezt az egyet
nem hitte el neki és mindenféle kifogások és ravaszságok
segitségével megtraktálta. Láthatólag jól esett neki, hogy evett az
övéből, a tányérjából, a villájával.
Kőmives nem akarta megbántani és lassanként egészen megszokta
ezt az állapotot. Néha ugyan fölpattant magában: «Az ő kegyelméből
élek, ő mosat és vasaltat reám, és én már szobabért sem fizettem
neki két hónapon át! Nem vagyok-e én a legnyomorultabb ember a
világon!?»
A homlokára ütött, szemeit szégyenletében behunyta, de csakhamar
kinyította ujra: «Vagyont, vagy legalább pénzt fogok szerezni
minden áron. És megtérítek neki mindent, gazdagon. Előbb
sokszorosan fizetem vissza tartozásomat, aztán elveszem!»
Szerzett is magának – egyelőre csak állást. Egy barátja kétszáz
forintot örökölt és szépirodalmi könyvtárt alapított. Ő
volt az adminisztrátora, egyelőre fizetés nélkül, a nevével és
czimével ellátott jegyeket azonban már az első napokban megkapta és
erre a kicsiny karton papiroslapra csodálatos szépségü és nagyságu
palotákat épitett ő is, a lány is. Különösen ő! Többé nem
röstelkedett inni a lány kávéjából, a szobabérek rövid időn való
teljes megtérítését is minduntalan fölemlitette, a mire a lány
lesütötte szemeit és azt mondta:
– Ráérünk!
Hónapok teltek és még forróbb napok következének. Egymás mellére
akartak borulni százszor is, és a férfi győzedelmeskedett magán
mind a százszor. Remegett, kapkodott, sóhajtott, sírt és menekült.
Eszter zavartan mosolygott és érezvén, hogy alterálja a fiatal
embert, lehetőleg keveset tartózkodott otthon. Azt hazudta, hogy
valami herczegnek készülő óriási vázán dolgozik, pedig már két
hónap óta föloszlatták a műhelyt. Vakmerően megcsalta Kőmivest, nem
tudatta vele azt sem, hogy most abból élnek, hogy a kicsike modelt
ül a festőiskolában. A rendszertelen élet következtében az
orvosnövendék egészen elgyengült, a járás nehezére esett és nem
kisérte el a lányt, csak egy darabon. Nem volt hát sejtelme sem
annak vakmerő csalásáról.
Apránként leszokott a külvilággal való érintkezésről, –
otthagyta a kis szépirodalmi könyvtárt, részint, mert az egyhónapi
fönnállása után megbukott, részint pedig azért, mert modernebb
irókat akart volna fölvétetni a későbbi sorozatba és e témán
barátjával összeveszett. Ideje nagy részét otthon, a diványon
fekve, végtelen és alaktalan tervelgetésekkel töltötte. Néha,
ismételten, leveleket irt egyetlen jobbmódú rokonához pénzért és
azzal ölte idejét, hogy a választ várta, a postára ment
kérdezősködni, a levélhordókkal értekezett.
Teljes tökéletesen a passziv életre adta magát. Küzdései most
már csak arra terjedtek, hogy védje magát a lány iránt való
szerelme ellen. Meg legfölebb még azon viaskodott magában, hogy
legalább a szegény Eszter ebédjét ne egye el. Le is szökött – a
mikor meg tudta tenni – délidőn a Petőfi-térre és ott a többi
éhenkórász, napnál ebédelő kollégák között elsétált egy órát, aztán
hazarohant abban a reménységben: ha egy kis tésztással kinálnák
meg? De ha megkinálta a kicsike, büszkén mondta:
– Köszönöm, fényesen ebédeltem!
Aztán hanyagul, szórakozottan mégis morzsolgatott egy kicsinyt a
süteményből.
Ez ebédek kivételével elég jól éltek, a lány
sokat keresett és egy pár tárgy eladásának segítségével idejében
kifizette a házbért is. Azontul – úgy két héten át – láthatólag
szükséget érzett pénz dolgában, el is akart adni egyetmást, de
Kőmives rajta kapta:
– Mindez értem! – mondá igazán, szivéből szomoruan. És kedves
vágásu szemei megteltek könynyel.
– Inkább elmegyek, el kell válnunk. Majd visszajövök, maradjon
ilyen jó, mint most. Visszajövök nemsokára és akkor mondok valamit.
Várjon engem addig, ha soká jönnék, el ne feledjen, itt ne hagyjon.
Ha nem jönnék többé soha: feledjen el, mintha nem is lettem volna,
feledjen el!
Most ölelkeztek össze legelőször. A lány karjait a búcsuzó nyaka
körül fonta, arczát arczához szorította, könyét könyüivel
vegyítette.
– Elmenni, igen, ha eresztem! mondá csukolva a sirástól és
nevetve az örömtől.
Kőmivesnek, becsületszavát kellett adnia, hogy itt marad. Egy
darabig vonakodott, de oszt hogy a leány össze-vissza csókolta
sápadt, beesett halántékát, megnyult nyakát, még sovány kezeit is,
nem volt ereje többé küzködni és megfogadta, hogy együtt maradnak,
közös háztartásban, mig az óra üt.
–… Csak addig, akkor én elmegyek és úgy jövök érte!
Eszter valamit akart válaszolni, de nem szólt. Későn is volt
már, sietnie kellett a «műhelybe». Megmosta szemeit, kendőt kapott
a fejére és elfutott.
Anyagiakban nem bővelkedtek, a szatócsnál a hideg ételek kontója
nagyon fölugrott, de azért bűvös-bájos napok voltak ezek. A mikor
együtt valának, a részleteket beszélték meg, az esküvőt, és hogy a
pap ne beszéljen. Lakni Budára mennek, már csak azért is, mert
Kőmivesnek hihetőleg alkalmaztatása akad fönt a várban. Valamelyik
miniszterium… Csak bágyadtsága elmulnék, mert igy csakugyan nem
járhat utána. És ruházata a kelleténél egyszerűbb lett, kabátja
szint változtatott, Eszter hiába pazarolt rá egy patika benzint. Az
orvosnövendék bizonyára nem volt rendben, gyenge volt fölöttébb,
kénytelen volt napokon át az ágyban ***álkodni. Eszter e napokon
nem ment el otthonról és fölolvasott neki, délre pedig egy-egy kis
erőt adó finom huslevest főzött, friss hust sütött.
Néha azonban a legjobb akarata daczára sem maradhatott otthon,
jöttek érte; egy szolga jött azzal az üzenettel, hogy vagy jőjjön,
vagy mindenkorra maradjon otthon. El kellett hát mennie,
de minduntalan hazafutott a «kis urához», hozott neki finom hideg
sülteket, két-háromféle ujságot, nehogy unja magát a folytonos
magányban (mert nem jött hozzájuk senki, igaz hogy nem is hivtak
senkit).
Szegények voltak, de jól éltek. Eszter mind többet-többet
keresett, dicsérte a műhelyt, a könnyű, finom munkát; passzió is az
inkább. Eldicsekedett véle az orvosnak is, a ki most már mindennap
eljár Kőmiveshez, ámbár baját nem találta súlyosnak: sokat tanult,
rosszul étkezett, nehéz dolgokkal törte a fejét; jól kell
táplálkoznia, nyugodtan, gond nélkül élnie.
Hiszen gond nélkül élt, de most, hogy egész nap hevert, csak
kellett valamin törnie a fejét. A műhely dolga nem ment sehogy a
fejébe, hogy ott a lány annyit keres. És a levelek, a melyek Eszter
czimére jöttek: «holnap, reggeli világításnál kell; hétkor legyen
ott!» A levelek alá pedig egy-egy nagyon ismerősen hangzó név volt
aláfirkantva.
– A munkavezető irja! mondta a leány és eltépte a leveleket.
Idegeskedett is ilyenkor a fehér fej, elvörösödött a baba kép:
megöregedett, elkomorult egyszerre.
*
Kőmives a magányos délelőttökön azzal foglalkozott, hogy
behunyta szemeit és látta: mint árulja el a leány, rútul, gaz
módra, mint ölelkezik szőke, magas, brutális férfiakkal. Halálra
kinozta magát ez erőszakos rémlátásokkal, a melyek elevenebb módra
éltek előtte, mint az igazi, testtel biró élet. Délben, hogy a
baba-arcz ráhajolt, a friss, piros száj rátapadt az ő kiszáradt,
aszott ajkaira: megnyugodott egy kissé. Délután is elég jól érezte
magát, nem látta a szőke, rémes fantomokat és mint fiziológus
legfölebb azzal foglalkozott, hogy egészségi állapotán valamit kell
változtatni, mert ha ez igy folyik sokáig, a kicsike meg fogja
csalni.
Csak reggelt, napsugaras, friss reggelt, hosszú, hosszú
délelőttöket ne teremtett volna az isten! Milyen korán kezdődtek!
Négykor már nem tudott aludni. De hétig eltöltötte az időt azzal a
titkos tervelgetéssel, hogy Eszter után lopódzik még ma, mindjárt,
néhány óra mulva és megtud mindent. Napokig készülődött,
vágyakozott, éhezett a rettenetes utra, de a mikor a lány átsuhant
szobáján, mintha valami bűvös szóval az ágyhoz lánczolta volna, nem
tudott megmozdulni.
Egyszer, iszonyú küzdelem után, elszakította e lánczot, magára
kapta ruháját és a lány után sompolygott. Az nem vette észre
és ment a maga utján. Nem a műhely felé ment.
Az orvosnövendék lábai alatt ingott, hullámzott az aszfalt, de
szerencsére még kevesen jártak az utczán, mehetett a fal mellett
hol tapogatódzva, hol valósággal futva. Eszter sötét kis
fejkendője, fehér nyaka el-eltünt előle, kétségbeesve állt meg,
megerőltette szemeit és megint észrevette.
A lány törekedett ki, az Andrássy-uti villák felé. Sebesen, mint
a hogy találkára mennek. Egy-egy ur utána nézett, egy utána is
ment, néhány lépéssel mögötte bandukolt.
Egy kis utczához értek. Az idegen ur itt egyszerre meggondolta
magát, visszafordult, ment a maga utján. Eszter pedig egyszerre
befordult egy tornyos, vasrácsos házba.
*
Belopózkodott utána. Nem vette észre senki, nem törődött vele
senki. Úgy járt-kelt itt, mintha itthon volna, ismerte a házat,
tudta, hogy fiatal festők műtermei vannak a sötét földszintes
folyosón. Egy kivételével csukott volt még mindannyi. Ez egy is be
volt zárva belülről, hát itt kell lennie. Hallgatózott az ajtón, de
hogyan tudta volna kivenni, mit beszélnek ott benn halk hangon, a
mikor fejében ezer üllő és kalapács zúgott és
döngött. Nem lehetett megismernie Eszter hangját, mégis bizonyosan
tudta, hogy az van benn. Az ajtón át is érthető volt annak minden
mondása, még sem tudta megkülönböztetni egyetlen szavát sem.
A férfi meg szinte hangosan szólt ott benn:
– Sietni, sietni, mindig teketóriák! Vagy modell, vagy
herczegkisasszony. Hát nem herczegkisasszony.
A leány felelt, reszketett a hangja, sírás volt benne:
– Olyan nehéz ez… könyörüljön rajtam.
A festő elvesztette türelmét:
– Ostobaság! Különb lányt is láttam igy, én tőlem azért lehet
apácza.
– Lássam a vállát, háttal egy kissé. Nos, előre!
Aztán ruhasuhogás hallatszott.
Kőmives belekapaszkodott az ajtóba és zúgó fejét odaszorítva a
deszkához: a ruha suhogásából, a párbeszédből szerelmes
ditirambokat, vad, őrületes, gyalázatos szeretkezést hallott ki.
Nyögött kinjában és a dühtől elfult, szinte elesett. És nem hallott
többé semmit, azt sem, a mint a festő kiszólt:
– Ki az? Ki van odakint?
Azt sem hallotta, a mint az ajtó kinyilt
mögötte, csak egyszerre látott, látott. Az ajtó nyilásán át egész
világosan látta, hogy a baba ott ül, fehér kis testén alig egy
kicsiny mez, mellét takarja csak hosszú haja és vakító testecskéjét
vékony arany kösöntyük, ragyogó, bántó, ezüstös napsugarak ölelik,
fonják át meg át.
Elkergették, tovább ment és a leány azt sem tudta, hogy ott
volt.
*
Megölje-e? azon gondolkodott. Két óra hosszat viaskodott magával
és elhatározta: «Nem, nem öli meg: nem piszkolja be a kezét».
Fölirta egy papirosra, kétszer, nagy betűkkel:
– Nyomorult, nyomorult!
Az asztalra tette az irást és kiment az Üllői-ut felé, mindenütt
a fal mellett, a villamos vasut sinjeinek mentén.
MESE A FEHÉRHAJU DOMOSZLAINÉRÓL.
Egyszer volt, hol nem volt egy részeg fuvaros és annak két rossz
lova, a Sári, meg a Táltos.
Rossz lovak voltak, de igen okosak; a falu határában a legelső
uri ház kapujában megállottak, készek kimulni inkább, mint tovább
menni akár egy tapodtat is. Igaz, hogy estve volt, a szakadatlan
hófuvástól fehér, de annál rémségesebb éjszaka. Szekérnyom még
sehol, csárda semerre, de a falu határán az uri ház hét kéménye
füstölgött hegyesen.
Hogyne hajtattunk volna be, a mikor behajtattunk. Bent a házban
elég szivesen fogadtak bennünket, a részeg fuvaros kiült a konyhába
és nyomban segitett csirkét koppasztani, én meg leültem a sárga
ripsz-diványra és törtem az árva fejemet, mit is kéne beszélni
itten, miféle szép bókokat mondani mindjárt. A háznép is ebben
évődhetett, a mikor az agár minden okoskodás nélkül körülkaffogott
és mondta ilyen szóval: «jó estét, jó estét vendég, csakhogy jösz,
az ember halálra unja magát ezen asszonyok
között.» A macska is hozzám törleszkedett nyomban, a rendes
dorombszóval, mondván: «jó estét vendég, hál’ Istennek, hogy
jöttél, hál’ Istennek, hogy jöttél!»
Aztán megszólalt a ház asszonya is:
– Instáljuk, sajnáljuk, hogy ilyen szegény helyre tetszett
jönni, nincs itt egy szál férfi kegyed mulattatására, nincs
férfiember, nincs vigasság e házban, mi lakjuk csak ketten, két bús
özvegy asszonyok!
Aztán leült velem szemben a nagy kanapéra, az egyik
szolgálóleány lábai alá tette a sárga ripsz-zsámolyt, a másik
szolgálóleány kezébe adta a kötést. Ő maga ujjaira huzta azokat az
ezüst karikákat, melyek megóvják a kezet, hogy a kötőtű ki ne
kezdje. Azzal nagy csengés, csörömpöléssel munkába kezdett, én meg
néztem a Domoszlainé urasszony tüneményes szép fehér fejét; haját,
mely tiszta ősz volt, mint egy nyolczvanéves matrónáé és arczát,
mely barna és piros, üde és sima, mintha csak uj menyecske lenne.
Fekete és vastag szemöldei alatt árnyékban voltak a szemei egy
darabig, miglen fölvetette. Jóságos Isten, milyen vérszinű,
kifejezéstelen, fénytelen, öreg szemei voltak…
Jött a másik özvegyasszony a másik szobából. Leült melléje; az
egyik szolgálóleány lábai alá tett egy zöld ripsz-zsámolyt,
a másik szolgálóleány kezeibe adta a kötést és az ezüst
karikákat.
Azonképen csörömpölve elkezdett kötni, mig a négy kis leánya
lökdöste, kínozta, előlgetett néki. Nem is szólongatta őket, csak
munkálkodott serényen, összeránczolva a hosszú homlokát. Én
megnéztem, milyen fáradt, milyen jelentéktelen, nagy asszonyság,
fejéről mint rí le a frizura, testéről a ruha. Úgy látszott, az
látszott, hogy minden életerejét átplántálta a kis leányaira, ő
maga számára csak az életerő váza, a csontok, az inak, a rideg
mechanikus élet maradt.
Nem szóltunk egy szót sem, azt is lassan mondtuk.
Csak az agár kaffogott, csak a czicza dorombolt: «jó estét
vendég, jó estét vendég!»
Nagy vártatva a fehérhajú Domoszlainé is megszólalt, fordulván a
fáradt fiatal asszonyságnak. Úgy szólt hozzá: «lányom». De a fáradt
fiatal asszonyság nem nevezte «mamám»-nak, hanem azt mondta neki:
«Domoszlai néni?»
És a négy kis leány sem szólította igy, hogy «nagymamám», hanem
igyen:
– Édes, mézes-mákos Domoszlai néni.
*
Tizet ütött az óra. A kis kapun kijött a kakuk és tizszer
mondta: «kukk, kukk!» A fehérhaju Domoszlainé elment aludni.
Az asztalnál magunk maradtunk a fáradt asszonysággal. A gyerekek
aludtak, ki a nagy diványon, ki a molyok kaszárnyájában, a vén
karosszékben. A legnagyobbik leány az asztalra hajtotta
fejecskéjét, ott szundikált ülve. Egy légy játszott az
orrocskájával, egyszer elhajtotta az anya, másodszorra nem bántotta
többé, látta, úgy is hiába. Nem volt ébren közöttük senki; a macska
jóllakott, elaludt.
A vén agár összegubbaszkodva mormogott, tette magát, hogy
alszik, pedig csak azt akarta hallgatni, hogy mit beszélünk.
Éppen róla beszéltünk.
– Kié ez az agár?
– Az egykori vőlegényemé.
– Ki volt az?
– Domoszlai Attila.
– Hol van?
– Meghalt.
– Az öreg urasszony fia volt?
– Az egyetlen fia és párbajban halt meg.
– Legénykorában?
– Legénykorában.
– És nagysád?
– Én voltam az «ideálja». Hozzám irta az utolsó levelét.
Az agár fölvetette ránk a bús, gyanakodó szemeit. Én meg
szertenéztem az alvó gyermekek között: «Hát ezek, hogy vannak akkor
ezek itt?»
A fáradt asszonyság elértette ezt az elhallgatott kérdést,
felelt is rá rögtön:
– Szegény leány voltam, tiz éve mult ennek, férjhez kellett
menni. Ezek a gyerekek az uramtól valók.
– És az ura?
– Meghalt. Szegényül, árván maradtunk, a mig Domoszlai néni
elhozatott ide. Ideálja voltam a fiának és most együtt lakunk,
együtt fogunk maradni mindörökre.
Az óra tizenegyet ütött. A kis kapun kijött a kakuk és
tizenegyszer mondta, hogy kukk, kukk. A fáradt fiatal asszony is
elment aludni.
Jött egy szolgálóleány gyertyával, bevezetett a szobámba. Egy
másik szobán vezetett körösztül.
Egy ágyos házon, hol lámpa égett az éjjeli szekrényen, vetve
volt a patyolatfehér ágy: a falon fegyverek, az iróasztalon tinta,
toll, könyvek, szivarok.
– Hát ide kinek ágyaztak, kinek fütöttek?
– Az urfinak.
– Melyik urfinak?
– A ki meghalt?
– A kit tiz éve meglőttek, a kinek tiz éve megágyazunk minden
estve. Valahogy meg ne tessék mozgatni itt a holmikat.
Mindennek ugy kellett maradni, a mint tiz éve állott. A
nagyságos asszony tisztogat itten…
A kocsis mind csak a pípákat szeretné kiverni, azt sem
szabad…
Lassan beszélt a szolgálóleány, az öreg szolgálóleány.
*
Fehér éjszakáról fekete reggelre ébredtünk. A napnak nem volt
ereje, még világítani se tudott.
Halványan, kékes-fehéren, valami keveset világított helyette a
hó.
A részeg fuvaros előállott a két rossz, de okos lovával:
– No, uram, a Sári meg a Táltos megy már, akár a milling;
gyerünk!
A fekete reggelen neki indultunk a fehér mezőnek. Szekérnyom nem
volt még most sem.
Fáztam, dideregtem, évődtem, töprengettem.
– No jó fuvaros, ismerős-e kend ezen a tájon?
– Mind a hárman itt születtünk, a Sári is, a Táltos is, én
is.
– Hát ismeri kend azt a házat is, a hol megháltunk?
– Mint magamat.
– Hallotta azt, hogy az ifju urnak olyan szomoru vége lett.
– Mintha ma lett volna. A törökvágásban volt, a Dezsényi
urral…
– Aztán miért?
A fuvaros ember nem fordult hátra, csak ugy átlökte a válla
fölött a szót.
– A Dezsényi ur kapatos volt és rosszat beszélt az ifju ur
anyjáról. Azt mondta, hogy is mondta…
A fuvaros megvakarta a fejét és hátrafordult:
– Apertén kimondva, azt mondta a Domoszlai urnak, hogy az anyja
nem volt hivséges az apjához, idegen férfiemberrel trafikált…
– A fehérhaju Domoszlainé?
– Ugy vélem, akkor fekete haja tetszett neki lenni.
– És igaz lett volna, a mit a kapatos ember mondott?
A részeges fuvaros erősen szítta a bodzafaszárát, a mellől
szipegve beszélt:
– Olyan igaz, mint hogy ez az ostor van a kezemben. A második
ház volt tőlünk, parasztház, a hol találkozott a szeretőjével. Az
én asszonyom mind azt leste. Régi ruhát nem adtak senkinek másnak a
Domoszlai-házból, csak neki… Az Attila urfi kicsi ruháit mind…
Itten egyszerre szemünkbe csapott a sürü hófúvás. A kocsis ember
elhallgatott és behuzta fejét a szürébe. A Sári meg a Táltos
szólongatás nélkül nagy lassan poroszkáltak előre. Alig látszott,
hogy haladunk. Egyforma volt körülöttünk minden. A fa, melyet
elhagytunk, ugyanolyan zuzmarás, mint az, a melyhez
közeledtünk.
Az árkok egyenlők az uttal, az elhagyatott tanyai házak egyenlők
az árkokkal. Mindent belepett, mindent elfödött a végtelen fehér
hó.
MESE A HŰ ASSZONYSÁGRÓL.
Egyszer volt egy nagy, nagy város; abban egy nagy, nagy szinház;
ott játszott egy szerfölött kicsiny szinész-asszonyság.
De olyan kicsiny, mint egy alacsony növésű, tizenegy éves
növendékleány, kicsiny a fehér arczocskája és csepp azon minden: az
orra, a szája, a fogai, a gödrös álla. Csak a szemei nagyok; a
fekete szemei és a szemeibe csüngő, vékonyka vállaira nehezedő
haja, a borzas, bodros, illatos, bolondos, szőke nagy haja. Fekete
szem és fényes szőke haj, – ha nem lett volna olyan kicsiny, még
akkor is nagyon kedves lett volna. Igy is egyre nyulkált, egyre
esengett utána a sok brilliánsgyürűs férfikéz, hanem a kis
szinész-asszonyság olyan volt, mint a harmat, ha hozzáértek: vége
volt nem volt, elillant. Bizony azt tette, de könnyü volt neki;
kicsiny is, gyors is, olyan, mint a milling. Most hajlongott, most
mosolygott, a fekete szemei szikráztak, a fehér fogai csillogtak,
csalogatóan, részegítően, de hopp, izgett-forgott egyet és a poff
ott volt a tisztelt férfiu arczán. Adta a harmat, aztán
volt, nincs – elillant.
Haragudni pedig reá nem lehetett, hisz nem vala nagyobb, mint a
közönséges, kisebb fajtáju erdei tündérek, – kegyeteknek tudom,
volt ezekhez szerencséjük már, azért voltam őket említeni bátor. –
Dehogy is nehezteltek rája! A mikor látták édes figuráját,
tekintetükkel simogatták a szinházjárók, igy szóltak magukban, igy
szóltak egymáshoz:
– Adta kis perszonája, az ember hazavihetné a téli kabátja
zsebében.
És sokan, talán valamennyien szivesen hazavitték volna a
télikabátjuk zsebében. És sokan, urak, urfiak, válogatott
czigánylegények tettek is neki erről némi szót. Főkép a nagy,
gazdag emberek, a kiknek az a csúf szokásuk van, hogy megkivánják a
hiresebb ékszereket és addig nincsen nyugodalmuk, mig azt bele nem
gyűrik a télikabátjukba, hogy hazavigyék a feleségüknek. (Persze,
hogy hazavigyék a feleségüknek.)
Olyan könnyü, olyan szép lett volna, de ha nem lehetett. Hiába
állott elébe a nagykereskedők és bankárok kórusa:
– Gyer velünk asszonyka, olyan palotát építtetünk a számodra,
olyan temérdek nagyot, hogy ha benne léssz, a magad cseppségét
nem találod meg benne.
Ezeket kinevette. De jött a gazdag gróf. A szegény gróf
Bibernyalakky az, kinek a gyomra fájt, megevett volna mindent, de
nem tudott enni már semmit. Igen halvány volt és igen kövér, a mi
részint igen okos és előkelő, részint igen szomoru és nevettető
külsőt «kölcsönzött» neki. Ez a Bibernyalakky gróf mélyen
meghajlott előtte és módosan szólt:
– Mikor találhatom nagyságodat otthon, becses családja
körében.
A szinész-asszonyság pukkedlit csinált és felelt, nem kevésbbé
módosan:
– Az összes polgári látogatási időkben otthon vagyok méltóságod
és a grófné számára. Szerfelett fogok örülni, ha a grófnéval együtt
kegyedhez is lesz szerencsém…
Szegény Bibernyalakky gróf szólni akart valamit, de a helyett
nyelt egy nagyot és most ő illant el, mint a harmat.
Sebaj, támadt helyette öt ilyen beteg szomoru férfiu. Halványak
és kövérek, házasok és gazdagok mind. Ez a kis szinész-asszonyság
kinevette őket, fügét, szamárfület és más egyéb jelvényeket
mutogatott nekik. És azok szidták, tapsolták, intrikáltak ellene és
elárasztották virággal és panaszkodtak a többi szinész-lányoknak:
– Haj ho, bizony!… Vajh, mi okon?
Vala egy ménkü nagy férje. Egy hosszu gordonkás, egy egyszerü
muzsikus az orchestrumban. Hosszu és nagy rajta minden: a lábai, a
karjai, az orra és a szája. Egyedül a szürke szemei kicsinyek, a
fekete kóczhaja rövid.
Egy muzsikus, egy rövidhaju muzsikus volt a férje.
*
Egy ménkü nagy férje és két kis babája volt a
szinész-asszonyságnak. Ezek számára vala jó és édes, szép és
szerelmes, a nagy közönségnek pedig: kicsiny és csillogó,
szeszélyes, kedves, pajzán és kegyetlen.
Fogta magát és hosszu urának a vörös képét simogatta. Fogta
magát, a szinpadról beszaladt az öltözőbe és kigombolta a testszin
trikót és megszoptatta a babát. A nagyobbik nem szopott már, az
játszott, az aranyos czipője ezüst csattjával. Nem tudott beszélni
még, de csaknem olyan nagyra nőtt már, mint a mamája. Annál kisebb
volt a kisebbik, nem nagyobb, mint egy kétforintos baba. A
szinész-asszonyság dalolt neki operett-áriákat, nem erényes
részleteket a szerepéből. A kis jószág nagyon szeretett igy
gőgicsélni az édes mama mellén, mosolygott, sőt egyszer-egyszer
hangosan nevetett is. És a mikor ott künn
tombolt a közönség, kezdődött az uj felvonás, nem sirt, hogy a
lakmározásnak egyszerre vége szakadt; nyilván tudta, hogy ennek igy
kell lennie és a nagy, fekete szemeivel bámulva nézett a távozó
mama után…
*
Mindez igy volt és nem máskép. Hit nélkül kár is volna olvasni
tovább. Pedig igen tanulságos és csodálatos dolog, a mi történt
itten.
A hosszu gordonkás unni kezdte ezt az állapotot. Muzsikális
ember volt nagyon és a babák mégis sirtak néha. Aztán mindig csak
szoptatni, szoptatni. Vendéglőben, baráti körben vacsorálni – soha!
Csak otthon, mindig otthon, olyan szeliden, olyan boldogan.
A hosszu ember a nagy szájával ásított.
– Mit ásít, kedves barátom! – kérdé egy szinész-asszonyság, a ki
éppen ott volt.
Egy sovány, piros és szép szinész-asszonyság. Egy kitünő
szinész-asszonyság, a kinek, ha husz ujja lett volna, mind a huszra
esnék egy imádója.
A hosszu ember tudta ezt és szeretett volna lenni a
huszonegyedik. És ugy történt, hogy lett a huszonegyedik.
*
Nem telt el huszonegy nap sem és a kis asszonyság tetten érte
őket. Próbán, a ponyvával leterített páholyban, világos délután
csókolóztak is.
És ekkor látták először sirni. Iszonyuan kedves volt. És ekkor
látták szitkozódni. Nevettek rajta, majd meghaltak kaczagásukban. A
sovány szinész-asszonyság is nevetett, az ügyelő is, a szufitták
is, a lámpák is, a szinpadhoz támasztott instrumentumok is röhögtek
utána, a mint hazafutott a babáihoz.
Itten keserves zokogással borult rájok. Kikergette a dadát,
kiüzte a megszeppent hosszu embert és a két karjára fogta a két
gyereket. Az egyikre azt, a melyik olyan nagy volt, mint ő, a
másikra azt, a melyik nem volt nagyobb egy két forintos babánál.
Bepólyázta, kicsinosította szépen mind a kettőt, aztán megindult
velük az éjszakában. Csúf téli, szinház utáni idő volt, nem járkált
az utczákon senki. A gázlángok hiába égtek és csendesen,
kényelmesen nézegették magukat a fekete Dunában. A hosszu képük ott
nyult el a vizben sorra-rendre, komolyan, nehézkesen,
mozdulatlan.
De egyszerre csak megmozdult, megrezdült, vonaglott
végtől-végig…
*
A mesének ez a vége a jószivü olvasók számára való. De mivel még
a rendes olvasók között is akadhatnak nem egészen jószivű emberek,
azok számára ennek a mesének egy másik befejezését tudom. Azt, hogy
a hű kis asszonyság nem ment a Dunának. Megleste őket, meglepte
őket, dobbantott egyet a kicsiny lábával. De nem szólt, de
hallgatott és cselekedett.
Csak azt tette, hogy a szép és sovány szinész-asszonyságtól
elszedte mind a husz imádóját. A huszonegyediket – hiába
kivánkozott, kért, könyörgött az – hagyta nála.
És nevetett és csillogott, de nem illant el többé, mint a
harmat.
Haj hó, haj hó, bizony! Ez igy esett és a hosszu gordonkásnak
nagyon bús vége lett.
TARTALOM.
1. Orgonavirág
2. Negyedik feleség
3. Nászút
4. Egy szál buzavirág
5. Cras
6. Kisasszony, gondolja meg
7. Kató
8. Boldog emberek
9. A Rubin-leányok
10. Mese egy modellről
11. Mese a fehérhajú Domoszlainéról
12. Mese a hű asszonyságról
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
hirielen átváltozott
hirtelen átváltozott
öszszetörte az
összetörte az
edes sóhajjal
édes sóhajjal
haján at
haján át
Az, elhalhalványodva
Az, elhalványodva
buzavirág-szélat, msndá
buzavirág-szálat, mondá
gaszdasszonykodás kulcsát
gazdasszonykodás kulcsát
és – – az igazat
és – az igazat
valami lisztát
valami listát
gondolja meg!«
gondolja meg!»
a dolog!
a dolog!»
a postára.
a postára.»
szokta eladni.
szokta eladni.)
kivilágított vaggon
kivilágított vagon