Tip:
Highlight text to annotate it
X
Fordító: Paula Puskadi Lektor: Maria Ruzsane Cseresnyes
Sok viszontagsággal küzdő diákként
különösen nagy hatással volt rám az évek során,
hogy miként tudnak egyesek
a nehézségekből
erőt meríteni.
Hallottam azt a közkeletű bölcsességet,
hogy keresni kell a velünk történtek értelmét.
Sokáig hittem azt,
hogy az értelem valahol másutt van,
hogy bizonyos nagy igazságok még felfedezésre várnak.
De idővel eljutottam odáig, hogy érezzem,
hogy az igazság nem érdekes.
Azt mondjuk, megtalálni valaminek az értelmét,
de talán jobb lenne azt mondani: értelmet adni valaminek.
Utolsó könyvem arról szól, hogy családok
hogyan bírkóznak meg a különféle nehézségekkel,
vagy problémás gyerekeik nevelésével.
Az egyik anya, akivel interjút készítettem,
és két, halmozottan sérült gyermeke van,
azt mondta, "Gyakran kapunk másoktól
olyan vígaszokat, mint
"Isten annyit mér rád, amennyit elbírsz,"
De az olyan gyereket, mint a mieink,
nem ajándékként kapja az ember.
Ők attól válnak ajándékká, hogy mi annak tekintjük őket."
Ezeket a döntéseket mi hozzuk meg.
Amikor másodikos voltam,
Bobby Finkelnek szülinapi zsúrja volt,
és mindenkit meghívott az osztályból, csak engem nem.
Anyám feltételezte, hogy valami tévedés történt,
és felhívta Mrs. Finkelt,
aki azt mondta, hogy Bobby nem kedvel engem,
és nem akarja, hogy ott legyek a partiján.
Azon a napon anyám elvitt az állatkertbe,
és egy forró csokoládéöntetes fagyira.
Amikor hetedikes voltam,
az egyik gyerek az iskolabuszon
"Percy"-nek kezdett csúfolni
egy film szereplőjére utalva, mert kissé izgága voltam.
Néha a haverjaival együtt
ezt skandálták provokációként
az egész buszozás ideje alatt,
45 percig oda, 45 percig vissza,
"Percy! Percy! Percy! Percy!"
Amikor nyolcadikos voltam,
biológiatanárunk azt mondta,
hogy minden meleg férfinak
széklet -inkontinenciája alakul ki
a végbél záróizmait érő trauma miatt.
Aztán leérettségiztem anélkül,
hogy egyszer is bementem volna a kávézóba,
hogy lányokkal üldögéljek,
és ezért kinevessenek,
vagy fiúkkal,
és azért csúfoljanak, hogy fiúként
a lányokkal kellene üldögélnem.
Túléltem a gyerekkort, hol kitérve
a kellemetlen helyzetek elől, hol kemény kitartással.
Amit akkor nem tudtam,
de most már igen,
hogy a kitérés és a kitartás vezethet el ahhoz,
hogy valaminek értelmet adjunk.
Miután értelmet adtunk valaminek,
bele kell szőjük azt
egy új identitásba.
Fognunk kell a traumákat, és részévé kell tegyük
alakuló új személyiségünknek.
Életünk legszörnyűbb eseményeit
össze kell vegyítsük sikertörténet-elemekkel,
hogy megmutassuk jobbik énünket,
válaszul a kapott sebekre.
Egy másik anya, akivel interjút készítettem
a könyvemhez,
nemi erőszak áldozataként.
kamaszként szülte meg gyermekét,
Fel kellett adnia a karrierjét,
tönkrementek érzelmi kapcsolatai is.
De mikor találkoztam vele -- 50 éves volt ekkor --
és kérdeztem tőle,
"Gyakran gondol a férfira, aki megerőszakolta?"
azt mondta, "Régen haraggal gondoltam rá,
de most már csak sajnálatot érzek iránta".
És én azt hittem, amiatt sajnálja, mert
annyira éretlen volt még, ahogy ezt a borzasztó dolgot elkövette.
Megkérdeztem: , "Sajnálod?"
Azt mondta: "Igen,
mert van egy csodálatos lánya,
és két gyönyörű unokája
amiről ő nem tud, én pedig igen.
Tudni illik, én vagyok a szerencsésebb."
Némely szenvedésünkbe beleszületünk:
a nemünk, szexualitásunk, fajunk, fogyatékosságunk miatt.
Aztán vannak dolgok, melyek történnek velünk:
politikai fogolynak lenni, erőszak áldozatának,
vagy Katrína-túlélőnek lenni.
Identitásunknak része csatlakozni egy közösséghez,
hogy erőt kapjunk tőlük,
és erőt adjunk mi is nekik.
Ebbe beletartozik az is, hogy a "de"-t "és"-re cseréljük:
"itt vagyok, de rákos vagyok," helyett
"rákos vagyok, és itt vagyok."
Ha megszégyenítenek,
nem tudjuk elmondani történeteinket,
és a történetek az identitás alapja.
Adj értelmet a történéseknek, építsd fel identitásod.
adj értelmet, és építsd fel identitásod!
Ez lett az én mantrám.
Értelmet adni a történteknek, annyi, mint tenni önmagunk megváltoztatásáért.
Építeni identitásunk, -- változtatni a világon.
Mi, megbélyegezettek,
ezzel a kérdéssel nézünk szembe naponta:
mennyi teret adjunk a társadalomnak
önkorlátozásunkkal,
és mennyire feszegessük
a társadalmilag elfogadott határokat?
Értelmet adni, és identitást építeni
-- ettől nem fordul jóra, ami rossz volt,
csak értékessé válik.
Ez év januárjában Myanmarban voltam,
hogy interjút készítsek politikai foglyokkal.
Meglepődtem azon, hogy nem voltak annyira elkeseredve,
mint ahogy számítottam.
Legtöbbjük annak tudatában
hajtotta végre a támadásokat, hogy börtönbe kerül.
Emelt fővel vonultak be,
és sok évvel később
még mindig emelt fővel szabadultak.
Dr. Ma Thida, vezető emberjogi aktivista,
aki majdnem meghalt a börtönben,
és több évet magánzárkában töltött,
azt mondta, hogy hálás fogvatartóinak
a gondolkodásra kapott időért,
a bölcsességért, amit ezúton szerzett,
a meditációs készségek elsajátításáért.
A történtek értelmét kereste,
és gyötrődéseiből egy kritikus önképet alakított ki.
Az emberek, akikkel találkoztam,
nem csak kevésbé voltak nekikeseredve a börtönben,
mint ahogy vártam volna,
de a vártnál kevésbé is
izgatták őket az országukban zajló
reformfolyamatok.
Ma Thida azt mondta,
"Mi, burmaiak, nem csak arról
vagyunk nevezetesek, hogy megbocsájtóak vagyunk nehéz helyzetben,
de egyben gyanakvóak is vagyunk a csodákkal szemben.
Attól, hogy voltak
elmozdulások és változások,
azok a problémák még továbbra is fennállnak
a társadalomban,
amelyeket olyan jól megtanultunk meglátni,
amíg a börtönben voltunk.
És akkor megértettem, azt akarja mondani,
hogy az engedmények az emberhez méltó életből csak egy csekély részt garantálnak
ott, ahol teljes emberi jogokat várnak.
A morzsák nem ugyanaz,
mint egy hely az asztalnál.
Az annyi, mint értelmet adni a történéseknek,
felépíteni az identitást, és továbbra is elégedetlennek lenni.
Soha nem erőszakoltak meg,
és sosem voltam olyan helyzetben, ami akár csak megközelítené
a burmai börtön-állapotokat,
de meleg amerikaiként
volt részem előítéletekben, sőt, gyűlöletben.
Értelmet adtam a velem történteknek és felépítettem identitásom.
Hogy ezt tegyem, arra olyan emberek tanítottak meg,
akiknek sokkal keményebb nyomorban volt részük,
mint nekem valaha is.
A kamaszkoromban
a legvégsőkig elmentem, hogy megpróbáljak hetero lenni.
Feliratkoztam
egy szexterápiás csoportba,
ahol orvosnak nevezett személyek
felírtak úgy nevezett gyakorlatokat,
szexuális gyógyítóként bemutatott nőkkel,
akik semmiképp nem prostik voltak,
de semmiképp nem is valami mások.
(Nevetés)
Az egyik kedvencem
egy szőke nő a déli államokból,
aki végül beismerte,
hogy ő valójában nekrofil,
és azután vállalta el ezt a munkát, hogy bajba keveredett
egy hullaházban.
(Nevetés)
Ezeknek az alkalmaknak köszönhetően
volt néhány örömteli testi kapcsolatom nővel,
amiért hálás vagyok,
de állandó háborúban álltam magammal,
és mélységesen megsebeztem a saját lelkivilágomat.
Nem keressük a fájdalmas tapasztalatokat,
melyek alakítják egyéniségünket,
de keressük azt az egyéniséget,
amelyet fájdalmas tapasztalataink ébresztenek bennünk.
Nem tudjuk elviselni az értelmetlen gyötrődést,
de el tudjuk a nagy fájdalmakat,
ha hisszük, hogy van értelme.
A jólét kevésbé hat ránk,
mint a küzdelem.
A örömeink nélkül is lehetünk önmagunk,
de szerencsétlenségeink nélkül nem,
ami az értelem keresése felé vezet el.
"Annakokáért gyönyörködöm az erőtlenségekben,"
írta Szent Pál a második korinthoszi levelében,
"mert a mikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős. "
1988-ban Moszkvába mentem,
hogy interjút készítsek betiltott szovjet művészekkel,
és arra számítottam, hogy munkáik
ellenzékiek, politikáról szólnak.
De munkájuk radikálizmusa valójában
az emberi értékek visszaadása annak a társadalomnak,
amelyi maga semmisítette meg az emberi értékeket,
ahogyan bizonyos értelemben az orosz társadalom
most újra ezt teszi.
Az egyik művész, akivel találkoztam, azt mondta,
"Nem művésznek, angyalnak tanulunk."
1991-ben visszamentem azokhoz a művészekhez,
akikről írtam,
és velük voltam a puccs idején is,
ami a Szovjetunió vége lett.
Ott voltak a puccsal szembeni ellenállás
fő szervezői között.
És a puccs harmadik napján,
egyikőjük javasolta, hogy sétáljunk fel a Smolenszkájára.
És oda mentünk,
és elhelyezkedtünk a barrikádok egyike előtt,
és kissé később,
egy harckocsiosztag került elénk,
és a katona az első tankból azt mondta,
"Feltétel nélküli megbízásunk van,
hogy ledöntsük ezt a barrikádot.
Ha elmentek az utunkból,
nem bántunk,
de ha nem, nem marad választásunk,
hanem letarolunk benneteket."
És a művész akivel voltam, mondta,
"Adj, csak egy percet.
Csak egy percet, hogy elmondjuk, miért vagyunk itt."
És a katona karba tette a kezét,
és a művész rázendített egy olyan Jeffersoni beszédre a demokráciáról,
hogy az olyanoknak is, mint mi,
akik jeffersoni demokráciában élnek,
nehéz lenne hasonlót előadni.
És csak folytatták, és folytatták,
a katona meg csak nézett,
és ott ült még egy teljes percig,
miután befejezték.
és nézett ránk ázottan az esőben,
és mondta, "Amit mondtál az igaz,
így meg kell hajolnunk az emberek akarata előtt.
Ha hagysz nekünk elég helyet, hogy megforduljunk,
visszamegyünk oda, ahonnan jöttünk."
És ezt tették.
Néha, a dolgok értelmét keresve,
meg tudjuk kapni azt szókincset, amely
a szabadságunkért folytatott küzdelemhez kell.
Oroszország ébresztett rá a limonádé-elvre: hogy kegyetlen nyomás
kell ahhoz, hogy valami nagyszerű dolog készüljön.
Lassanként úgy tekintettem ezt, mint az identitás
sarokkövét.
Az identitást használta fel arra, hogy kimenekítsen a bánatomból.
A melegjogi mozgalom egy olyan világot teremt,
amelyben a másságom győzelem.
Az identitással kapcsolatos mozgalmak
mindig két fronton működnek:
tartást adnak az érintetteknek,
és próbálják elérni, hogy a világ
az ilyen emberekkel kíméletesebb és barátságosabb legyen.
Ez két, egymástól teljesen független tevékenység,
de ami fejlődést elérünk az egyikben,
annak a másikra is hatása van.
Az identitás-mozgalmak lehetnek narcisztikusak.
A résztvevők sokra értékelik különcségüket, csak azért, mert az övék.
Leszűkül számukra a világ, külön csoportokban működnek,
anélkül, hogy bármi szolidaritás lenne közöttük.
De megfelelően értelmezve
és bölcsen alkalmazva,
a mozgalmak kiterjedhetnének
mindenre, ami emberi.
Az identitásnak önmagában
nem önelégült címkének kéne lennie,
vagy kitüntetésnek.
hanem forradalomnak,
Könnyebb lett volna az életem, ha hetero vagyok,
de akkor az nem én lennék.
És most inkább kedvemre van önmagamnak lenni,
mint az ötlet, hogy lehetnék valaki más,
amihez - hogy őszinte legyek --
sem a lehetőségem nem volt meg,
de még csak el sem tudtam képzelni teljesen.
De ha száműzzük a sárkányokat,
elkergetjük a hősöket is,
és nem szabadulhatunk
a heroikus küzdelmektől az életünk során.
Néha eltöprengtem azon,
hogy meg tudtam volna-e szabadulni önutálatomtól
a meleg büszkeség színes forgataga nélkül,
aminek ez az előadásom is az egyik kézzel fogható eredménye.
Régen azt gondoltam, akkor tekinthetem magam érettnek,
ha tudok meleg lenni anélkül, hogy különösebb jelentőséget tulajdonítanék neki.
De ennek az időszaknak az önutálata hagyott egy ürességet,
amit az ünneplés kell, hogy kitöltsön és elárasszon.
Még ha vissza is adom a melankóliám privát tartozásait,
még mindig ott van a külvilág homofóbiája
amivel még évtizedeig foglalkozni kell.
Talán egy napon melegnek lenni egyszerű tény lesz,
ünneplés és szégyen nélkül,
de még nem az.
Egy barátom, aki úgy gondolta, hogy a meleg büszkeség
nagyon elszállt magától,
ajánlotta, hogy szervezzünk egy
Meleg Alázat Hetét.
(Nevetés) (Taps)
Ez egy óriási ötlet,
de erre még nem érkezett el az idő.
(Nevetés)
És valójában a semlegesség, ami úgy tűnik,
fél úton van a kétségbeesés és ünneplés között,
a végső cél.
Amerika 29 államában,
törvényesen kirúghatnak, vagy megtagadhatnak otthont adni,
mert meleg vagyok.
Oroszországban, az anti-propaganda törvények
oda vezettek, hogy embereket vernek meg az utcán.
27 afrikai országban
szodómia elleni törvényeket alkottak,
és Nigériában, a melegeket törvényesen
lehet halálra kövezni,
és a lincselés mindennapos.
Szaudi-Arábiában nemrég két férfit
testi kapcsolaton kaptak,
és egyenként 7000 korbácsütésre ítéltek.
Ennek eredményeként véglegesen megrokkantak.
Szóval, ki tud értelmet adni a dolgoknak,
és felépíteni identitását?
Meleg-jog elsősorban nem házassági jog,
és azoknak a millióknak, akik kitaszítottként élnek
erőforrások nélkül,
a méltóság csak megfoghatatlan marad.
Szerencsés vagyok, hogy értelmet tudtam adni
és felépíteni identitásom,
de ez még mindig egy ritka privilégium,
és a melegek többet érdemelnek együttesen,
mint az igazságosság morzsái.
Ugyanakkor, minden lépés előre
annyira édes.
2007-ben, 6 évre rá, hogy találkoztunk,
a partnerem és én eldöntöttük
hogy megházasodunk.
Johnnal való találkozásunk
a nagy boldogság felfedezése volt.
és egyúttal szabadulás a nagy boldogtalanságtól.
És néha annyira el voltam foglalva azzal,
hogy mind eltűnik a fájdalom,
hogy megfeledkeztem az örömről,
ami eleinte a kevésbé észrevehető összetevő volt számomra.
Házasságunk által ki tudtuk fejezni szerelmünket,
inkább, mint egy jelenlét, semmint valami hiány.
Házasságunk, hamarosan gyerekekhez vezetett,
és ez új értelmet adott
és új személyiséget, a mienkét, és az övékét.
Azt akarom, hogy boldogak legyenek a gyerekeim,
és akkor szeretem őket a legnagyobb fájdalommal, amikor szomorúak.
Mint meleg apa, megtaníthatom őket
hogy elfogadják, mi a rossz az életükben.
De hiszem, ha sikerül
megvédeni őket a balsorstól,
mint szülő, megbuktam.
Egy buddhista tanító, akit ismertem, elmagyarázta,
hogy a nyugatiak hibásan azt hiszik,
hogy a nirvána jön el,
amikor minden bajt magunk mögött hagytunk,
és már csak a nagy boldogság van előttünk.
De azt mondta, hogy ez nem lenne Nirvána,
mert a jelen boldogságát
mindig beárnyékolnák a múlt örömei.
Nirvánához akkor érkezünk el,
amikor boldogságra számítunk,
és az öröm csíráit találjuk meg abban is,
ami szomorúságnak néz ki.
És néha eltöprengek,
hogy vajon találhattam-e volna ilyen beteljesülést
házasságban, és gyermekekben,
ha ezek érettebben érnek,
ha hetero lettem volna fiatalon, vagy most lennék fiatal,
-- mindkét esetben ez talán egyszerűbb lett volna mindez.
Talán igen.
Lehet, hogy a átfogó elképzeléseimet, amik voltak
lehetett volna más témákra alkalmazni.
De ha kutatni az értelem után
többet jelent, mint értelmet találni,
akkor nem az a kérdés, hogy boldogabb lennék-e
ha kényszerítettek,
vagy jelentést adni
azoknak a tapasztalatoknak
amiktől jobb apa lettem.
Hajlamos vagyok gondolni, hogy az eksztázis a mindennapi örömökben van,
nem gondoltam volna, hogy ezek az örömek
átlagosak lennének számomra.
Ismerek sok heterót, akik
szintén boldog házasságban és családban élnek,
de a melegházasságok lélegzet visszaállítóan frissek,
és olyan üdítően újak,
és ebben a meglepetésben találtam értelmet.
Októberben volt az 50-ik születésnapom,
és a családom szervezett egy partit a számomra,
aminek a közepén
a fiam azt mondta a férjemnek,
hogy ő is szónokolni akar,
és John azt mondta,
"George, nem szónokolhatsz, te 4 éves vagy".
(Nevetés)
"Csak nagyapa, Dávid bácsi, és én
fogunk ma este szónokolni."
De George csak ragaszkodott, és ragaszkodott,
végül, John a mikrofonhoz engedte,
és George jó hangosan azt mondta,
"Uraim, és Hölgyeim,
kaphatok egy kis figyelmet, kérem."
És mindenki meglepetten odafordult.
és George azt mondta,
"Örülök, hogy Apa születésnapja van,
és örülök, hogy mindenki kap tortát.
És Apa, ha te most kicsi lennél,
én a barátod lennék."
És azt gondoltam - Köszönöm.
azt gondoltam, hogy adósa vagyok
még Bobby Finkelnek is,
mert mindazon előző tapasztalatok
ehhez a pillanathoz vezettek,
és végülis feltétel nélkül hálás vagyok
azért az életért, amin régebben bármi áron változtattam volna.
Harvey Milk, a meleg aktivista
akit egy fiatalabb meleg megkérdezett,
hogy mit tehetne a mozgalom érdekében,
azt mondta neki,
"Menj, és mondd el valakinek."
Mindig van valaki, aki el akarja kobozni
az emberségünket,
és mindig vannak történetek, amelyek visszaállítják.
Ha mi hangosan kimondjuk,
akkor legyőzzük a gyűlöletet,
és kibővíthetjük mindenki életét.
Adj értelmet. Építsd fel identitásod.
Adj értelmet.
Építsd fel identitásod.
És akkor hívd meg a világot,
hogy osztozzon örömödben.
Köszönöm!
(Taps)
Köszönöm. (Taps)
Köszönöm. (Taps)
Köszönöm. (Taps)