Tip:
Highlight text to annotate it
X
Hallottam, hogy egy fiatalember azt mondta: "Nem félek a
haláltól, amitol félek, az a szenvedés..." Talán e
fiatalember részére a szenvedés és a halál közötti
kapcsolat nem volt eléggé világos? Mintha az lenne a
benyomásom, hogy Isten elott könnyebb oszintének lennünk,
míg néha, amikor megbetegedtünk, a környezet, amelyben
élünk, még nehezebbé teszi, hogy szembesüljünk
szenvedésünkkel, mivel már kissé idegennek érezzük magunkat
és lehetoségeinkben korlátozottaknak. Hogyan küzdhetjük le
ezeket a nehézségeket?
Püspök úr, betegségének ebben az idoszakában Ön példásan
megmutatta nekünk, hogyan fogadhatjuk a gyógykezelést
megbékülve, mert Ön nem vonta ki magát egyetlen kezelés
alól sem, túltéve magát a terápián. Közölte velünk és
megtanított arra, hogy mindez az Ön számára mennyire
alkalom volt az érésre. Egyébként nem rövidítette meg
apostoli és szolgálati feladatait sem. Hogyan tudunk mi
orvosok, ápolószemélyzet és minden egészségügyi dolgozó
betegeinket meghívni arra, hogy tegyék magukat túl a
betegségen? Éppen azt tapasztaljuk, hogy pácienseink
gyakran azonosulnak a beteg szerepével és csak azért élnek,
hogy gyógykezeltessék magukat. Hogyan tudnánk összefogni és
a betegségrol olyan gondolatot táplálni beléjük, amely
segítségükre van abban, hogy ne azonosítsák személyüket a
betegséggel?
Szerettem volna egy kérdést feltenni a gyermekek
betegségével kapcsolatban, mivel Ön a felnottek
betegségérol beszélt, akik számot tudnak vetni
betegségükkel és élni tudják azt. Amikor Lourdesba mentünk
és láttuk, hogy a gyerekeket a medencékhez viszik,
számolhattunk a betegség és a reakció minden típusával.
Szeretném tudni, hogyan szembesülhetünk a gyermekek
betegségével?
Csatlakozom ahhoz, amit a gyermekek betegségérol mondtak.
Egy családról van szó, amely elveszíti egyik gyermekét,
mivel az a kábítószer rabja és nem lehet rajta segíteni.
Hogyan fogadják ezt el? Van aki a Szuzanyához fordul
gyermekével a térdén és azt mondja: felajánlom neked,
Uram... de ez kemény dolog. Absalom halála pillanatában
Dávid is így kiáltott fel: fiam Absalom, miért nem haltam
meg inkább én tehelyetted?
Pap vagyok és ahhoz a kérdéshez csatlakozom, amelyet az
elobb egy orvos tett fel, csakhogy én miránk papokra
vonatkoztatom, gondolom, hogy ez nagyon fontos pontja lehet
a betegek pasztorálásának. Én magam gyakran szenvedek
súlyos betegségekben és Püspök úr, Önhöz hasonlóan
megértettem, hogy mit jelent szenvedni, de nekünk papoknak
gyakran nincsen világos álláspontunk arra vonatkozóan,
hogyan is közelítsük meg a beteget, hogy azután, ha
lehetséges, elnyerjük bizalmát betegsége és ezáltal Isten
elfogadására.
Gondolom, hogy eléggé általános az a megállapítás, hogy a
fiatal könnyebben hal meg a felnottnél vagy akár az idos
embernél. Miért? Nem tudom megmagyarázni, de az a
benyomásom, hogy ebben az esetben is a már mindnyájunk
által megszerzett tapasztalatból indulhatok ki és azt
mondhatom, hogy a fiatal még nem fogja fel teljesen az élet
jelentoségét, kevésbé mesterkélt és kevésbé ragaszkodik az
élethez. Nagyon gyakori, hogy az idos emberek, ahogy a
korban elorehaladnak, sokkal jobban ragaszkodnak az
élethez. Olyan átfogó tapasztalatot szereztek róla, hogy
nehezebben bírnak elszakadni tole. Gondolom, hogy ez lehet
a magyarázata, de ez a személyes benyomásom.
Hogyan segíthetünk másokon? Nem segíthetünk másokon, ha mi
magunk sem erosödtünk még meg, a másoknak tartott egyszeru
eloadás ilyenkor nem segít. Nem fogalmazhatjuk meg, nincsen
a kello idoben, ha mi nem azonosulunk azzal, amit mondunk.
Azonosuljunk minél jobban azzal, amit mondunk. Minél inkább
alapul az, amit mondunk és amit valóban gondolunk, azon ami
bennünk van, az általunk szerzett tapasztalaton, annál
inkább vigasztalhatjuk meg a beteget. Még hátramarad az a
kérdés, hogy mily módon közelítsük meg a beteget. Úgy
gondolom, hogy nincsen olyan megközelítési mód, amely
pótolhatná személyes igazunkat, amikor egy beteggel
beszélünk. Igazaknak kell lennünk és meggyozodve kell
lennünk arról, amit mondunk, annyira, hogy személyesen át
kell élnünk, csak úgy lehet több esélyünk arra, hogy egy
másik személyen segíthetünk. Ez az eloadás kissé
egybefonódik annak a papnak a felszólalásával, aki azt
mondta, hogy mi papok nem szoktuk meg eléggé, hogy a
betegség és a halál kérdésével szembesüljünk. De ez
mindenkire érvényes, mivel a beteg elott a vigasztalás nem
attól függ, hogy ki pap és ki szakember, hanem attól, hogy
ki tudja a helyes szavakat mondani, mivel a vigasztalás nem
azt jelenti, hogy a problémával pszichológiai szinten kell
szembesülnünk. A vigasztalás azt jelenti, hogy a másik
embernek azokat a szavakat mondjuk, amelyek valóban élni
segítik, amelyek egy értéket jelölnek meg elotte. Egy beteg
nem vigasztalódik meg attól, ha azt mondjuk neki: "nézd
csak, hiszen meg is gyógyulhatnál", és részben eltitkoljuk
elotte az igazságot, hanem attól vigasztalódik meg, hogy
igaz szavakat mondunk neki. Az Evangélium szavai mindig
igazak és vennünk kell a bátorságot, hogy ne saját
szavainkat mondjuk, hanem az Evangéliumét, mégha az emberek
szemében képtelenségnek tunhetnek is. Mondanunk kell, hogy
a betegség kegyelem, de ezt tudnunk kell helyesen mondani
és meg kell rá találnunk a megfelelo pillanatot, meg nem is
úgy kell ezt neki mondani, hanem másként. Meg kell értetni
a beteggel, hogy változik, hogy változhat, hogy például a
betegség révén kiengesztelodhet az övéivel. Annyi módja van
annak, hogy másképpen mondjuk azt, ami egyenesen kimondva
lehetetlennek tunhet, de egy betegnek, egy a végét járónak
azt kell mondanunk: nézd, magad is megállapíthatod, hogy
betegséged megváltoztatott téged, ezzel az Úr nagy
kegyelemben részesített. Ily módon az illeto személyt belso
létének mélységéig vigasztaljuk meg, mivel megérti, hogy
ami vele történt, nem haszontalanság, nem igazságtalanság,
nem az élet becsapása, amellyel szemben fel kell lázadnia.
Az igazi, nem hamis vigasztalás igaz szavakból születik,
nem hamisakból. Ez így van, akár papok vagyunk, akár
apácák, akár világiak! Tudnunk kell ugyanazokat a dolgokat
mondanunk. Azért, hogy valaki pap, még nem okvetlenül
szükséges, hogy sikerüljön neki mondani, még ha
hivatásosnak is látszhat ebben az ügyben. A pap nem
szükségszeruen a legjobb helyzetben lévo személy a helyes
vigasztalásra, ez a keresztény feladatok része. Az
irgalmasság cselekedetei a keresztények tennivalói közé
tartoznak, elvégzésükre meghívást kaptunk. Nem
többletfeladatok, részei annak, amik vagyunk és
tapasztalatunk kifejezoi. Csak akkor fogjuk ezeket végezni,
ha valóban mély a hitünk, ezért végzésük módjára a
következoket mondom: hogy valóban erosítést adhassunk a
betegeknek és a haldoklóknak, elobb nekünk kell tudnunk
sajátmagunknak is igaz szavakat mondani..
Ami a gyermekeket illeti, a gyerek gyerek mind az életben,
mind a halálban, abban az értelemben, hogy nincsen azon a
fokon, hogy ugyanazt a tapasztalatot szerezze meg mint a
felnott. Ezért a gyermek teljesen arra a tapasztalatra
korlátozódik, amelyet képes megszerezni. A betegséget
illetoen a gyermek nem bírja a vele történtek jelentoségét
úgy felfogni, ahogyan azt egy felnott megtehetné, ezért
minden viszonylagos. Ettol függetlenül úgy kell a gyermeket
is nevelni, hogy a betegségébol minden jót kiszedjen.
Segíteni kell ot, ahogyan abban is segítjük, hogy a
keresztény szentségi tapasztalatot a leheto legjobb módon
élje, de mindig számon kell tartanunk azt, hogy az o emberi
olyan teljes tapasztalatok szerzését, mint amilyeneket egy
felnott szerezhet. Biztosak vagyunk abban, hogy a gyermek
képes mindent megérteni, amikor édesanyja megtanítja a
keresztvetésre és mondja neki, hogy Isten az atya. A
gyermek megérti, hogy Isten nem úgy atya mint az o
édesapja, hogy ez valami más, nem tudná megmagyarázni, de
ráérez a valóságra, amely az Istenre alkalmazott atya szó
mögött rejtozik. Ezt mi is megértettük. A hit ösztönös
felfogás, amely nem tud mindig magyarázatot adni arra, amit
felfog, de felismeri azt, hogy igaz, erre alapul az egész
pedagógia: a pedagógia általánosságban keresztény
pedagógia. Megmagyarázhatjuk a gyermekeknek a
misztériumokat, közülük a legnagyobbat - a Szentháromság
misztériumát - is és megmondhatjuk a gyermeknek, hogy Isten
emberré lett és hogy Szent József az o neveloatyja volt. A
gyermek ezt megérti. Így van ez a betegséggel is, ha azt
mondjuk a gyermeknek, hogy az Úr mindenképpen jót akar
neki, megérti ezt. Csak nekünk legyen ehhez annyi eronk,
bátorságunk és meggyozodésünk, amennyire fontos ezt
elmondanunk neki.
Ha egy anya elveszíti gyermekét egy balesetben vagy
kábítószer révén, ugyanazt kell neki mondanunk, mint az
elobb: nehéz lesz, sot bizonyos helyzetekben lehetetlen is,
de meg kell kísérelnünk, hogy ezeken az embereken segítsünk
annak elfogadásában, ami velük történt. Mivel innen
kezdhetünk el építeni, ha ez az elofeltétel nincsen meg,
nem vigasztalhatjuk meg az illetot, mert sohasem fogja
megérteni. Amit mondanunk kell, az hosszú is lehet és
hatása személyes hitünkkel arányos, de nincsen más járható
út, mint hogy mindenkinek, bárkinek, bármilyen helyzetben
levonek a teljes igazságot mondjuk: azt, amelyet az
Evangéliumban találunk. Nem lehet más, ennél hatásosabb
szövegünk. A keresztény hit megvigasztal minket, mivel
megérteti velünk a dolgok jelentését és nem kell azt máshol
keresnünk, mint abban amiben hiszünk. Aki nem hisz, azzal
próbálja a másikat megvigasztalni, hogy elmondja azt, ami a
másikban van, nekünk a másikat úgy kell megvigasztalnunk,
hogy elmondjuk azt, ami bennünk van, aminek mi vagyunk a
hordozói, a tanúi. Ez az igazi vigasztalás, egyébként a
másik vigasztalására tett kisérletként végzodik. Gyakran ez
történik, ha valakit csapás ér és elmennek a családhoz és
annyi hamis, banális szöveggel próbálják az illetot
megvigasztalni. Leginkább azzal vigasztaljuk meg az
embereket, hogy fájdalmukhoz fizikai és morális
jelenlétünket mutatjuk meg, bár az esetek többségében
véleményem szerint jobb volna, ha befognánk a szánkat,
mivel olyan dolgokat mondunk, amelyek egy keresztényre
semmi hatással nincsenek. Gondolom, hogy minden kérdésre
válaszoltam.
Köszönöm nektek, de mielott befejezném, még a következot
szeretném hozzáfuzni: abban a mértékben, amelyben sikerült
nekem megértetni veletek valamit a betegség kérdésébol vagy
megerosíteni benneteket abban, ami már az elmétekben és
szívetekben megvolt, szeretném figyelmeteket felhívni arra,
mennyire fontos, hogy a betegek társai legyetek. A
keresztények váljanak a betegek társaivá. Ehhez ido kell,
nagylelkuség kell, le kell gyoznünk önmagunkat, de ez olyan
vigasztaló cselekedet az emberek felé, amelyet el kell
végeznünk, nem vonhatjuk ki magunkat ez alól. A betegek
szentsége megérteti velünk, hogy az Egyház abban a
pillanatban, amikor valaki beteg, imára köréje gyülekezik.
A betegek szentsége olyan cselekedet, amely a
kereszténységet megelozo kultúrákban általában nem
létezett, a betegek a társadalom peremére szorultak. Szent
Jakab levelében ezt mondja: (hogy ezt mondja, az annak a
jele, hogy adddig még nem történt meg): "Ha valaki
megbetegedett, hívjátok a véneket, a presbitereket vagy más
hívoket, hogy kenjék meg ezt a beteget olajjal és
imádkozzanak vele, hogy személyében bekövetkezzék a
szabadulás." A betegek körülvevése, amelynek sokkal jobban
ki kell alakulnia, mint ahogyan az a mai napig történt,
csupán egy megújuló keret a betegek szentségének
kiszolgáltatásához, de pontosan abba a vonalba esik
amelyrol Szent Jakab ezt mondja: "Gyuljetek köréje és
imádkozzatok vele, vigasztaljátok, igaz szavakat mondván".
Ez nem két külön dolog, a betegeknek olykor a betegek
szentségét is kiszolgáltathatjuk, de általában a keresztény
élet gyakorlataként ki kell fejlesztenünk a betegek
körülvevését. Annyi csoport van, amely összegyulik és ennek
megtételére szervezodik. Mi ennek megtételére is hivatottak
vagyunk, nincsen olyan az életben, amire ne lennénk
hivatva, mindent meg kell tennünk. Ma este azt mondom
nektek: körül kell vennünk a betegeket sokkal tudatosabban,
mint ahogyan ezt eddig tettük. Köszönöm nektek.