Tip:
Highlight text to annotate it
X
Amikor az öngyilkosságot fontolgatóknak fenntartott segélyvonalat hívod ***ánban,
lehet, hogy 30, vagy 40 alkalommal is tárcsáznod kell,
mert a segélyszolgálat annyira túl van terhelve.
Sokféle embernek van igen sokféle problémája,
de nincs senkijük, akivel ezeket megbeszélhetnék.
Senki sem hallgatja meg őket.
És Istenhez imádlkoznak,
hogy valaki végre vegye fel a telefont.
Egy háborúról álmodom.
Háborúról az öngyilkosság ellen.
De még azt sem tudom,
hogy ki az ellenség
Ki az ellenség, mi az ellenség,
amely oly sokakat öl meg közülünk?
Évente 1 millió embert világszerte.
Csak ***ánban 30 000 főt.
Nem tudom pontosan, hogy mit kellene tennem.
Azt viszont tudom, hogy valamit mindenképpen tennem kell.
***ánban senki sem mer az öngyilkosságok okairól beszélni,
vagy tenni ellenük.
Sőt, azok a könyvek, amelyek arra tanítanak, hogyan öld meg magad,
akár milliós példányszámban fogynak.
Mi lenne, ha meg lehetne menteni 10 000 ember életét?
Nem valamiféle csoda által, hanem jó ötletek és őszinteség révén?
Érdekelne ez bárkit is?
Ha a halál a sötétség,
akkor ez az életről szól:
arról, hogy visszavegyük az életet
a halál torkából.
Ez arról szól, hogy a reményt választjuk a kétségbeesés helyett.
Még akkor is, amikor kétségbeesetten kapaszkodunk az utolsó szalmaszálba.
Az elmúlt 10 év folyamán 300 000 ***án vetett véget az életének önkezével.
Ez megközelítőleg Izland teljes lakosságával egyezik meg.
***ánban az öngyilkossági ráta az Egyesült Államokénak a kétszerese.
Thaiföld adatának a háromszorosa.
Görögország kilencszerese.
A Fülöp-Szigetek tizenkétszerese.
Ez valami olyasmi, amit elfogadhatnánk?
Vagy itt az idő, hogy végre megküzdjünk a problémával?
Az Öngyilkosság Vírus
Egy éven keresztül jártam Tokió utcáit.
Nagyon sok embert kérdeztem meg.
Mindig ugyanazt kérdeztem, újra és újra.
Az öngyilkossági ráta magas ***ánban,
de hogy őszinte legyek, nem tudom mi ennek a valódi oka.
Mégis a tény, hogy ennyien ölik meg magukat mindig ott van valahol a gondolataink között.
Minden nap látjuk az újságokban.
Néhányan öngyilkosok lesznek.
Köztük híres és sikeres emberek is,
mint például politikusok és üzletemberek.
Amikor egy súlyos problémával találjuk szembe magunkat,
meg kell hoznunk bizonyos döntéseket.
Az egyik ilyen döntés amit meghozhatunk,
hogy véget vetünk a saját életünknek.
Az egyik legfontosabb jellemzője a ***án öngyilkosságoknak,
hogy az emberek mennyire vágynak a megerősítésre.
Nézzük csak meg, hogy a ***ánok milyen gyakran keresnek társat, akivel együtt halhatnának meg
Másokkal, akik osztoznak a reménytelenségben.
Ezért online találnak rá egymásra,
és azt tervezik meg, hogyan halhatnának meg együtt.
Nagyon sok ***án teszi ezt.
Emögött az az érzés áll, hogy
sokkal nagyobb biztonságérzetet ad, ha másokkal együtt vannak,
még akkor is ha mindannyian meg fognak halni.
Miért vagyunk mi ***ánok ennyire érzékenyek erre?
Már régen lejárt a szamurájok kora ***ánban.
Kamikáze pilóták sincsenek már közöttünk.
Csak az érzés maradt itt, hogy
az öngyilkosság lehet gyönyörű is.
A ***án írók között az öngyilkossági hajlam kiemelkedően magas.
Ha listát készítünk róluk
és végigmegyünk az évtizedeken,
nagyon sokat találunk köztük, aki eldobta magától az életet,
és az öngyilkosságok jellegzetességei teljesen másmilyenek mint a világ többi részén.
Sehol máshol nem annyira jellemző a regényírók öngyilkosságának a száma
Mitől lesz egy helyszín olyan gyakran ***á, ahol sokan eldobják az életüket?
A Tojimbo-sziklák esetén például ott van a helyi író, Jun Takami.
Ő írta a "A szakadék széléről a halálba" című könyvet.
A halál mindig jól eladja a könyveket, és így ebből a helyből is túristalátványosság lett.
Az Ashizuri-fokról Torahiko Tamiya ír a regényében.
A könyve alapján még film is készült,
amely miatt az Ashizuri-fokot sokan választották öngyilkosságuk helyszínéül.
Igen, én egy olyan ember voltam, aki azt hitte, hogy az öngyilkosság romantikus dolog,
de ez azelőtt volt, hogy egy barátom dobta el magától az életet.
Az öngyilkosság valami irreális dolog volt számomra.
Talán ezért hittem azt, hogy romantikus és gyönyörű is lehet.
Amit Mishima tett a valóságban,
abban semmi romantikus nem volt.
Ahogy megölte magát,
az annyira különbözik attól,
ahogyan a regényéiben ír erről.
A könyvében az öngyilkosság gyönyörűnek van beállítva.
Egyfajta csodálatos pillanatnak írja le a regényében.
A valóságban az öngyilkosságának soha nem lett volna szabad megtörténnie.
Teljesen összetörtem emiatt.
Az öngyilkossága miatt hosszú időre nagyon-nagyon szomorú lettem,
mind a mai napig velem van ez az érzés.
Elviselhetetlen, ami történt.
Amikor azt mondom, hogy nem lett volna szabad megtörténnie,
arra gondolok, hogy mi, akik jól, tudtuk, hogy
öngyilkossági gondolatai vannak,
segítenünk kellett volna rajta, hogy folytathassa az életét.
Ha már a könyvekről beszélünk,
megdöbbentem, amikor megtudtam, hogy
létezik egy "hogyan öld meg magad" tartalmú könyv,
amiben részletes tanácsok vannak, például az kötél előkészítéséshez,
hogyan kell megkötni, minden részletesen leírva.
Természetes, hogy van ilyen könyv, ami segít meghalni.
Mert ha úgy döntök, hogy végzek magammal,
nem szeretném, hogy sokáig tartson,
vagy sokáig szenvedni a fájdalamtól.
Egy tipikus tizenéves szobája volt,
ami szokatlan volt, hogy emeletes ágy volt benne.
Félmeztelenmül találtam rá, csak a pizsamája alsó része volt rajta.
Az ágyon, hason fekve feküdt.
A háta furcsán rózsaszínű volt,
de elsőre úgy tűnt, mintha csak aludna.
Még egy kis papír is volt a hátán,
amit először nem is vettem figyelembe.
Valami miatt olyan érzésem támadt, hogy
jobb ha felébresztem, és megnézem mi baja van.
Amint odaléptem hozzá, a nyomozó rám kiáltott:
"Állj! Lépjen vissza, ne nyújon a gyerekhez!"
Ekkor lenéztem rá, és a kis papírra az volt írva:
"Ne érj hozzá, áramütés veszély!"
Amikor oldalról néztem meg, akkor látszott,
hogy vezetékek lógnak ki belőle és a konnektorba dugta őket.
A vezetéket a mellkasára erősítette,
és szándékosan agyonütötte magát az árammal.
Furcsa, kellemetlen szagot lehetett érezni.
Talán egy kicsit az odaégett szalonnáéra hasonlított.
Nem tudom, hogyan lehetne szavakkal pontosan leírni.
A nyomozó megmutatta a könyv másolatát,
Amin a post-it-hez hasonló papírdarabbal volt egy bejelölés
annál a résznél, ami arról ír, hogy hogyan tudja az ember saját magát megrázni az árammal.
A nyomozó azt mondta, hogy
szeretné ha írnék erről,
mert ez a könyv annyira borzasztó, hogy
a szülőknek tudniuk kell róla.
Ha látják ezt a könyvet a gyermeküknél,
akkor valószínűleg már erősen fontolgatja az öngyilkosságot,
és érdemes beszélniük vele,
elmondani neki, hogy az öngyilkosság soha nem lehet válasz.
Egyetértettem vele.
Csak tavaly nagyjából 80 öngyilkos temetésén tartottam szertartást.
Minden egyes családdal beszéltem.
Szinte mindegyikük ismerte a könyvet.
Akár olvasták, akár csak hallottak róla, de mind ismerte.
Többszáz emberrel beszéltem, akik azt mondták, hogy meg akarnak halni.
Azt mesélték, hogy az élet annyira nehéz, hogy nem képesek tovább élni.
Szinte mindegyikük tudott a könyv létezéséről.
Biztos vagyok benne, hogy a könyvnek komoly befolyásoló hatása van.
Szinte a füledbe súgja: öld meg magad.
Fáradt vagy, túl sokat kell dolgoznod?
Tele vagy megoldhatatlannak tűnő problémákkal?
Nem lenne jó, ha aludhatnál,
és soha többé nem kellene felébredned?
Valahogy így írnak az egyik fejezetben.
Úgy tüntetik fel az öngyilkosságot, mint valamiféle vonzó megoldást.
Azzal, hogy értékelik az egyes módszerek hatásait,
a halandósági valószínűséget, az elviselendő fájdalmat,
különböző embereket képesek befolyásolni.
Hogyan akarod megöldni magad?
Miért akarod megöldni magad?
Szeretnél vegezni magaddal, és hatalmas gondot okozni a családodnak?
Nos, akkor ugorj a vonat elé, mert
a vasúti társaságok elképesztő összegeket fizettetnek ki a családoddal a károkozásért.
A probléma a legtöbb öngyilkossal az,
hogy nagyon rövidlátóak.
Az elméjük egy része azt gondolhatja,
hogy valamilyen módon ott lesznek a temetésen,
vagy nagy felbolydulás lesz a haláluk miatt,
vagy utólag megtapasztalhatják, mennyire szerették őket,
vagy a barátnőjük majd rádöbben, hogy még mindig szereti őket.
Ám ha halott vagy,
akkor ez nem lehetséges,
ha csak nem hiszel a szellemekben.
Még ha hiszel is bennük,
akkor sem az történik, hogy visszatérsz és visszakapod a testedet.
Nem értem, hogy a média, és főként a televízió csatornák
miért közlik az áldozatok teljes nevét,
és hogy pontosan hogyan ölték meg magukat?
Ezek olyan dolgok, amik bátorítóan hatnak azokra, akik hasonlót terveznek
akik hasonlót terveznek.
Az emberek imádják az ilyen híreket.
Valaki a vonat elé ugrik,
a vonat eltalálja,
a *** az ütközéstől lerepül a pályáról
és átrepül a bolt kirakatán,
ami miatt három ember is megsérül.
Ez egy szenzációs sztori, amit szeretnek nézni az emberek.
Ám, ha szeretnél valamit tenni is, hogy megszűnjenek a vonat alá ugrásos öngyikosságok,
az már nem olyan érdekes.
A legtöbbünket ez nem érdekli egyáltalán.
Amikor egy öngyilkossági esetet a tömegkommunikációs média közzéteszi,
a következő napok során többen lemásolják az esetet. Ez minden országban így történik.
Azonban ***ánban még ennél is súlyosabb a helyzet,
mert a hír után száz vagy ezer ember is hasonló módon vet véget az életének.
Ez a ***án lakosság egyedi mentalitásának tudható be.
Akár azt gondolod, hogy ez jó, vagy rossz,
de a ***ánok gyakran követik azt, amit mások tesznek.
Úgy gondolnak az öngyilkosságra,
mint a szórakoztatás egy formájára.
Erősen dramatizált jelenetek, ahol például valaki felkasztja magát,
vagy leugrik egy épületről, nagyon gyakori a szigetország TV csatornáin.
Ez megkönnyíti az öngyilkosságokat, amikor az emberek vizualizálják az akasztást, vagy a leugrást.
Pedig a valóságban az öngyilkosok összevizelik magukat, habzik a szájuk, és ömlenek a könnyeik,
a média az öngyilkosságnak ezt az iszonyatos arcát sosem említi.
Sohasem mutatják be a szornyű fizikai sérüléseket.
Az öngyilkossági kézikönyvek
és a számtalan hasonló témájú weboldal
mind arról írnak, hogy az Aokigahara-Erdő
a lehető legszebb hely, ahol csak meghalhatunk.
El kell ismerni, hogy tényleg szép hely,
de nem azért, hogy ott fejezzük be az életünket.
Az ottani öngyilkosok testét akár hónapokig nem fedezik fel,
miközben az erdei állatok dézsmálják,
és remek otthont biztosítanak számos rovarfajta számára.
Ez egészen addig így van, amíg egy nagy fekete zsákban el nem viszik a maradványait,
olyan önkormányzati alkalmazottak, akik 10 dollárt keresnek óránként.
Van azonban, ami még ennél is rosszabb.
A hullarablók, akik éppen a tetemeket keresik.
Kincskeresők,
akik nem arany vagy ezüst után kutatnak,
hanem kötelet, borotvát, cipőt, pénztárcát keresnek.
A főnyeremény számukra pedig az,
ha találnak egy még a kötélen lógó hullát.
Ha erről készítenek egy videót, amit feltöltenek a YouTube-ra,
akkor azt milliók nézhetik meg,
és tölthetik le.
Vannak TV stábok, hírműsorok riporterei,
akik csak azért jönnek ide, hogy halottakat találjanak.
Hogy felvehessék a maradványokat és a csontvázakat minden szögből.
Filmesek is gyakran látogatják az erdőt,
néha arról beszélve, hogy szellemek, elveszett lelkek kísértik a területet.
Mind a pénzre mennek.
A tragédiák helyszínét feláldozzák a szórakoztatás oltárán.
Ennek pedig az a következménye,
hogy egyre több és több ember jön ide,
és egyre többen végeznek magukkal ebben az erdőben.
Ez a hely már most a világ elsőszámú öngyilkossági helyszíne.
Elég legyen abból, hogy a tömegmédia hirdeti a pénzhajhászás érdekében!
Miért nem próbálnak meg valamit tenni a jelenség ellen,
ahelyett, hogy támogatják azt?
A Gazdaság
Elvesztetted az állásodat.
A mostanában lévő leépítések során téged is kitettek az utcára.
Ám a lakáshiteledet még 20 évig fizetned kellene.
Ráadásul ott van még a gyerekeid taníttatásának a költsége.
Mit teszel?
Nos, a megoldás itt van a kezemben, és nagyon könnyű megvalósítani.
Minden adósságodat azonnal visszafizetheted.
Nem kell többé lakásrészletet fizetni.
A gyerekeidnek remek oktatásban lesz részük.
Akár még 300 000 dollárt is kaphatsz mindezeken túl.
Mindaz, amit csak adnod kell cserébe, az az életed.
Az emberek besétálnak és aláírják az életbiztosítási papirokat,
majd kisétálnak,és az első vonat elé vetik magukat.
Erre azt mondhatják, rendben, de ez nem történhet meg, nevetséges lenne.
Ezért egy egy éves mentességi időszakot határoznak meg.
Tehát amikor aláírod a szerződést,
egy évet várnod kell, mielőtt öngyilkos leszel a pénz miatt.
Nos, sokaknak még ez is nagyon jó megoldás,
főleg az elkeseredett emberek számára.
Így nem véletlen, hogy az öngyilkossági ráta a 13. hónapban ugrik meg.
A biztosítók ezért 2 éves mentességi időszakot írtak elő.
Így ha aláírtad a szerződést,
két éven át nem vethetsz véget az életednek önkezeddel.
Így a 25. hónapban ölik meg magukat.
Miért van az, hogy a biztosítók fizetnek az öngyilkosságok esetén?
Ne fizessenek a szándékos halálért!
Ne motiválják az embereket, hogy véget vessenek az életüknek és egyedól hagyják a családokat.
Melyik család mondaná azt, hogy inkább elveszítik a szerettüket, csak hogy megkapják a pénzt?
Amit igazán csodálok ***ánban, és a ***án emberekben,
az a személyes felelősség szigorú felfogása.
Ez különösen a pénzügyek és az adósságok kezelésében nyilvánul meg.
Ám az egyik leginkább szerencsétlen dolog ***ánban és a ***ánokban az az,
hogy a felelősség egyik megnyilvánulása éppen az öngyilkosság.
Ezzel megmutatják, hogy mennyire őszintén sajnálják ami történt.
Az adóssággal kapcsolatos problémák kapcsán
fontos tényező a végzetes döntésben a folyamatos stressz a különböző hitelek miatt.
Amikor az emberek először ütköznek anyagi problémákba,
először még több pénzt kérnek kölcsön a családtól és barátoktól.
Amikor pedig ezután sem tudnak állást, vagy stabil jövedelemforrást találni,
arra kénysezrülnek, hogy még több pénzt kérjenek tőlük kölcsön.
Ez jó ideig így megy,
de a család egy idő azt mondja: "Elég ebből, többet nem adunk."
Amikor kétségbe vagy esve, mert nagyon kell a pénz,
a legegyszeűbb megoldás, ha személyi hitelt veszel fel.
A személyi hiteleknek ***ánban mindig is voltak presztizs problémái.
Az ágazatot nagyon nehéz megfelelő módon szabályozni.
Mert kis túlzással csak egy nagy zsák pénzre,
és sok kétségbeesett ügyfélre van szükség, akiknek jó magas kamatláb mellett lehet hitelezni.
Ráadásul, néha nem könnyű különbséget tenni a szigetországban.
a személyi hitelezés, és az uzsorások között.
Bár a nagy hitelintézetek és a fényes TV-reklámok jelen vannak,
sokkal inkább a jól bevált behajtási módszerek kerülnek alkalmazásra.
Miért ne adnád el a szemgolyóidat a bankoknak?
Miért ne adnád el a májadat, hogy beültessék valakinek?
Lényegében ez ugyanaz a kérdés:
Miért ne ölnéd meg magad, hogy ki kelljen fizetniük a biztosítási összeget?
Így lesz fedezet a kölcsön visszafizetésére.
2005-ben a kormányzat egy ijesztő trendet fedezett fel.
Abban az évben 5000 ember lett úgy öngyilkos,
hogy a a biztosítási összegeket nem a családok kapták,
hanem a hitelintézetek.
A fogyasztói hitelekkel foglalkozó bankok bejáratott módon
kapták meg a pénzt a biztosításokból.
Sosem foglalkoztak azzal, hogy elmondják a családnak,
az öngyilkosság pedig kész főnyeremény volt a számukra.
A behajtással foglalkozó munkatársaik gyakran
nemcsak az adósokat keresik fel személyesen,
hanem a családtagokat és egyéb ismerősöket, gyakran a munkahelyükön.
Így nagyon nagy nyomást tudnak gyakorolni az adósokra,
akiknek az utolsó mentsváruk az öngyilkosságba való menekülés.
Ellenőrzést fogunk gyakorolni a fogyasztói hiteleket kínáló vállalatok felett.
Le fogjuk szorítani a kamatlábakat és a kapcsolódó költségeket.
Meg fogjuk szüntetni a hitelintézetek etikátlan magatartását.
Mindenki azt mondta: remek,
a kormányzat végre tesz valami előremutatót az ügyben.
Ám mindennek csak egy nagy nyertese volt,
és sajnos ez a szervezett bűnözés volt.
Akik nem tudnak legális módon pénzhez jutni,
azok egész egyszerűen kénytelenek kétes forrásokhoz fordulni.
Ezek a források pedig sokkal hatékonyabbak és kegyetlenebbek lesznek, amikor be kell gyűjteni a törlesztést.
Délután 5 körül már majdnem vége a munkaidőnek.
A hivatalos időpont fél 6.
Mégis, amikor körbenézel, még mindenki serényen dolgozik.
Úgy látszik, hogy nagyon sok dolguk van még.
A főnök is nagyon elfoglaltnak néz ki.
Ez az a szituáció, amit a ***ánok nyomásgyakorlásnak hívnak.
Bár már nincs semmilyen elvégzendő munka,
de a kollégáidra nézve úgy tűnik, hogy rengeteg dolguk van még,
ezért ez nem az a tipikus "mehetünk haza" atmoszféra.
Így aztán ott maradsz velük a munkahelyeden.
Persze a vállalatok hivatalosan azt fogják mondani, hogy időben hazamehetsz,
és nem szeretnék, hogy halálra dolgozd magad.
Hivatalosan arra bíztatnak, hogy több időt tölts a családoddal.
Ám ez csak a jól begyakorolt szöveg.
Ha elég naív vagy, hogy hiszel nekik,
és ha fél 6-kor tényleg úgy gondolod, hogy mehetsz haza,
akkor később a hátad mögött
az emberek panaszkodni fognak rád, hogy mindig te vagy az első aki távozik.
"Egyszerűen nem érti, hogy miként kellene itt dolgozni."
Senki sem lesz öngyilkos, amikor normális tudatállapotban van.
Senki sem mondja azt higgadtan,
hogy "tudod, azt hiszem nekem ennyi elég volt
talán itt az ideje megölnöm magam, elég volt ennyi az életből".
Ez mindig egy mentális betegség,
azon belül is a depresszió része.
Ez az, ami az embereket arra sarkallja, hogy ezt tegyék.
A depressziós esetek kétharmadának
van valamilyen közvetlen kiváltó oka.
Ez lehet az, hogy nem tudok aludni,
túl sokat dolgozom,
zaklat a főnököm,
arra kényszerít, hogy nagyon sokat túlórázzak,
teljesíthetetlen feladatokat oszt ki rám,
Gyenge ember vagyok.
A vállalat nagy kudarca vagyok.
Nem tudok tovább itt lenni.
Nem bírom tovább!
Egyszerűen nem bírom tovább!
Ez egy hímsoviniszta társadalom.
Ez egy hímsoviniszta társadalom.
Ez az ami megöli őket, és nyomást helyez rájuk.
Például ha valaki szabadságra menne, hogy csökkenjen rajta a mentális teher,
azt egy üres kifogásként kezelik, hogy meglógjon a munkából.
Főleg a középkorú és idősebb korosztály részére.
A túlhajszolt munkatársakra egyszerűen csak gyenge jellemként tekintenek.
Úgy skatulyázzák be őket, mintha nem is próbálkoznának elég határozottan.
Ez ma a ***án munkahelyeken a valóság.
Egy ***án taxisofőr soha nem fogja megpróbálni, hogy becsapjon valakit
azzal, hogy egy hosszabb úton viszi el az úticéljához.
Azért megy másik úton, mert
fogalma sincs, hogy merre kellene mennie,
hiszen valószínűleg 30 órája ébren van és dolgozik.
Olyan életet él, amilyenre sosem számított vagy amilyet szeretett volna.
Több barátomnak, és taxisofős kollégámnak
nagyon jó munkája volt, akár középvezetőként,
de a cég, ahol dolgoztak a válság miatt csődbe ment.
Mivel a legtöbbjüknek elégkorlátozott tudása volt
ráadásul már nem is voltak éppen fiatalok,
más cégek nem akarták őket felvenni dolgozni.
Még eladóként sem alkalmazták őket.
Ezért a végén kénytelenek taxisofőrnek állni, hiszen itt nincs felső korhatár.
Elvileg csak arra van szükség, hogy tudj vezetni, és a térképet használni.
A lényeg, hogy az idősek, de gyakran a fiatalok sem
képesek már megtalálni, hogy mihez kezdjenek magukkal.
Manapság az emberek már nem tudják megvalósítani az álmaikat.
Már nem látják meg a bennük rejlő értékeket.
Mi az az ok, amiért a világon vagyok?
Kétségbeesetten próbálnak választ találni erre a kérdésre.
Demográfia
A vizsgákon való megfelelési kényszer igen magas.
Mostanában a szülők az oktatást úgy tekintik, mint egy befektetést.
A felvételi vizsgákon és elbeszélgetéseken
a szülőknek is jól kell teljesíteni.
Nekik is részt kell venni az interjúkon,
és alaposan kell felkészülniük.
Nem véletlen, hogy amikor ennyir pénzt és időt fektetsz valamibe,
akkor nagyon komolyan veszed a gyermeked eredményességét is.
Így a vizsgán való teljesítési igény közvetlenül a felnőttektől száll át a gyermekekre.
Tudom, hogy ha nem kerülök be a megfelelő középiskolába, nem lesz esélyem.
Ha nem kerülök be egy jó egyetemre, akkor már végleg nincs esélyem az életben.
Ráadásul az egyetemen az öngyilkossági ráta nagyon magas ***ánban.
Gyakran a diákok akkor vetik le magukat egy magas épületből, amikor megbuknak egy vizsgán.
Ez más országokban sokkal ritkábban fordul elő.
Az öngyilkosságok esetén a zaklatás is fontos kiváltó ok,
főleg a fiatalok körében.
Néha nagy harc van az egyén és a csoport között.
Egy lány tavaly öngyilkos lett, csak 8 éves volt.
A társai folyamatosan zaklatták az iskolában,
a könyveit telefirkálták,
és azt írták bele, hogy "***-ne", vagyis "Halj meg",
Az iskola nem foglalkozott a szülei panaszaival,
sőt azt mondták, hogy a kislány saját maga írkálta össze a könyvét.
A szobájában egy törülközővel kötötte fel magát.
Az iskola csak ezt követően kért elnézést.
A hasonló ügyekben azonban a bocsánatkérés mindig túl későn érkezik.
Nekem is hasonlóak a tapasztalataim az általános iskolás éveimből.
A tanárom kezdett el kigúnyolni.
Eléggé egyedi diák voltam,
mind a személyiség, mind a magatartás szempontjából.
Ez nem tetszett a tanáromnak és ő maga kötött belém először,
utána az osztálytársaim pedig utána csinálták.
Azoknak a gyerekeknek, akik a szokásostól eltérően viselkednek és gondolkodnak,
a ***án iskolákban nagyon nehéz boldogulniuk.
A kórházban van egy sürgősségi műtő,
ahol nagyon sok "érfelvágos" esetet kezelnek.
Ezek általában nagyon fiatal nők vagy még lányok .
Késsel vagy borotvával vágják fel az ereiket.
A férjem rendszeresen megvert,
ezért egy áldozatok számára fenntartott központba menekültem előle.
Ott is azt éreztem, hogy ridegen bánnak velem.
Így aztán feljelentést tettem ellene a rendőrségen,
de természetesen ők sem tettek semmit.
Ezeket a hatóságokat nem érdekelte, hogy mi történt velem.
Semmit sem tettek, hogy segítsenek.
Volt egy eset, ami miatt a mai napig nagyon szomorú vagyok, egy harmincas éveiben járó nő,
aki egy munkaerő kölcsönző vállalat alkalmazottja volt,
nem folyamatos jelleggel, átmenetileg dolgozott irodákban titkárnőként.
Amikor elveszítette az állását,
a cég által biztosított lakhatásáról is le kellett mondania.
Vissza kellett térnie a szülei házába,
de nem igazán jött ki a szüleivel.
Amikor a ***án nők már elmúltak 30 évesek,
a szülők gyakran komoly nyomást gyakorolnak rájuk, hogy házasodjanak meg.
"Meddig fogsz még velünk élni?"
Nemsokára már nem igazán érezte otthon magát,
annyira nem érezte, hogy szívesen látják ott a szülei.
Bár vissza akart menni dolgozni,
de nem könnyű manapság állást szerezni.
Egyre inkább depresszióssá vált,
és kezdte magát teljesen kivonni a társadalomból.
Egyre inkább úgy érezte, hogy el sem akarja hagyni a szobáját.
A barátja nem egyszer megütötte,
és kezdte elveszíteni a hitét az emberségben.
Végül felakasztotta magát a szülei házában.
Ennek helyszínéül az ő hálószobájukat választotta,
ami egyértelmű üzenet volt a számukra:
"Szenvedtem, és ti mégsem tettetek semmit értem."
Amikor a helyszíneléskor ott voltam,
levettük a kötelet a nyakáról, és betettük a koposóba a testét.
Később, a hamvasztás előtt,
be szerettem volna tenni néhány virágot a koporsóba.
Ma is nagyon élénken emlékszem erre a pillanatra,
a nőt a kötél megfojtotta,
és a nyelve úgy fordult ki a szájából, mint amikor valaki futás közben nem kap levegőt.
A halál beállta után a nyelve úgy is maradt.
Az arca egészen el volt torzulva,
ezért amikor éppen zártuk le a koporsó fedelét,
azt mondta, hogy tegyük bele a virágokat,
de az anyja azt választolta, hogy már nem képes újra látni azt az arcot,
semmi szükség a virágokra.
Az öngyilkosok egyharmada 60 év feletti ***ánban,
mégsem beszél senki az időskori öngyilkosságokról.
"Egyszerűen megöregedtek, belefáradtak az életbe."
"Minek is beszélnjünk erről?"
A nyugdíjas kor problémái:
1: Nincs ahova lehet elmenni minden nap.
2: Nincs állandó hely és identitás a társadalmon belül.
3: Nincs szabadidős tevékenység.
4: Nincs közösség.
5: Nincs ötlet, hogy mivel tölthetnék el az idejüket.
Orvosként dolgozom egy kis településen.
Ez egy vidéki, szinte mindentől távol eső helyen van,
és sok idős ember él itt.
Ha még tudnak járni, eljönnek maguktól a kórházba,
de sokan ezt nem tudják megtenni, ezért állandóan az otthonukban vannak.
Csak egy lépésre vannak attól, hogy ágyhoz kötöttek legyenek, nem tudnak eljönni a házukból.
Ha a feleségük még életben van, akkor ez a helyzet nem olyan rossz,
vagy ha a férj mellettük van, akkor sem.
Ám ha már teljesen egyedül vannak, akkor ez egy igazán tragikus helyzet.
Ha az étkezésről van szó, már nem tudnak egyedül főzni.
Súlyos higiéniás problémák merülnek fel a házukban,
már nem képesek magukról gondoskodni, egyedül megfürdeni.
Ráadásul teljes magányban élnek,
igazán szívszorító a helyzetük.
Ha csak te magad vagy,
akkor ***án egy nagyon-nagyon magányos hely tud lenni a számodra,
és ez a magány a probléma egyik fő forrása,
főleg az idősek esetében.
Ők nem jönnek el otthonról, és mások sem mennek hozzájuk.
Ki akarna beszégetni velük?
A magánynak rengeteg halálos áldozata van ***ánban.
Az áldozatok nem ismerik be, hogy depressziósak, vagy meg akarnak halni.
Amikor egy orvossal beszélnek,
azt mondják, hogy fáradtak, nem tudnak aludni, nem érzuk jól magukat.
"Mindig fáj a fejem, meggyötörtnek érzem magam."
Az ilyen esetekben nekünk, orvosoknak felelőssünk van,
és fel kell ismernünk, hogy nem csak egy szokásos fejfájásról van szó.
Meg kell vizsgálnunk a családi helyzetüket, és minél hamarabb felismerni a problémát.
Ez az ún. larvált (testi tünetekkel maszkírozott) depresszió.
Kritikus tényező, hogy ezt egy korai szakaszában felismerjük és tegyünk is ellene.
A legegyszerűbb megoldás, ha beszélgetünk velük és tanácsokat adunk.
Ha kell, akkor gyógyszereket is felírunk.
Gyakran beszélek arról a feleségemmel,
hogy ha egyszer csak agyvérzést kapunk,
és lebénulva, tolószékben kell majd élnünk,
állandóan a gyermekeink segítségére szorulva,
már nem lesz értelme élnünk.
Ha ennyi problémát okozok másoknak,
és a legtöbb ember erre kezdene gondolni,
akkor talán az a jobb ha eltűnök a Föld színéről,
és nem okozok problémákat másoknak.
A szerencsejátékok nagy része nem megengedett ***ánban.
A szerencsejáték illegális.
Tehát, amit itt látsz az nem is szerencsejáték,
csak annak látszik.
Emberek pénzt nyernek és veszítenek.
Néhányan olyan sokat buknak, hogy komoly adósságproblémáik lesznek.
De ne feledd: "***ánban a szerencsejáték nem függőség,
és természetesen semmi köze sincs az adósságokhoz, az öngyilkossághoz, bármi negatívhoz.
Ez csak és kizárólag a boldogságról szól.
főleg az idősek számára,
akik napi 7-8 órát is fordítanak erre.
Nézni, ahogy a kis golyók a Pachinko játékban esnek lefelé,
és arra gondolni: "Milyen csodálatos életem van!"
Ahogyan ezen a poszteren is látható
"Ne hagyd a gyerekedet egyedül a kocsiban, amig játszol."
...mert a nyári kánikulában élve megsülnek.
Az alkoholnak bármi köze lenne az öngyilkosságokhoz ***ánban?
Hogy mered akár csak ezt sugallni!
"***ánban az alkohol tudvalevőleg segít neked,
amikor egyedül vagy és depressziós,
és egy üveg whiskey segít tisztábban gondolkodni,
és rendbetenni az életed."
"Soha senki nem tesz semmi butaságot,
amikor részeg vagy depressziós."
A TV-ben pedig a hírességek azt mondják:
"Gyerünk, itt a nyár, igyál még egy sört!"
Itt nincsenek olyan intézmények, amelyek az alkoholizmust próbálnák kezelni,
és semmilyen statsiztikákat sem hoznak nyilvánosságra a problémával kapcsolatban.
Az újságírók egyáltalán nem írnak erről,
50 év alatt talán két olyan cikket olvastam, ami az alkoholproblémákat taglalja.
Ez egy olyan jelenség, ami mélyen beleivódott a ***án társadalomba,
ezért aztán nem is ildomos erről beszéni.
Tokyo egyik kerületében, Shinjuku-ban élek.
Itt található Kabukicho, ami egy nagyon élettel teli környék.
Sok ember jön ide máshonnan, hogy itt dolgozzon,
mert Kabukicho egy nagyon pörgős környék.
Az éjszakai élet és a prostitúció is igen elterjedt errefelé.
Ha megnézzük Tokyo-ban a statisztikákat,
az öngyilkossági ráta Shinjuku-ban a legmagasabb azoknál,
akik a huszas vagy harmincas éveikben járnak.
Ebben a korosztályban főleg a nők a veszélyeztettek.
Ráadásul más kerületekben ez nem is ennyire jellemző.
Miért ilyen sok az öngyilkosság a nők körében errefelé?
Nekem van egy ötletem.
Tavaly jónéhány temetésen kellett beszédet mondanom Shinjuku-ban.
Általában vidékről jöttek, és nagy álmaik voltak a jövővel kapcsolatban,
aztán ezeket az álmokat nem sikerült megvalósítani.
Bárokban kezdtek el dolgozni, és szexuális szolgáltatásokból kezdtek el pénzt keresni.
Sokakat átverték a férfiak, vagy pénzt csaltak ki tőlük,
vagy akár bármilyen okból megbetegedtek.
Jónéhányan elvesztették a reményt a jövővel kapcsolatban,
és leugrottak egy épületből, vagy szándékosan túladagolták magukat.
Sokan választják ezt a "megoldást".
Öngyilkosság Megelőzés
Amit látsz, az egy kék fény.
Ha belenézel a kék fénybe,
minden rendben lesz.
Az összes gondod, bajod eltűnik.
Ez egy igen olcsó megoldás az öngyilkosságok megelőzésére.
Mint a vidámságot árasztó képek az állomások falain.
Hogy őszinte legyek, azt hittem, hogy a kék fény módszer egy vicc,
de az eddigi eredmények
drasztikus csökkenést mutatnak az öngyilkosságok számában,
azokon a vonatállomásokon, ahol kék fényforrásokat használnak.
Senki sem tudja pontosan, hogy miért,
de a kék fényt árasztó lámpák használnak.
Bár a vonatok nagyon hatékony eszköznek tűnnek az öngyilkosságok végrehajtására,
a statitisztikák szerint az esetek 40%-ban,
az áldozatok nem halnak meg, viszont szörnyű sérüléseik lesznek.
Elveszítik a lábukat, a kezüket...
A vonatvezetőket pedig hosszú ideig kísérti
az a bizonyos utolsó pillantás,
a szemkontaktus, az ütközés előtti utolsó pillanatban.
Egy barátom az Ogikubo vonatállomáson vetette magát a vonat elé.
Nagyjából 10 éve történt, és a család büntetése 60 000 dollár volt akkor.
Megismertem valakit a vonattársaságtól,
amikor segítettem nekik egy telefonos segélyvonalat létrehozni.
Tőle tudtam meg, hogy ezeknek a vállalatoknak külön menedzsere van a hasonló esetek kezelésére.
Így hát megkérdeztem tőle, hogy milyen összeget kell a családoknak fizetni, hogy a károkat fedezzék.
Azt mondta, hogy minden egyes öngyilkosság a társaságnak kb. 700 000 dollárjába kerül.
Ennek a fő oka az, hogy az utasok egy része más vonalakat kezd el használni,
de természetesen a baleset utáni takarítás és helyreállítás is költséges.
Maga a test összetakarítása 60 000 dollárt emészt fel.
A vállalat pedig ezt a hozzátartozókkal fizetteti meg.
A barátom esetén a család fizetett ki mindent.
A ***án társadalomban megszokott, hogy ez is a család felelőssége.
Azok a családok, akiknek a rokona egy bérelt lakásban követ el öngyilkosságot,
számíthat arra, hogy a főbérlőtől egy nagy számlát kap majd,
mert "a gonosz szellemek elriaszthatják az új bérlő jelölteket."
Ilyenkor szerintük ördögűzést kell alkalmazni, hogy elriasszák a démonokat.
Vajon miért csak az öngyilkosság esetén lenne erre szükség?
Ez egy rövidlátó és gonosz előítélet.
Felháborítónak tartom az effajta gondolkozást.
Ha a bíróságra mennék, hogy ne kelljen fizetnem,
mert az emberi jogok ilyen szintű sárba tiprását már nem tűrném el,
a bíróság nem lenne hajlandó foglalkozni a kérelmemmel.
Egy öngyilkosságra átlagosan tíz öngyilkossági kísérlet jut.
Ez azt jelenti, hogy évente
300 000 öngyilkossági kísérlet is lehet ***ánban.
Emiatt nagyon sok olyan ember van,
akik a kísérlet után a kórházba kerülnek.
A statisztikák szerint ***ánban,
egy egészen megdöbbentő adat:
A kritikus helyzetben lévőknek fenntartott kórházi részlegekben lévő betegek 10-20%-a érintett.
Beleértve az infarktusos eseteket, agyvérzéses embereket, és a közúti baleseteket,
az intenzívon osztályon lévők 10-20%-a
öngyilkossági kísérlet miatt került a kórházba.
Minden egyes nap érkeznek öngyilkossági kísérletet végrehajtók a kórházakba,
Felvágják az ereiket, túladagolják a kábítószert.
A kórházban csak annyi történik,
hogy kötés kerül a sebekre,
aztán azt mondják neki: "ne tegyél ilyet többet", és útjára engedik őket.
Ők pedig újra és újra megpróbálják,
majd ismét visszatérnek az intenzív osztályra.
Annyi életet megmenthetnénk,
amikor az öngyilkosságot megkísérlők bekerülnek.
Első lehetőség: egy állandó pszichiáter alkalmazása.
Valamilyen szociális munkás felvétele.
Túl drága? Valóban?
Nos, akkor legalább írják fel a beteg nevét és adatait,
majd követik a későbbi kórtörténetét, hogy boldogulnak-e.
Miért ne küldenénk el őket egy pszichológushoz?
Miért ne kaphatnának díjmentes konzultációkat?
Motiváljuk őket, hogy fogadják el a segítséget.
Hogy ne történjen meg újra ugyanaz:
hazatérnek, és felvágják az ereiket.
Lehet, hogy az egyik alkalommal
már nem a kórházban,
hanem a hullaházban kötnek ki.
Itt vagyunk, a probléma epicentrumában,
a ***án pszichiátria rendszerében.
Amikor a depresszió sötét fellegei gyülekeznek,
hova fordulhatnak a ***ánok,
amikor éppen a legnagyobb szükségük lenne a segítségre?
A pszichiátriahelyzete ***ánban nem éppen jó.
Ennek az egyik oka, hogy rengeteg beteget,
kórházba utalnak, és ott kell maradniuk.
Részben emiatt
a közösség segítőkészsége és
a pszichiátriai betegek elfogadása és megértése
nem nevezhető jónak, vagy megfelelőnek.
A pszichiátrián kezeltek nagyon nehéznek tartják,
hogy ebben a bonyolult társadalomban éljenek.
Ezek az emberek - sajnálom, hogy így fogalmazok - gyenge emberek,
akiket kitaszít magából a társadalom,
Így aztán sokan közülük úgy döntenek, hogy véget vetnek az életüknek.
Az évi 30 000 áldozat közül
10 000 már most is a pszichiátriai rendszerben van.
Terápiás kezelést kaphatnak, gyógyszereket írhatnak fel nekik,
vagy már be is utalták őket egy kórházba.
A ***án pszichiátereknek nagyon sok beteggel kell együtt dolgoznia,
egy átlagos klinikának 40-50 beteget is kezelnie kell egy-egy sűrűn lakott övezetben.
Így aztán egy pszichiáternek 3-4 perce jut egy betegre.
Te meg tudnád oldalni a problémát 3 vagy 4 perc alatt?
Főleg akkor, ha az orvos az ideje felét
eleve azzal tölti, hogy orvosságokat ír fel.
Használ? Van jelentősége?
Persze, itt van, vedd csak be a gyógyszeredet.
Mindig van valaki, aki szintén vár a váróteremben.
Anyagi jellegű gondjaid vannak,
családi problémák,
zaklattak az iskolában,
úgy érzed hogy az életnek semmi értelme?
Mindegy, úgyis lejárt az idő, vár a következő beteg.
A korlátozott erőforrások miatt, legyen szó a pszichiátriáról és a kisegítő személyzetről,
a pszichiátrián dolgozó képzett nővérekről, szociális munkásokról,
és más a részlegen dolgozó szakértőkről.
***ánban a mentális egészségügy főként
a súlyos elmezavarra és a kórházi kezelésre fókuszál,
és főként hosszú ágyhoz kötött, bentlakásos módszereket használ.
Ha bekerülsz egy pszichiátriai osztályra ***ánban,
akkor onnan már nagyon nehéz lesz kikerülnöd.
Ennek az az oka, hogy ezek privát intézmények.
Akárcsak a szállodákban,
arra törekednek, hogy tele legyenek a szobák,
minél nagyobb legyen a foglaltság.
Az orvosok csak különböző andtidepresszánsok hatására támaszkodhatnak,
ami tényleg nagyon szokatlan.
Azok a fajta kezelési technikák, amiket nyugaton elvárhatnak a betegek,
egyéni terápia, csoportterápia, terápiás közösségek
egész egyszerűen nem léteznek,
ebben a zártosztályos pszichiátriai környezetben.
Minden útnak véget kell érnie.
A mi utunk itt ér véget, a Tojimbo-szikláknál.
Yukio Shige korábban rendőrként dolgozott.
A munkája ide szolította, ***án leghírhedtebb öngyilkossági helyszínére.
A munkája egy részében azt a feladatot kaptam hogy kishajóval az áldozatok testét halássza ki a tengerből.
Volt olyan hónap, hogy tíz testet kellett kiemelnie a habokból. Elgondolkozott:
Vajon miért nem volt senki, aki megakadályozta volna, hogy ezek az emberek leugorjanak?
Amikor nyugdíjba ment, visszatért a Tojimbo-sziklákhoz, hogy tehessen valamit.
A nyugdíjra félretett pénzből egy kis kávézót nyitott innen nem messze,
ahonnan minden nap, akár reggeltől estig errefelé sétál.
Az öngyilkosság magányának szimbóluma.
A közúti balesetek esetén,
a rendőrség felelőssége
a balesetek megelőzése,
és ez törvény, valamint a szabályok kérdése.
1970-ben egy hadjárat indult a közúti halálesetek elkerülése érdekében,
mert évente 16 000 ember veszítette el az életét az utakon.
A rendőrség vezette a küzdelmet,
a balesetek csökkentésének irányában tett erőfeszítésekben.
A kornány és az állampolgárok együtt dolgoztak a cél érdekében.
Mára a halálesetek száma évente 5000-re esett,
ami a korábbi értéknek kevesebb, mint a harmada.
Ha megnézzük az öngyilkosságok számát,
akkor látjuk, hogy évente mintegy 30 000 eset történik.
A hatalmas szám ellenére senki nem tesz semmilyen lényeges lépést az ügyben.
Egészen reménytelennek tűnik a kérdés.
Ha nem tudjuk rábírni a kormányzatot, hogy lépjen valamit,
akkor nekünk, átlagembereknek kell a tettek mezejére lépni.
Így aztán összegyűjtöttem jónéhány embert,
mára 87 önkéntes dolgozik velem.
Ebből körülbelül 20 rendszeresen járőrözik velem a szikláknál.
Eddig 6 éve és 7 hónapja csináljuk ezt, és
sikerült 297 életet megmentetnünk.
Ez a szikla az elsőszámú öngyilkossági helyszín.
Az emberek gyakran megvárják a napnyugtát,
csak ülnek itt, szinte várva, hogy hátha valaki beszélni fog velük.
Így hát mi odemegyünk hozzájuk és beszélgetünk velük.
Megkérdezzük tőlük, hogy milyen gondjaik vannak.
Megpróbálunk segíteni nekik feldolgozni a problémáikat.
Ebben segítséget is nyújtunk nekik.
Abból a 297 emberből, akit megmentettünk,
csak 4 olyan van, aki később tényleg öngyilkos lett.
A többiek jobban vannak, és újrakezdték felépíteni az életüket.
Senki sem akat meghalni.
Várják, hogy segítsen rajtuk valaki.
Miért ne próbálnánk meg kinyújtani a kezünket és segíteni rajtuk?
Egy ember élete pótolhatatlan, egy kincs, nem igaz?
Ezek az emberek könyörögnek a segítségért, nem?
Miért ne nyújtanánk ki a kezünket feléjük?
Ha máshonnan nézzük, ez már szinte bűn:
a cserbenhagyás súlyosbított esete.
646 ember ugrott le és halt meg itt az utóbbi 30 évben.
646 ember!
Csak három olyan pont van itt, ahonnan ténylegesen le lehet ugrani.
Bizonyára lehetne építeni valamit ezekre a helyekre.
Ezért kérvényetük a helyi hatóságtól, hogy tegyenek valamit,
de nemet mondtak, mondván, hogy ez egy túrista látványosság. Mit is jelent ez pontosan?
Az emberéletek megmentése nem olyan fontos, mint az idegenforgalmi bevételek?
Ez bűn. Ez ugyanolyan, mint a gyilkosság.
Rendelkezésünkre áll az összes válasz.
Pontosan tudjuk, hogy mit kellene tennünk.
Mégis úgy döntünk, hogy nem teszünk semmit.
Ezt soha nem fogom tudni megbocsátani.
Túl keveset, túl későn.
Azt gondoltam, hogy kész rémálom, ha ilyen szomszédom van.
Az a típus, aki állandóan kopogtat az ajtómon egy kis teáért és rokonszenvért.
Ahogyan egyre idősebb lett, egyre kevesebb munkája volt.
Azt mondta, hogy már alig hagyja el a szobáját.
Hamar beluntam hallgatni. Lehengoló volt.
Így, amikor kopogott,
lenémítottam a TV-t, és csendben maradtam.
Egy kis papírt csúsztatott be az ajtó alatt,
a telefonszámával, email címével,
és az üzenettel, hogy majd beszélünk.
Aztán szerencsére abbahagyta a kopogást.
Néhány hónappal később,
mérges lettem a főbérlőre, amiért nem javíttatta meg a gázcsövet,
amiből olyan szörnyű szag jött,
Csak 3 vagy 4 héttel később találták meg a nagy nyári melegben.
Két nappal később, kinéztem az ajtómon,
és egy idős hölgyet láttam, aki dobozokat pakolt.
A borzalmas bűz ellenére nem viselt maszkot.
Hiszen mégiscsak a saját lánya volt.
Nem számít hány emberrel készítek interjút,
Vagy milyen választ kapok arra, hogyan lehetne 10 000 lelket megmenti,
mindig tudni fogom, hogy én egyet sem tudtam megmenteni.
Nem érdekelt, túlságosan unalmas volt.
Nem a kormányzat feladata megmenteni minket,
ezt vagy azt hibáztatni.
Néha csak annyit kell tenni, hogy megmentsd valaki életét,
hogy időt szánsz rá és meghallgatod.
Ha meg akarjuk találni az ellenséget az öngyilkosság elleni harcban,
nincs más dolgunk, mint belenézni a tükörbe.
Egy barát emlékére.