Tip:
Highlight text to annotate it
X
Fordító: Laszlo Kereszturi Lektor: Krisztian Stancz
Tehát a kis Billy iskolába megy,
leül és a tanár megkérdi:
"Mivel foglalkozik az apád?"
És kis Billy válaszol: "Apám zongorázik
egy ópiumbarlangban."
A tanár felhívja a szülőket és ezt mondja:
"Nagyon felháborító dolgot mondott ma a kis Billy.
Azt állította, hogy ön zongorázik
egy ópiumbarlangban."
És az apa ezt mondta: "Nagyon sajnálom. Igen, igaz, hazudtam.
De hogy mondjam el egy nyolcéves kölyöknek,
hogy az apja politikus?" (Nevetés)
Nos, magam is politikus lévén, itt állva önök előtt,
vagy akárhol a világon találkozva egy idegennel,
amikor esetleg felfedem a szakmám mivoltát,
úgy néznek rám, mintha valahol
a kígyó, a majom és a leguán között lennék,
és mindezek által erősen érzem,
hogy valami rosszul működik.
Négyszáz éve érlelődő demokráciánk van,
a kollégák a parlamentben számomra, mint egyének,
igen figyelemreméltóak; egyre magasabban képzett,
energikus és tájékozott lakosság, és mégis
egy nagyon mély csalódottság érzés.
A mostani parlamenti kollégák között vannak
háziorvosok, üzletemberek, professzorok,
kiváló közgazdászok, történészek, írók,
a hadsereg tisztjei, ezredestől őrmesterig.
Mégis, mindnyájuk -- magam is beleértve -- amint sétálunk
le az úton azok alatt a furcsa kő vízköpők alatt,
érezzük, hogy kevesebbek lettünk, mint a részeink összege,
úgy érezzük, mintha mélységesen kevesebbé váltunk volna.
És ez nem csak Nagy-Britanniában probléma.
Az egész fejlődő világban probléma,
és a közepes jövedelmű országokban is.
Például találkozol jamaikai parlamenti képviselőkkel
és elég gyakran olyan emberek, akik hírneves
egyetemeket végeztek -- Oxford, Harvard vagy Princeton --,
és mégis, amikor elmégy Kingston központjába,
és látod az egyik leglehangolóbb helyet,
amit megtalálsz bármelyik közepes jövedelmű országban:
a leégett és félig elhagyatott épületek
szomorú és lehangoló látványát.
És ez harminc éve igaz. Az 1979-es és 1980-as
hatalomváltás két jamaikai vezető, egy magasan képzett
királynői tanácsos fia és egy Harvardon végzett
közgazdász-doktor között történt.
Mégis 800 embert öltek meg az utcákon
a kábítószer miatti zavargásokban.
Tíz éve még a demokrácia igérete
rendkívülinek tűnt. George W. Bush 2003-as
évértékelő beszéde azt tartalmazta,
hogy a demokrácia az erő,
amely majd legyőzi a világ rosszának többségét.
Mert a demokratikus kormányok tisztelik saját polgáraikat
és tisztelik a szomszédaikat, és ezért a szabadság békét fog teremteni.
Kiváló tudósok ugyanakkor állították, hogy a demokráciának
hihetetlen kiterjedésű pozitív mellékhatása van.
Ezek jólétet, biztonságot hoznak majd,
legyőzik a szektás erőszakot, biztosítják majd,
hogy az államok többé nem fogadnak be terroristákat.
És azóta mi történt?
Nos, amit láttunk az az, hogy olyan helyeken mint
Irak és Afganisztán, demokratikus kormányok jöttek létre
amelyeknek nem volt meg ez a pozitív mellékhatása.
Afganisztánban például nem egy vagy két választás volt,
hanem már három elnök- és parlamenti választáson
mentünk át. És mit találunk ott?
Találunk-e virágzó civil társadalmat, erős jogrendet
és megfelelő biztonságot? Nem. Afganisztánban
a bírói testület gyenge és romlott,
a nagyon korlátozott civil társadalom nagymértékben hatástalan,
a tömegtájékoztatás kezd talpra állni,
de a kormányzat mélységesen népszerűtlen,
alapjaiban korruptnak látják, és a biztonság
pedig megdöbbentően, borzasztóan rossz.
Pakisztánban és sok fekete-afrikai országban
azt látjuk, hogy a demokrácia és a választások összeférhetőek
a korrupt kormányokkal, instabil
és veszélyes államokkal.
És amikor emberekkel beszélgetek -- emlékszem például
egy iraki közösséggel folytatott beszélgetésre,
ahol azt kérdezték tőlem, hogy
az előttünk zajló zavargás --
egy hatalmas tömeg fosztogatta a helyi tanács épületét --
vajon az új demokrácia jele-e?
Úgy éreztem, ugyanez volt igaz szinte minden
közepesen fejlett vagy fejlődő országra ahol jártam,
és bizonyos mértékben ugyanez igaz ránk is.
Nos, mi a válasz erre? Lehet-e a válasz az, hogy
egyszerűen mondjunk le a demokrácia eszméjéről?
Nos, egyértelműen nem ez a válasz.
Képtelenség lenne, hogy ha újra elköteleznénk magunkat
az iraki és afganisztáni műveletekre,
és hirtelen olyan helyzetben találnánk magunkat,
hogy egy másféle, nem demokratikus
rendszert próbálnánk a nyakukba varrni.
Minden más ellentmondana az értékeinknek,
ellenkezne a helyi emberek vágyaival,
ellenkezne az érdekeinkkel.
Emlékszem, például Irakban, volt egy időszak amikor
úgy éreztük, hogy késleltetnünk kellene a demokráciát.
Egy ideig úgy éreztük, hogy a Boszniában tanult lecke
az volt, hogy a túl korai választások
szentesítik a szektás erőszakot, szentesítik a szélsőséges pártokat,
tehát 2003-ban Irakban az a döntés született,
hogy ne legyenek választások két évig.
Fektessünk be a választók nevelésébe, a demokratizálásba.
Az eredmény az lett, hogy hatalmas tömeg gyűlt össze
az irodám előtt -- ez a kép Libiában készült,
de ugyanezt a jelenetet láttam Irakban is --
és az emberek a választásokat követelték.
És amikor kimentem és megkérdeztem
"Mi a probléma az ideiglenes helyi tanáccsal?
Mi a gond az általunk választott emberekkel?
Van köztük egy szunnita sejk és egy síita sejk,
ott vannak a hét legnagyobb törzs vezetői,
van egy keresztény, van egy szabeus,
vannak női képviselők, minden párt képviselve van,
mi a baj az általunk választott emberekkel?"
A válasz ez volt: "A probléma nem az emberekkel van.
A probléma az, hogy ti választottátok őket."
Még a legeldugottabb afganisztáni közösségben
se találkoztam olyannal, aki nem akart volna
beleszólni abba, hogy ki vezesse őket.
A legtávolabbi közösségben se találkoztam
olyan falusival, aki nem akart volna szavazni.
Tehát tudomásul kell vennünk,
hogy a gyanús statisztikák ellenére, annak ellenére,
hogy a britek 84 százaléka úgy érzi a politika nem működik,
annak ellenére, hogy a 2003-as iraki közvélemény-kutatáson,
ahol azt kérdezték az emberektől, hogy melyik politikai rendszert
részesítik előnyben, az eredmény az volt,
hogy hét százalékuk az Egyesült Államokat,
öt százalékuk Franciaországot,
három százalékuk Nagy-Britanniát,
és közel 40 százalék Dubait választotta,
amelyik egyáltalán nem egy demokratikus állam,
hanem egy viszonylag jómódú apró monarchia, tehát ennek ellenére
a demokrácia egy értékes dolog, amiért harcolnunk kell.
De ehhez le kell mondjunk az instrumentális érvekről.
Nem szabad azt mondanunk, hogy a demokrácia
azért fontos, mert más dolgokat is hoz.
Szintúgy, meg kell szabadulnunk az érzéstől,
hogy az emberi jogok fontosak, mert más előnyei is vannak,
vagy a női jogok fontosak, mert előnyei is vannak.
Miért kell lemondanunk ezekről az érvekről?
Azért mert nagyon veszélyesek. Ha elkezdjük mondani például,
hogy a kínzás rossz, mert nem juttat valós
információhoz, vagy azt mondjuk, hogy a női jogok azért szükségesek,
mert elősegítik a gazdasági növekedést a munkaerő megduplázásával,
olyan helyzetbe hozod magad, hogy
Észak-Korea kormánya azt válaszolhatja:
"Nos, jelenleg mi nagyon sikeresek vagyunk
a kínzással megszerzett valós információ terén."
Vagy a szaúd-arábiai kormány azt válaszolhatja:
"Nos, a mi gazdasági növekedésünk rendben van, köszönjük,
sokkal jobban van mint a tietek,
ezért talán nincs is szükségünk erre a női jogok programra."
A demokrácia lényege nem instrumentális.
Nem a hozadékairól szól.
A demokrácia lényege nem az, hogy biztosítja
a törvényes, hatékony, virágzó jogállamot.
Nem az, hogy garantálja a belső és külső békét.
A demokrácia lényege önmagában rejlik.
A demokrácia azért fontos, mert tükrözi az egyenlőség
és a szabadság eszméjét. Tükrözi a méltóság eszméjét,
az egyén méltóságát, a gondolatot, hogy minden egyénnek
egyenlő értékű szavazata kell legyen,
egyenlő beleszólása a kormányuk megalakításában.
De ha igazán újra életerőssé akarjuk tenni a demokráciát,
ha igazán újjá akarjuk éleszteni, akkor részt kell
vennünk a polgárok és a politikusok egy új programjában.
A demokrácia nem csak a struktúrák kérdése.
A demokrácia egy lelkiállapot, egy tevékenység.
És az őszinteség része a tevékenységnek.
A mai beszédem után egy rádióműsorban veszek részt,
"Bármit kérdezhetsz" a műsor neve --
talán észrevették, hogy a politikusok az ilyen rádióműsorokban
soha, de soha nem mondják, hogy nem tudják a választ
egy kérdésre. Nem számít mi a kérdés.
Lehet szó a gyermekek után járó adókedvezményről, a pingvinek jövőjéről
a déli Antarktiszon, vagy egy álláspont arról,
hogy a csungkingi fejlesztések hozzájárulnak-e
a fenntartható fejlődéshez, a széndioxid lekötést illetően,
és a politikusnak lesz egy válasza.
Meg kell ezt állítsuk, ne tegyünk úgy, mintha
mindentudó lények lennénk!
A politikusok meg kell azt is tanulják, hogy néha
megmondják, hogy egyes dolgok amiket a szavazók akarnak,
bizonyos megígért dolgok, lehet, hogy olyasmik,
amiket nem vagyunk képesek teljesíteni,
vagy talán úgy érezzük, hogy nem kellene tejesítenünk.
És a második dolog, amit meg kell tegyünk,
az a társadalmunk zsenijeinek a megértése.
Társadalmaink soha nem voltak még ennyire tanultak,
ennyire feltöltve energiával, ennyire egészségesek,
soha nem tudtak még ilyen sokat, nem törődtek még ennyit,
vagy akartak volna ennyi mindent, és ez a helyiek géniusza.
Az egyik ok amiért távolodunk az ilyen
báltermektől mint ez, amiben most vagyunk,
báltermek rendkívüli festményekkel a mennyezetükön
királyok trónra lépéséről,
az egész dráma ami ezen a helyen zajlott le,
ahol az angol királyt lefejezték,
amiért eltávolodtunk az ilyen helyektől, az ilyen trónoktól,
és mozdultunk a városháza felé, és egyre jobban és jobban
közeledünk az emberek energiája felé, amit fel kell használnunk.
Ez különböző dolgokat jelenthet különböző országokban.
Nagy-Britanniában jelentheti a franciák felé nézést,
a franciáktól való tanulást,
közvetlenül megválasztott polgármestereket,
a francia önkormányzati rendszer mintájára.
Afganisztánban jelentheti azt, hogy ahelyett,
hogy a nagy elnök- és parlamentválasztásra koncentrálnánk,
inkább azt tennénk, ami elejétől fogva benne volt az afgán alkotmányban,
vagyis a közvetlen helyi választások megszervezése,
tartományi szinten és a vidéki kormányzók választása.
De ahhoz, hogy ezek közül bármelyik működjön,
az őszinteség nyelve, a helyi demokrácia,
ez nemcsak a politikusokon múlik,
hanem a polgárok tettein is.
Ahhoz, hogy a politikusok őszinték lehessenek, a nyilvánosság meg kell nekik engedje ezt,
és a sajtó, amelyik közvetít a politikusok és a nyilvánosság
között, meg kell, hogy engedje a politikusoknak az őszinteséget.
Ahhoz, hogy a helyi demokrácia virágozzon, szükség van
minden polgár aktív és tájékozott részvételére.
Más szóval, ha újra akarjuk építeni a demokráciát,
ha megint erősnek és vibrálónak akarjuk látni,
akkor nemcsak a polgároknak kell
megtanulniuk bízni a politikusokban,
hanem a politikusoknak is a polgárokban.
Nagyon szépen köszönöm. (Taps)