Tip:
Highlight text to annotate it
X
Fordító: Maria Ruzsane Cseresnyes Lektor: Robert Toth Dr
Vannak dolgok, amik érdeklik a kutyákat.
Szeretik egymást szaglászni, mókust kergetni.
Ha ezt nem vesszük figyelembe a kiképzésükkor, akkor ez zavaró tényező lesz.
Mindig megdöbbent az az ijesztő dolog,
hogy látunk egy kutyát a parkban, amint szólongatja a gazdája
"Gyere, kutyus, gyere ide"
és a kutya azt gondolja: "Hmm, érdekes. Én itt szaglászom
a másik kutya hátsóját, közben meg a gazdi hív,
nehéz döntés." Igaz?
Kutyahátsó, gazdi -- a kutyahátsó nyer.
Úgy értem, hogy mi vesztünk.
Nem versenyezhetünk a környezettel,
egy serdülő kutya feje szerint.
Ha tehát kutyát képezünk, mindig figyelembe kell vegyük
a kutya szempontját.
Leginkább azért vagyok most itt, mert
jelenleg van egyfajta ellentmondás a kutyák kiképzését illetően --
egyrészt, vagyunk mi, emberek, akik azt gondoljuk, hogy mi neveljük a kutyát,
egy: szabályok - emberi szabályok - felállításával.
Nem törődünk a kutya szempontjaival.
Így azt mondja az ember, "ezt csinálod, a kutyafáját.
Rádkényszerítjük az akaratunkat, a saját akaratod ellenében."
Kettő: -- nem áruljuk el ezeket a szabályokat a kutyának.
És három: -- megbüntetjük a kutyát a szabályok megszegéséért,
amikről egyébként nem is tudta, hogy léteznek.
Szóval, kapunk kutyakölyköt, megérkezik -- egyetlen bűne, hogy megnő.
Kölyök korában ráteszi a mancsát a lábunkra --
hát nem aranyos?
És akkor mondjuk, "Óh, itt van ez a jó fiú."
Lehajolunk hozzá, megsimogatjuk -- jutalmazzuk azért, hogy felugrott.
Egyetlen hibája, hogy tibeti masztiff, és néhány hónap múlva
már 40 kilót nyom.
Valahányszor felugrik, mindenféle dorgálást kap.
Szerintem nagyon, nagyon ijesztő amikor a kutyát bántják.
Így ez az egész dominancia-história -- az egyes pont
kutyaképzésben, egy hallatlanul leegyszerűsített
interpretációja egy nagyon komplikált társas rendszernek.
És a kutyák ezt borzasztóan komolyan veszik.
A hímek nagyon komolyan veszik a hierarchiát,
mert ezzel elkerülik a testi küzdelmet.
Másrészt a nőstény kutyáknak -- szukáknak -- természetesen
számos előjoguk van a kanok hierarchikus szabályához képest.
Az első: "Nekem van, neked nincs."
Azt fogjuk látni, hogy egy igen alacsony rangú szuka
könnyedén megvédi a csontot egy magas rangú hímtől.
Belekalkuláljuk tehát ezt a dominancia elvet a kiképzésbe;
vagy biztos vagyok benne, hogy hallottak az alfa-kutyáról.
A kutyákat annyira meg lehet bántani.
A kutya, a ló és az ember --
ez az a 3 faj, amit annyira bántanak az életben.
Az ok a természetükben rejlik, mert
mindig visszajönnek mentegetőzni.
Valahogy így "Sajnálom, hogy meg kellett, hogy verjél, tényleg sajnálom, én tehetek róla."
Valóban olyan könnyen megverhetőek.
És ez oka, hogy meg is verik őket.
A szegény kölyök felugrik, fellapozzuk a kutyás könyvet, mit is mond erről?
"Fogjuk meg a mellső mancsát, szorítsuk meg,
lépjünk a hátsó lábára, spricceljünk citromlevet a képébe,
üssünk a fejére egy újságpapír-tekerccsel.
térdeljünk a mellkasába, lökjük hátra.
Azért, mert megnőtt?
És mert úgy viselkedik, ahogyan tanítottuk?
Tiszta elmebaj.
Megkérdem a tulajt, "mit szeretne, hogyan üdvözölje a kutyája?"
És azt mondják általában, "Hát, nem is tudom, talán üljön le
Erre javaslom, hogy "Tanítsuk meg leülni."
És akkor adunk neki valami okot, ami miatt érdemes leülnie.
Mert az első lépés tulajdonképpen
megtanítani a kutyának az ESL-t.
Mondhatom önöknek, hogy: "Laytay-chai, paisey, paisey."
És várnám, hogy valami történjék.
Miért nem válaszolnak? Ja, hogy nem tudnak szuahéli nyelven?
Szóval, van egy rossz hírem önök számára:
A kutya nem beszél angolul, amerikaiul, spanyolul, és franciául sem.
Az első lépés a képzésben megtanítani a kutya-ESL -t --
az angolt, mint második nyelvet.
És ez az, ahogyan a kéznél lévő ételt csalétekként használjuk,
és azért használjuk, mert a gazdákkal foglalkozunk.
A feleségemnek nincs szüksége az ételre -- ő kiváló tréner,
sokkal jobb nálam.
Nekem nem kell az étel, de az átlag tulaj azt mondja,
"ül a kutya".
Vagy.: "ülj, ülj, ülj!"
És valami oknál fogva a kutya háta mögött hadonászik a kezével,
mintha a kutyának lenne egy harmadik szeme is -- eszméletlen!
Tudják, "Ül, ül."
Nem? Hát, "ül a kutya -- puff, ez 10-ből 6-szor bejön.
Azután bevetjük az ételt csábításként,
és most már tudja a kutya, hogy az "ül" az ül,
és valóban lehet kommunikálni a kutyával
nyelvtanilag helyes angol mondatokban.
"Gyere ide, Főnix, fogd ezt meg és menj Jamie-hez, légy szíves!"
Ezzel megtanítottam neki, hogy "gyere ide", "Főnix", "fogd meg", "menj"
és a fiam nevét, "Jamie".
És a kutya felfogja;
van nekem egy kis saját kereső - mentő kutyám.
Ez megtalálja Jamie-t, bárhol is van,
ahol a gyerekek szoktak lenni, a kis vízesésnél, vagy hasonló helyeken,
és elvisz számára egy kis üzenetet, hogy
"Hé, kész az ebéd, gyere be ebédeln!"
Ezen a ponton a kutya tudja, mit várunk tőle.
Meg fogja csinálni?
Nem, nem okvetlen.
Ahogy mondtam, ha a parkban van, és van ott egy szaglászni való hátsó,
miért is jönne a gazdihoz?
A kutya velünk él, bármikor elérhet minket,
úgy is mondhatjuk, bármikor körülszimatolhat, ha akarja.
Most a parkban van, és mi versenyben vagyunk
a szagokkal, más kutyákkal és a mókusokkal.
A második szint a kiképzésben: megtanítani a kutyát, hogy akarja azt csinálni,
amit mi akarjuk, hogy megtegye, és ez nagyon könnyű.
Ehhez az ún. Premack-elvet használjuk.
Ennek a lényege, hogy ha egy kevésbé vonzó viselkedés után --
amit a kutya nem akar csinálni --
megengedünk egy többre becsült viselkedést, ami "viselkedési problémaként"
vagy a "kutya hobbijaként" ismert -- valamit, amit a kutya szívesen csinál.
Ez a kevésbé vonzó viselkedés megerősítéséül szolgál.
Ez így megy, "ül" , felmászhat a kanapéra, "ül" hasvakarás, "ül",
figyelj, dobom a teniszlabdát, "ül", üdvözöld a haverod.
Igen, betesszük a hátsó szaglászását is a sorba.
Ül, szaglászás.
Így mindazok a tényezők, amik megzavarnák a tréniniget,
most ösztönzőként működnek a kiképzésben.
Amit teszünk, alapvetően, hogy úgy tanítjuk a kutyát, --
hogy engedjünk a kutyának, hogy azt higyje, hogy ő tanít minket.
Tudják, elképzelem ezt a kutyát,
amint átszól a kerítésen, egy akitát, amint azt mondja
"Óh, az én gazdáimat hihetetlenül könnyű képezni."
Olyanok, mint a golden retriever.
Az egyetlen dolog, amit tennem kell, leülni, és ők mindent megtesznek.
Kinyitják az ajtót, vezetik a kocsimat, megmasszíroznak,
eldobják a teniszlabdát,
főznek nekem és felszolgálják az ételem.
Csak ülök, és az már olyan, mintha parancsolnék.
Így van saját ajtónyitóm,
sofőröm, masszőröm és felszolgálóm.
És a kutya tényleg boldog.
És ez az, amit én tréningnek tekintek.
Így valóban motiváljuk a kutyát arra, hogy akarja csinálni,
így csak nagyon ritkán van szükség bűntetésre.
Most akkor rátérünk a 3. fázisra, amikor --
tudják, vannak esetek, amikor az Apunak van igaza.
Van a hűtőszekrényemen egy matrica, az van ráírva:
"Azért, mert én vagyok az Apu."
Sajnálom, nincs több magyarázat -- "Én vagyok az Apu, nem te, ül!."
Például, előfordul,
hogy a fiam barátai nyitva hagyják az ajtót,
a kutyának tudnia kell, hogy nem mehet ki.
Ez élet-halál kérdése.
Itthagyod az otthonod védettségét,
és elüthetnek az utcán.
Bizonyos dolgokat meg kell tanítanunk a kutyának,
"Ezt nem szabad."
El kell, hogy elérjük, de erőszak nélkül.
Az emberekben nagy összevisszaság van azzal kapcsolatban, hogy mi a büntetés.
Úgy gondolják, hogy a büntetés valami csúnya dolog.
Lefogadnám, hogy Önök is így gondolják, igaz?
Azt gondolják, hogy az valami fájdalmas, félelmetes vagy csúnya.
Nem okvetlenül.
Különféle definíciói vannak a büntetésnek,
de van egy, a legközismertebb --
A bűntetés arra szolgál, hogy csökkentse az azt közvetlenül megelőző viselkedés
jövőbeli előfordulásának esélyét.
Nem kell, hogy csúnya, félelmetes vagy fájdalmas legyen.
És azt mondanám, ha nem okvetlenül szükséges, akkor talán nem is kell olyannak lennie.
Egy nagyon veszélyes kutyával foglalkoztam, kb. egy éve --
ez egy olyan kutya volt, ami mindkét gazdáját kórházba juttatta,
és a sógort és a gyereket is.
Csak úgy vállaltam el, hogy megígérik, hogy ki nem teszi
a kutya a lábát a házból,
Ezt a kutyát mostanában altatták el,
de én foglalkoztam vele egy darabig.
A legtöbb agresszió a konyhával kapcsolatban történt,
így amíg ott voltam -- ez a negyedik alkalommal történt --
egy 4 és fél órás "ül - marad" leckét tartottunk a kuyával a lábtörlőjén.
És azért maradt ott, mert a gazdája békésen ragaszkodott ehhez.
Valahányszor a kutya el akarta hagyni a lábtörlőt,
azt mondta gazdája: "Rover, a lábtörlőn, a lábtörlőn, a lábtörlőn."
A kutya 22 alkalommal szegte meg az "ül-marad" tilalmat a négy és fél óra alatt, amíg az asszony vacsorát főzött,
mert gyakori volt az ételhez köthető agresszió.
Azután egyre kevesebb lett a próbálkozás.
Látják, a büntetés használt.
A viselkedési probléma megszűnt.
Az asszony sosem emelte fel a hangját.
Ha megteszi, a kutyája megharapta volna.
Az nem jó kutya, amivel kiabálni kell.
Sok barátom foglalkozik valóban csinos állatokkal --
grizzly medvékkel, ha láttak már ilyet
a tévében vagy filmen, azt a barátom idomította.
Kardszárnyú delfinekkel -- szeretem őket, mert olyan izgalmasak.
Hogyan dorgálunk meg egy grizzlyt?
Csúnya medve, rossz medve, bumm!
100 méternyire száll a fejed a levegőben, igaz?
Ez hülyeség.
Akkor mit tegyünk?
Egy jobb módszer kéne.
A kutyák méginkább megérdemlik.
Ami miatt én ezt a kutyákkal elkezdtem,
hogy láttam, hogyan tanítják az emberek a kölyköket,
és rájöttem, hogy elképesztően rossz az interakciós készségük,
borzalmas a kapcsolatteremtő készségük.
Nemcsak a kutyájukkal, hanem a saját családtagjaikkal is.
A mindenkori kedvencem egy másik "gyere ide" jelenet.
Látunk ilyet a parkban -- letakarom a mikrofont, nehogy
megijedjenek -- ott van a gazdi a parkban,
és a kutya meg távolabb, és azt mondja a gazdi, "Rover, gyere ide,
Rover, gyere ide, Rover, gyere ide, te ördögfajzat."
A kutya azt mondja: "Nem akarok."
(Nevetés)
Úgy értem, ki a csuda gondolja komolyan,
hogy a kutya odamenne hozzá,
ha így ordít?
Azt mondja inkább a kutya: "Ismerem már ezt a hangot.
A múltkor, amikor odamentem, megbüntettek."
Egyszer felszálltam egy repülőre --
ez meghatározó volt a pályafutásom szempontjából,
és valóban ekkor döntöttem el, hogy mit akarok kezdeni
ezzel a kölyök-idomítás dologgal --
annak az elképzelését, hogy hogyan tanítsunk meg egy kölyköt kutyabarát módon,
hogy azt akarja tenni, amit mi akarunk, hogy ne kelljen kényszerítenünk rá.
Tudják, a gyerekemre is ezt a módszert alkalmazom.
A meghatározó pillanat az volt, amikor Dallasba menet a repülőn
a második sorban volt egy apa, azt hiszem, és egy 5 év körüli kisfiú.
aki az ülés hátulját rugdosta.
"Johnny, ezt ne csináld!"
Tamm, tamm, tamm.
"Johnny, ezt ne csináld!" Tamm, tamm, tamm.
Én pont ott állok a csomagommal.
Az apa fölé hajol. megragadja valahogy így, és nagyon csúnyán néz rá.
Ez a nagyon csúnyán nézés --
amikor belebámulsz a kölyök vagy a gyerek képébe, és
azt üvöltöd:"Mit csinálsz! Fejezd be, fejezd be, fejezd be!"
És töprengtem, "Jaj Istenem, mit tegyek?"
Ez a gyerek most elvesztett mindent --
ez az ember -- egyike annak kettőnek a világon, akiben megbízhatna --
teljesen kihúzta a szőnyeget a lába alól.
És azt gondoltam, "Megmondjam annak a hülyének, hogy hagyja békén?"
Azt gondoltam: "Ian, ne szólj bele, ne szólj bele, hagyjad."
Elmentem a gép végébe.
Leültem, és ez jutott az eszembe.
Ha ez egy kutya lenne, ráparancsolnék, hogy "feküdj!".
(Nevetés)
Ha egy kutyát rugdosna, leütném.
Egy gyereket rugdosott, megrázta a gyereket valahogy így és én hagytam.
És erről szól ez az egész.
Ezek a kapcsolati készségek olyan egyszerűek.
Úgy értem, mi, emberek olyan felületesek vagyunk amikor társat választunk:
a szín, a küllem és az engedelmesség számít.
Mintha csak egy robotról lenne szó.
Ez az, ahogyan belemegyünk egy kapcsolatba, és egy évig rendben is minden.
Azután előjön valami apró viselkedési probléma.
Olyasmi, mint a kutyáknál az ugatás.
A férj nem akarja rendben tartani a ruháját.
vagy a feleség mindenhonnan elkésik. Hát nem?
És akkor kezdődik, és akkor kerül elő,
a mi személyes visszajelzésünk-- két dolog van ezzel kapcsolatban.
Ha megfigyeljük, ahogyan az emberek másokkal vagy az állatokkal viselkednek,
nagyon kevés a visszacsatolás, nagyon ritka.
És ha megtörténik, az általában rossz, csúnya.
Ez általában családban történik, különösen a házastársak között,
gyerekek vagy szülők viszonylatában.
Vagy munkahelyen találkozunk ezzel,
különösen a fönöktől a beosztott felé
Olyan ez, mint valami káröröm --
annak örülünk, hogy a másik valamit elszúrt,
így moroghatunk, sóhajtozhatunk, panaszkodhatunk rájuk.
És ez, mondhatom, a legnagyobb emberi gyengeségünk.
Tényleg az.
A jót természetesnek vesszük és morgunk és sóhajtozunk a rosszon.
És azt gondolom, hogy ezeket a készségeket el kéne sajátíttatni --
tudják, a matek csodálatos.
Gyerekkoromban kiváló voltam matekból.
Ma már nem értek belőle semmit, de gyerekkoromban nagyon ment.
A geometria, a kvantummechanika, csodálatos --
ezek mind klassz dolgok.
De nem védik meg a házasságot és nem nevelik fel a gyereket.
És az én meglátásom a jövővel kapcsolatban,
és amit ezzel a kutyás dologgal akartam megtanítani az embereknek,
hogy a férjet ugyanilyen egyszerű megszelídíteni,
talán még egyszerűbb is -- mondjuk mint egy rottweilert.
A gyereket is könnyű nevelni.
Az egyetlen, amit tenni kell, megfigyelni őket,
időről időre követni a viselkedését és úgy öt percenként
megkérdezni: "ez most jó vagy rossz?"
És ha jó, azt mondani, "Köszönöm, ez jól esett."
Ez nagyon hatásos nevelési technika.
Tanítani kéne az iskolában.
Kapcsolatok -- hogyan egyezzünk meg?
Hogyan egyezzünk meg a barátunkkal, akinek a mi játékunk kéne?
Hogyan készüljünk fel az első kapcsolatra?
Hogy a csudába neveljük fel a gyerekeket?
Gondoljuk csak el -- egyszer lefekszünk valakivel, és már terhesek is vagyunk,
és felneveljük a legfontosabb dolgot a világon -- egy gyereket.
Na, ezt kéne tanítani, a helyes életvitelt, a jó szokásokat,
amit legalább olyan nehéz elhagyni, mint a rosszat.
Ez tehát az én kívánságom a jövőre.
Óh, a nyavalyába, pont időben szerettem volna befejezni,
de van még nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő --
Nagyon köszönöm, hát ennyi lett volna, köszönöm.
(Taps)