Tip:
Highlight text to annotate it
X
Köszönöm, köszönöm.
Elcsendesednétek? Elcsendesednétek?
Üljetek rendesen.
- Üljetek rendesen. Ma... - Üljetek már rendesen!
Elnézést!
Meg van bocsátva!
Elkezdhetnénk? Ne dobálózzatok.
Eltaláltam?
De bunkó vagy!
Elõször olvassátok el a novellát.
Rendben.
Elõreadnátok a munkafüzeteket?
Álljatok a székeitek mögé. Még nem mondtam, hogy elmehettek.
Az órának vége. Köszönöm szépen.
Köszönöm.
Miért nem maradsz?
- Holly, nem tehetem... - Csak ma estére.
- Bár megtehetném... - Mindig itthagysz. Maradj velem.
- Kedvesem... - Kérlek.
Tudod, hogy nem lehet.
- Holnap felhívlak, jó? - Persze.
Szeretlek.
Ideadnád a szikét?
Mi a terved?
- Valami tengereset akartam csinálni. - Értem.
- Mert nagyon szeretem. - Ühüm.
Kiskoromban erre a tengerpartra jártunk.
Mikor még együtt voltak a szüleim.
Nagyon csendes, és nyugodt hely.
Remek képek. Te csináltad õket?
Tanárnõ, azt szeretném mondani...
Hogy sajnálom, ahogy...
a többiek irodalom órán viselkednek.
Nem ezt érdemelné.
Szerintem nagyon jól tanít.
Chrisék csak ilyen idióták.
Köszönöm.
Remélem összerázódunk, de azért köszönöm. Kedves tõled.
Igazán jólesett.
Nos... ez a színterved?
Folytasd tovább.
Nagyon jól haladsz. Csak még ki kell dolgoznod.
- Üdv. - Szia Karen.
Segíthetek? Van valami baj?
- Szombaton lesz egy kiállítás. - Igen?
Eljönne velem?
- Segíthetne a rajzommal. - Igen, biztosan.
- Visszatérhetnénk erre késõbb? - Persze. - Jól van.
- Viszlát holnap. - Viszontlátásra.
Inkább egyedül vagyok, mint egy tessék-lássék kapcsolatban, anya.
- Tudod, én... - Tehát van valaki?
Van valaki, de ne örülj neki nagyon.
Nem is nekem kell örülnöm, hanem neked.
Nem tudom, örülök-e neki.
Csak az, ami. Nem hiszem, hogy tart valahová a dolog.
Nagyon különbözõ az életünk.
Egyformán bonyolult.
Ahogy te is mondtad...
Nem tudom, hogy...
Ha bonyolult, akkor talán nem is éri meg.
Nem kéne annak lennie.
A te korodban még az örömrõl és egymás felfedezésérõl kellene szólnia...
- Tudom én, de... - Ha õ lenne a megfelelõ...
Nem szeretem, hogy magányos vagy.
Anya, megvagyok.
Jó napot!
- Úgy sajnálom! - Semmi baj. - Lekéstem a buszt.
- Ugyan már, semmi baj. - Ne haragudjon.
Milyen finom a kidolgozása. Õrületes, nem?
Mit gondolsz? Tetszik?
Igen. Jó nagy kezei vannak.
Tényleg, most, hogy mondod!
De itt mûködik,
mert olyan érzést kelt, mintha a víz mosta volna ki õket.
Van valami vízparti érzésem tõle.
Szeretem az elképzelést...
hogy meg lehet örökíteni egy pillanatot...
Még nem igazán telepedtem le.
Jó lenne megint utazgatni, talán.
Régebben szerettem utazni.
De itt él az anyukám, és ez mondhatni...
itt tart, vagy ez hozott vissza ide.
Nem is igazán tudom...
hol van a helyem.
- Férjnél van? - Nem, se férj, se gyerekek...
Egyedül élek. Elég sivár.
Van valakije?
Nem tudom, hogy szabad-e...
Nekem elmondhatja.
Találkozgatok valakivel, de...
Ki tudja, lesz-e valami belõle?
- Boldoggá teszi? - Igen.
- Hozzá fog menni? - Nem, nem hiszem.
- Gyorsan rávágta! - Ha így van!
- De miért? - Nem tudom, csak... nem tudom.
Nem tudom.
Nekem elmondhatja!
Nem azért, csak nem tudom a választ a kérdéseidre.
- Elég kétségbeejtõ... - Sajnálom. - Nem a te hibád!
Még nem találkoztam...
olyan fiúval, akinek
igazán meg tudnék nyílni.
Szerintem a párkapcsolat lényege,
hogy olyan valakivel legyél, akinek mindent elmondhatsz,
és ha nagyon magad alatt is vagy,
õ akkor sem fordul el tõled, akkor is meghallgat, és törõdik veled.
- Szóval még nem találkoztál ilyesvalakivel? - Nem.
Ki az, aki az én koromban találja meg az igazit, akivel együtt is marad?
Nem túl gyakran esik meg.
A te korodban még nem tiszták a dolgok. Majd találkozol vele.
Végsõ soron a barátság az, ami...
Én is ezt akarom.
Bensõséges barátságot valakivel.
Érti, akire rábízhatom a titkaimat,
a hülye kis szokásaimat, meg a fura dolgaimat.
És még így is szeretni fog.
Találjunk ki egy történetet, aminek az utolsó mondata az:
"Az ajtó bezáródott..." Mi van?
"... és örökre zárva is maradt."
Ez lesz a novelláitok utolsó mondata.
Rendben? Ajtó, kérdõjel.
Minek lehet az ajtaja?
- Hol lehet ez az ajtó? - Az osztályteremben.
Nem most, hanem a novellában,
amit nemsokára elkezdhettek írni. Egy perc múlva.
Van valakinek jobb ötlete?
Egy diliház ajtaja. Egy diliház ajtaja.
- Tanárnõ! - Igen, Lorraine?
Lehetne egy bank széfjének az ajtaja?
- Olyan nagy ajtó. - Lehetne. Mi lenne a novellád mûfaja?
Mi lenne, ha egy szellemrõl szólna, aki nem tudná, hogy õ szellem,
és jól bevágná maga után a szellemház ajtaját,
nagyon zsír kis történet lenne!
Szia.
Jó napot.
Menj csak, a nappali arra van.
- Nagyon szép. - Köszönöm.
- Pont ilyennek képzeltem. - Igazán? - Aha.
Lenyûgözõ a kilátás.
Mesél a barátjáról?
Mit szeretnél tudni róla, Karen?
Boldog?
Nem is tudom. Ez nagyon... nagyon...
bonyolult a helyzetünk...
Bírom a bonyolultat.
Bármirõl beszélhetünk.
Felesége van.
- Ne haragudj. - Ne mondja ezt.
Nem szeretlek így látni.
Még soha...
nem éreztem így senki iránt.
Én sem.
Felemelõ...
és ijesztõ.
Melletted boldog vagyok.
Kedvelem Miss Shawcross-t.
- Igen? - Aha.
Menõnek látszik.
Jól kijövünk vele, nem?
Kedves nõ.
Azért te jobban kijössz vele, mint én, nem?
Mintha lenne köztetek valami kötelék...
Laza nõ.
Úgy tûnik, õ is kedvel téged...
De ugye nincs köztetek semmi?
Nincs!
Nincs, semmi.
Nincs.
Furcsa lenne. Nem.
A tanárom, és kész.
Látod a kis zászlókat? Ott fog rákot a nagybátyám.
- Nem akarsz enni? - Megvagyok.
- Mi a baj, Holly? - Nem bírom tovább.
Mirõl beszélsz?
Nem akarok veled lenni.
- Elmegyek. - Talán jobb is.
Holly, ne tedd ezt velem, kérlek.
- Ne menj el. - Eressz, el akarok menni.
- Szállj vissza! - Sétálni akarok.
David, ne csináld. Hagyj békén.
- Ne! - Holly, várj már!
- Vége van. - Kedvesem... - Nincs tovább!
Holly, ülj vissza, hadd vigyelek legalább haza!
Nem szükséges.
Üljetek rendesen!
Ha végre elhelyezkednétek,
rátérhetnénk egy fontos dologra,
mivel nemsokára a nyakunkon vannak az év végi vizsgák.
Gyakoroljuk majd az esszéírást.
Mikor már csak tíz perc van hátra a vizsgából,
szólni fogok, hogy lassan fejezzétek be az írást.
Van valakinek kérdése?
- Nekem lenne egy. - Igen?
Mióta kefélnek Karennel?
Mióta?
Mióta?
- Mióta? - Témába vágó kérdés is van?
- Mióta? - Köszi szépen, Chris!
Lássatok hozzá, egy óra múlt tíz perccel.
- Felfogja, milyen beteges ez?! - Elég volt, Chris!
- Chris! - Beteges! - Chris, hallgass!
Szedd a cuccot. Ezt nem tûröm tovább. Szedd a cuccot, menj innen!
Udvariatlan ilyenrõl beszélni! Szedd össze!
Fogd a táskát, a kabátod, és menj innen!
Azonnal!
Egyenesen Mr. Stabley irodájába mégy,
- és megmondod neki, miért küldtelek ki! - Meg is mondom neki!
Menj innen ki!
Miért mondtad el neki?
Mit? Mit?
Miért mondtad el neki?
Semmit sem mondtam, Karen. Nem tudom, mirõl beszélsz.
Tudom, hogy te voltál. Figyeltelek odabent, a szemembe sem tudtál nézni.
Nem tudom, mirõl beszélsz.
Láttad, milyen zaklatott lett? Szeretem õt!
Mi van?
Szereted?
Ez nagyon undorító! Az a nõ a tanárod!
Karen!
Jól van, én mondtam el mindenkinek!
Kislányom?
- Anya, ne csináld ezt. - Micsodát?
Már csak ennyibõl áll a kapcsolatunk.
Ülsz velem szemben, és azt kérdezgeted, "Mi a baj?
Miért vagy boldogtalan? Kivel randizol?" Nagyon idegesít már!
Szeretném, ha boldog lennél. Ez minden.
Régen mindent megbeszéltünk.
Az ég szerelmére, anya! Lánnyal járok.
Egy fiatal lánnyal.
16 éves, a diákom. Fel tudod ezt fogni?
El tudod ezt fogadni?
- Mirõl beszélsz? - Jobb, hogy tudod?
Álljunk meg. A diákoddal? De hát tanár vagy.
Én ezt nem... miért csinálod ezt?
- Miért mondod ezt nekem? - Mert szerelmes vagyok belé!
- Nem tudod, mi a szerelem. - Pedig beleszerettem!
Az egyik diákod beléd zúgott.
- Ez abszolút... - Jól van, elegem van!
El kell mennem.
- Mit mondtál? - El kell mennem innen. Ez az egész...
Nem maradhatok.
Miért?
Mert tudnak rólunk.
Nemsokára elkezdõdne a boszorkányüldözés,
ezért el kell mennem, mielõtt megtörténik.
Szinte érzem, ahogy elfogy a levegõ körülöttünk...
Fogd meg a kezem.
Nem maradhatok.
Megyek veled.
- Veled akarok menni. - Nem hagyhatsz...
- De. - Nem.
Minden napot veled akarok tölteni.
Leszbikus.
Leszbikus.
Leszbikus.
Leszbikus.
Leszbikus!
Leszbikus!
Leszbikus!
Leszbikus!
David? Nincs minden rendben, igaz?
Nem... értelek.
Nem tûnik...
boldognak.
A lányom egyetemre ment. Nagyon hiányzik nekünk.