Tip:
Highlight text to annotate it
X
Fordító: Júlia Martonosi Lektor: Maria Ruzsane Cseresnyes
Gyerekkoromban nem mindig értettem,
hogy a szüleim miért erőltették rám azokat a szabályokat, amiket.
Például, miért kellett lenyírnom a füvet?
Miért volt a házi feladat annyira fontos?
Miért nem tehettem gumicukrot a zabkásámba?
Az egész gyerekkorom tele volt ilyen kérdésekkel.
Normális dolog, hogy gyerekként arra jöttem rá, hogy néha
jobb hallgatni szüleimre, még ha nem is értem pontosan, hogy miért.
Nem arról volt szó, hogy nem akarták, hogy kritikusan gondolkodjak.
Szüleim mindig azt keresték, hogy miként egyeztethető össze,
hogy a testvéreimmel együtt értsük, hogy mi a valóság a világban,
de soha ne fogadjuk el, hogy jelenlegi helyzetünk megváltoztathatatlan.
Azóta arra jöttem rá, hogy ez így önmagában
nagyon célirányos oktatási forma volt.
Az egyik kedvencem, akitől sokat tanultam, egy brazil író és tudós, Paulo Freire
hangsúlyozza, hogy olyan oktatásra van szükségünk,
amely felébreszti kritikai érzékünket és emberségünket.
Leghíresebb művében, az Elnyomottak pedagógiája c. könyvben
ezt mondja: "Senki sem lehet hiteles ember,
amíg másokat akadályoz annak lenni."
Később sokat gondolkodtam erről az emberiességi elvről,
főleg, hogy ki az, aki megengedheti magának azt,
hogy teljes ember legyen ebben az értelemben.
Az elmúlt hónapok során
látta a világ, ahogyan fegyvertelen fekete férfiakat és nőket
öltek meg rendőrök és polgárőrök.
Ezek az események, és minden, ami ezután következett
visszavezetett saját gyerekkoromba,
szüleim döntéseihez, hogy miként neveljenek fel egy fekete fiút Amerikában.
Ezeket én akkor nem mindig úgy értettem, ahogyan most már látom.
Például, mennyire nehéz lehetett, mennyire igazságtalannak érezhették,
hogy meg kell fosszanak gyerekkorom egy részétől azért,
hogy minden este épségben hazaérhessek.
Például, emlékszem, amikor egyik este,
12 éves lehettem, egy másik városba történő, éjszakába nyúló átruccanásunkkor
barátaim és én vettünk Super vízipisztolyokat,
és saját vizes-háborús övezetünkké alakítottunk egy parkolót.
Kocsik mögé bújtunk,
a lámpafények közötti sötét szakaszokon rohangáltunk,
önfeledten nevettünk a betonon.
De 10 percen belül
apám kijött, megragadta a karomat,
és bevezetett a szobánkba, szokatlanul erős markolással.
Mielőtt bármit is mondhattam volna,
hogy mekkora hülyét csinált belőlem a barátaim előtt,
hogy kigúnyolt naivitásomért,
a szemembe nézett, a félelem eltorzította az arcát,
és azt mondta "Fiam, sajnálom,
de te nem viselkedhetsz ugyanúgy, ahogyan fehér barátaid.
Nem csinálhatsz úgy, mintha puskából lövöldöznél.
Nem szaladgálhatsz a sötétben.
Nem bújhatsz semmi más mögé, csak a saját arcod mögé."
Most már tudom, mennyire rémült lehetett,
hogy mennyire könnyen elnyelhetett volna a sötét éjszaka,
ha valaki félreértésből azt a vízet arra használja
ürügyként, hogy engem mosson le a színről.
A következő üzenetféléket kaptam útravalóul az életemre:
Mindig úgy tartsd a kezed, hogy lássák; ne tégy hirtelen mozdulatot;
vedd le a kapucnidat, ha lemegy a nap.
A szüleink tanácsok arzenáljával láttak el minket,
tengernyi jelzőcsengővel, hogy ki ne lopják a lelket belőlünk,
és ne csak emlékek maradjunk.
Így lehettünk gyermekek, nem pedig koporsó vagy fejfa.
Nem azért tették, mert azt hitték, hogy ettől jobbak leszünk,
egyszerűen azért, mert életben akartak minket tartani.
Az összes fekete barátom ugyanezt az üzenetet kapta örökül,
prédikációt, amikor már elég idősek lettünk,
hogy mások szögnek nézzenek, amit a földbe kell döngölni,
amikor az emberek a bőrszínünket valami félelmetessel kötötték össze.
De hogyan érint ez egy gyereket,
úgy felnőni, hogy tudjuk nem lehetünk egyszerűen csak gyerekek?
Hogy a serdülőkor szeszélyei túl veszélyesek ránk nézve,
hogy nem lehetünk egyszerűen csak kiváncsiak,
hogy nem engedhetjük meg magunknak hogy hibázzunk
***áztatva, hogy az előítéletek miatt
nem kelünk fel másnap reggel.
De ez nem lehet az, ami meghatároz minket.
Mert vannak szüleink, akik úgy neveltek minket, hogy megértsük,
nem azért van testünk hogy céltáblának használják,
hanem hogy sárkányt eregessünk, ugrálókötelezzünk, hasfájásig nevessünk.
Tanáraink megtanították úgy felemelni a kezünket az osztályban,
hogy az ne jelentsen megadást.
Az egyetlen dolog, amit fel kéne adjunk,
hogy nem vagyunk e világra érdemesek.
Ha kijelentjük, hogy számít a feketék élete, az nem azért van, mert másoké nem,
csupán hangsúlyozzuk, hogy érdemesek vagyunk egy félelem nélküli életre,
miközben sokminden azt mondja, hogy nem.
Olyan világban akarok élni, ahol a fiamról
nem feltételezik születése pillanatától, hogy bűnös,
ahol a játék a kezében pusztán csak egy játék.
És nem fogadom el, hogy ne tudnánk ezt a világot valami újjá építeni,
olyanná, ahol egy gyerek nevét
nem kell pólóra írni, vagy egy sírkőre,
ahol mindenki
lélegzethez jut,
akinek tüdeje van.
Köszönöm.
(Taps)